Új Szó, 2021. november (74. évfolyam, 252-275. szám)

2021-11-27 / 273. szám

www.ujszo.com SZALON ■ 2021. NOVEMBER 27. 12 Kedves Öcsém, lenne kedved velem sivalkodni? S miért nem? Nem tudsz vagy nem akarsz? Vagy mert kikéred magad­nak, elvégre nem vagy se hisztis kó­lók, se pedig kismalac. Megértelek, engem se tudnál rávenni, mégis sivalkodtam, és fo­gadni mernék, hogy perceken belül te is fogsz. Összefutottam egy régi ismerős­sel, és szóba jött köztünk a nemzeti könyvtárért és irodalmi közgyűj­teményért felelős miniszteri biztos kijelentése, mely szerint a magyar irodalom nyolcvan százalékát leg­szívesebben kukába dobná. Nehezményeztem, hogy a biz­tos úr olyan homályos esztétikai kategóriákat használ, mint például „szar”, és felvetettem, hogy ha va­lakinek ennyire büdös a szépiroda­lom, attól gyorsan el kéne kobozni a nemzeti könyvtár nemzeti kul­csát, mert amennyire túlteng ben­ne a becsvágy, még tényleg képes lesz kitakarítani, és akkor mehet az egész nemzet kukázni — már ha olvasni akar. Erre az én barátom vett egy mély levegőt, majd szűk tíz percben tar­tott nekem egy rögtönzött sajtótá­jékoztatót az államilag támogatott, fő kulturális csapásirányról, amely­nek értelmében én rossz oldalról szagolom a magyar irodalmi vég­termékeket. Ami nem csoda, hiszen a jobb orrlikam mindig is bé volt dugulva az idegen fold porától, de ennek a balos ízlésterrornak immár vége. Majd így adta vissza a szót: „Na, lehet sivalkodni!” Igen, jól olvasod. Ha mégse ér­tenéd, lefordítom neked. Hasonló helyzetben te azt mondtad vol­na: Igen tisztelt Néném asszony, kédnek mi erről a becses vélemé­nye? Látod, jó Mikesem, milyen esze­ment gyorsasággal változik a nyelv? Ma már kérdőjelet se kell tenni a Hizsnyai Tóth Ildikó mikes. kelemen@ — 9. kérdőmondat végére. Kérdés van? Nincs! Nem hiába írtam neked leg­utóbb, hogy mi már nem tudunk rendesen magyarul. Te eltörökö­­södtél Rodostóban, én meg hát... Engem még vizsgálnak. Valószí­nűleg elkínaisodtam, még mielőtt eltótosodhattam volna. De most egymás közt vagyunk, nyugodtan megkérdezhedek: Te mit feleltél volna a helyemben? Amikor előre meg van határozva, hogy ami majd elhangzik, az csak visítás lehet. Malacbeszéd. Hősiesen bevallom neked, hogy én konokul hallgattam. Egyik magyar szót sem akartam átengedni ennek a dehumanizáló nyelvi folyamatnak, még azt a bi­zonyos „szar”-t se. Vigyázok ám az anyanyelvem összes szavára, be­lőlük teremtjük meg a világunkat, miközben szájról szájra járnak. Márpedig nagyon nem mindegy, miből építkezünk és hogyan. Hogy őszinte legyek, Öcsém, ezt a bináris világszemléletet, amely a jó és a rossz örök párharcának igézetében ég, nekem sose sikerült igazán elsajátítanom. Talán men túlságosan el vagyok foglalva azzal, hogy a jobb és a bal agyféltekém közöni munkameg­osztást összhangba hozzam, ami, valljuk be, nem kis feladat, el is szoktam fáradni benne a nap végé­re. De bármennyire is egymás ellen­tétjei, nem tudnék közülük válasz­tani, mindkettőhöz ragaszkodom. És ha már kettő van belőlük, saját jól felfogott érdekemnek tartom azt is, hogy megértsék egymást. Ezenkívül iránytévesztő vagyok, diszpraxiás, könnyen összecseré­lem az egyes oldalakat. Nem is csoda, harminc éve a diákjaimmal szemben állva magyarázok - ami nekem jobb, az nekik bal -, kü­lönböző nyelveken, folyamatosan váltogatva az aspektusokat. Azt se tudom, merre vagyok arccal, nem még hogy közben a hátam mögé nézegessek. Szóval, minden szempontból alkalmadan vagyok a nyelvi front­­szolgálatra. Ideológiai lúdtalpam van, csak csedek-bodok azon a nemzeti harcmezőn, amelyen a jobb- és baloldali nyelvi légvárak építése és karbantartása zajlik; for­dítva tartom a puskát, és ha sike­rülne elsütnöm, csütörtököt mond, miközben péntek van. Impozáns tünetegyüttes, ugye? Megérdemelném, hogy kiszupe­­ráljanak a sorozáson. De ki ad ne­kem erről orvosi igazolást? És mi legyen a diagnózis? Alkalmadan... a mire is? De félre a viccel, Mikes, nem egyéni alkalmasság vagy alkalmat­lanság kérdése ez. Ha valaki nem él tartósan egynyelvű környezetben, annak egyáltalán nem az automa­tizmusok szintjén működik az, hogy mikor, melyik jelenséghez milyen értékítéletet szokás / illik / lehet kapcsolni. Nincsenek ugyanis leírható és megtanulható szabályai, és nem is tanítható meg annak, aki­nek a nyelvi világképe nem kompa­tibilis vele. Ez főleg akkor esélyes, ha két- vagy többnyelvű az illető, de persze ez sem törvényszerű. Szóval, számos nyelvi frontszol­­gálatra alkalmadan magyar él köz­tünk, még az is lehet, hogy ők van­nak többségben. Hova álljanak ők? Nekem Kínában abszolút nem hiányzott ez a nyelven belüli nyel­vezet, ezért úgy Isten igazából sose volt honvágyam. Jó volt nem halla­ni ezt az áskálódó, folyton gyanak­vó beszédmódot. Rápihentem. Most viszont zavarban vagyok. Kiestem a gyakorlatból, pedig csak két évig nem hallottam élőbeszé­det. A régi automatizmusaimat működtetve beszélek, s amint lá­tod, minden jószándékom ellenére balul üt ki. Már az is baj, ha az ellentétes feleket egységben látod, végül is létezik olyan aspektus, mint közjó, nem? Igen, de mi abban a jó, ha összeomlik az ellenségképen alapu­ló világrend? Hogy érezhetnénk jól magunkat, ha nem fenyeget min­ket a rossz? Nincs igény a megér­tésre. Te csak ne értsd meg őt, álljál be jobbra vagy balra, ne játszd itt az ezoterikus nyelvművelőt! Ez a bináris világszemlélet úgy beleette magát a nyelv szerkezetébe, mint a kétféle igeragozásunk: ha megszüntetnénk az alanyi ragozást, használhatadanná válna a tárgyas is, és viszont. Feltételezik egymást. Bevallom neked, hogy nagy rajongója vagyok a ragozási rend­szerünknek, és pont a külföldi nyelvtanulók ámulattal vegyes ér­­tedenkedése vezetett rá arra a fel­fedezésre, hogy milyen jó fejek is bírunk lenni mi, magyarok, ha csak simán a nyelvet működtetjük. Na­ponta több tucatszor is megtörté­nik minden egyes magyarral, hogy egyetért egy másikkal, sőt, kimon­datlanul is ugyanarra az egy tárgyra gondolnak. Tudunk mi kooperálni, feltéve, ha nem tudunk róla. Ezt inkább ne terjeszd, akkor se, ha érted. Jól van ez így. Mivel a múltat is a mai hadállá­sokhoz kell hozzáigazítani, te sem nyugodhatsz békében. Jut eszembe. Te, ott az öröklét­ben, melyik oldaláról szagolod az ibolyát? Jól gondold meg, mit válaszolsz! Nem vagyok hajlandó a leveleid után kukákban kutakodni. Most megfogtalak, vén betyár, mi? A legközelebbi levelemig lesz elég időd - velem együtt - némán sivalkodni. Addig is ölel, Nénéd 2021 novembere Kilenc hatvan Most nézd meg, hogy hasonlí­tanak szegény szerencsétlen­re, - mondta a járdán beszélgető két idős néni közül az egyik a másiknak, ahogy elhaladtunk mellettük.- Olyan fiatal volt még, Isten nyugosztalja - válaszolta az utób­bi, mire mindketten keresztet ve­tettek, majd kopott biciklijükre támaszkodva továbbmentek. Mi akkorra már a cirkusz pénz­tára előtt álltunk, a délutáni égbolt egyre sötétebb lett, a sátor tetején a piros-fehér háromszög alakú zászlót kifeszítette a viharos szél. A levegőben pattogatott kukorica sós illata szállt, vadul nyerítettek az állatok, amelyeket izgalmas volt magunk elé képzelni, ahányszor elsétáltunk a cirkusz előtt, most azonban mégis rettegtünk tőlük, tőlük és mindentől, ami ismeret­len volt, mert bár csak nyolc- és kilencévesek voltunk, annyit meg­értettünk ebből az egészből, hogy félárvák lettünk. Sosem jártunk még cirkusz­ban, de anyu tegnap megígérte, hogy eljöhetünk. Joli néni két jegyet és két Vanda nápolyit kért, a pénztárosnő jobbra csücsörített ajkával kifújta a cigifüstöt és azt mondta neki: kilenc hatvan. Jobb mutatóujjával a cigire ütött egyet, a hamu a földre esett. A sátorba léptünk, piros füst kavargott a le­vegőben. A lábunk alatt kiszáradt fű, Joli néni keze a vállunkon, a gyomrunkban izgalom és félelem keveredett, kezünkben az ezüst papírba csomagolt Vanda, miköz­ben folyamatosan mentünk előre, egészen az első sorig. Ott meg­álltunk, a gyerekek ránk néztek, arrébb csúsztak a pádon, gyertek, mondták, menjetek, mondta a tanító néni, a fülembe súgta, hogy kilenc hatvan, megpuszilta a homlokom, intett, és gyors lép­tekkel kisietett a sátorból. Hangos dobpergést hallottunk, aztán hirtelen felkapcsolták a fé­nyeket. Cintányérokkal a kezében bevonult a bohóc, zöld, göndör parókát viselt, a lábán hétmér­földes lakkcipő, amelyet kis fehér uszkárok táncolták vidáman kör­be. Tolldíszekkel a fejükön felso­rakoztak a zebrák, és nagy, fekete szemeikkel maguk elé meredve tűrték, hogy a kiskutyák a hátu­kon egyensúlyozva parádézzanak. Egyszer csak egy fekete ruhás alakot láttam magam előtt, a ke­zét nyújtotta, a porondra kísért. A hatalmas reflektorok elvakítottak. Megfogta a fülcimpám, s ahány­szor meghúzta, egy pénzérme pottyant ki belőle. A tömeg han­gosan nevetett. Varázsköpenyével elsuhintott mögöttem, a közönség gúnyosan röhögött, miközben én folyamatosan fehér galambo­kat eresztgettem a fenekemből. A helyemre botorkáltam szégye­nemben, fejemet lehajtva összeku­porodtam, talpam alatt a Vanda, bennem reszketés és düh. Szeret­tem volna egy pálcalegyintésre lát­hatatlanná válni, eltüntetni ezt az egész napot, sose lépni át a cirkusz kapuját, sose elárvulni úgy, ahogy mi ma elárvultunk a tesómmal, semmit sem sejtve. Kisírt szemmel botorkáltam ki a sátorból az előadás után, anyu odakint várt ránk. A szél beleka­pott fekete kardigánjába. Nem mertük megkérdezni, hol van apu. Gyorsan odafütottunk, és átölel­tük. Arra gondoltam, hogy talán még nem késő, visszamegyek a sátorba a varázspálcáért, kitépem a bűvész kezéből, és rohanok vele egészen hazáig, hátha majd azzal, hátha majd akkor, ... az se baj, ha közben megint fehér galambokat eresztgetek. Ma reggel még nem tudtam, milyen a halál. Most, miközben anyut és az öcsémet szorítom né­mán, már tudom, hogy a halál piros köd, kitörni vágyó hangtalan nyerítés egy zebra tekintetében, fe­kete lepel, cintányér, kezemen vé­gigfolyó, megolvadt csokibevonat, haszontalan varázspálca, morzsáira tört Vanda nápolyi. A halál kézzel­fogható és mérhető. A halál kilenc hatvan. Bartalos Tóth Iveta A mellékletet szerkeszti: Sánta Szilárd. E-mail: szilard.santa@ujszo.com . Levélcím: DUEL-PRESS s.r.o., Új Szó - Szalon, P. 0. BOX 222, 830 00 Bratislava 3

Next

/
Thumbnails
Contents