Új Szó, 2021. november (74. évfolyam, 252-275. szám)

2021-11-24 / 270. szám

101 NAGYÍTÁS 2021. november 24. | www.ujszo.com Egy akarással kiküzdött őrhely T. Lőrincz Margit: „Most már mindig úgy fogom érezni, ezekért a szabadtéren elhelyezett fényképes oszlopsorokért is érdemes volt élnem. Hogy bennünket túlélő nyoma maradjon színházunk létrejöttének, az első éveknek" MIKLÓSI PÉTER A színház épülete előtt már vár ránk. Nyolcvannyolc éve­sen is ő érkezett előbb. De­rűsnek látni, de ott, legbelül mintha valami megmagya­rázhatatlan ború ülné a lel­két. Szerencsére ezzel nem törődik. Tarics Lőrincz Margit inkább élvezi, hogy beszélgetni szeretett színházának földszinti társalgójá­ba vonulunk. Pár nappal azután, hogy Komáromban, a közeli park­ban megnyílt az általa már sok­sok éve elgondolt elképzelés: a mai Jókai Színház elődjeként idestova hetven éve alakult Magyar Terü­leti Színház hőskorát idéző Szí­nészmúzeum. Margó kedves, akaratos terem­tés vagy? Miértkérded? Azért, mert addig bírtad utá­najárással, amíg mégiscsak ki­harcoltad komáromi játékszínünk múltjának rendhagyó őrhelyét. Rögtön ezzel kezdjük? Nem tudjuk megkerülni. És nem is lehet. Hiszen van annak húsz éve is, hogy erről a szándé­kodról privát beszélgetve felhoz­tad: ha az embernek határozott célja van, akkor nehezen is, de a saját útját kell járnia. Húzós fel­adat volt kitartani? Addig kilin­cselni, amíg Komáromban létre­jöhetett az általad szorgalmazott színészmúzeum. Kissé rendha­gyó módon szabadtéri formában ugyan, de megvan! Az a lényeg, hogy végül is lét­rejött. Mert egy színész duplán ér­zi, ha dolgavégezetlenül nagy teher, félbemaradt feladat nyomja a vállát. Nagyon sokáig falakba ütköztem, ha szóba hoztam valahol, hogy mi a tervem. Két lehetőségem volt: vagy abbahagyom és feladom az egészet, vagy tovább talpalok. De ahogy idő­södtem, és azt láttam, mennyire el­felejtjük azokat az embereket, akik a színház alapítói, illetve még az el­ső egy-másfél évtized mára sajnos elhunyt színészei voltak, nem tud­tam letenni a színészmúzeum gon­dolatáról. Holmi vállrándítással rálegyin­­teni az indulás éveire? Ne csodálkozz, hogy máig élnek bennem azok az emlékek. Ahogyan ötvenkettőben először lapáttal, ta­licskával az egykori Legényegylet épületét színházzá kellett átalakíta­nunk. És hogy mennyit gürcöltünk, amíg ott 1953 januárjában játsza­ni kezdhettünk. Vagy hogy tájoló társulatként milyen körülmények között jártuk az országot. Hogy bennünket nem vártak szállodák, hanem magánházak szobáiban lak­tunk. Akár hat nő egy lavórral... Remek színdarabcím! Hát a valóságban ez nem éppen vígjáték volt. Télen a kultúrházak­­ból hoztuk a tüzelőt, hogy fűteni tudjunk. Mostoha és mai szemmel nézve méltatlan viszonyok között kellett kihozni magunkból a maxi­mumot. Erről egy karcsú könyvet is írtál. Üzenetként. Már a mának is, ám főként az utókornak. Egy kicsit hu­morosan, egy kicsit keserűen, de minden igaz, amit ott az apró törté­netkékben közreadok. Nem túlzás, ha joggal hőskornak tartjuk azt az időszakot. És aki azt nem élte meg, az nem tudhatja, hogy az ötvenes években milyen korszakot éltünk. kának sérelmeit mérséklő eszten­dőkben a MATESZ, azaz a Ma­gyar Területi Színház az anya­nyelv varázserejével, úgymond, hatalom volt? Igen! Az egész társulat tudatosí­totta feladatának komolyságát, pe­dig szinte a semmiből kezdtünk. Sa­ját rendezőnk nem lévén a Szlovák Nemzeti Színház művészei, Műnk (Somogyi Tibor felvétele) Ha az indulás éveinek cudar körül­ményeiben a színházalapítók ma­roknyi csapata föladja, akkor jövőre aligha ünnepelhetnénk a komáromi színház fennállásának hetven évét! Ezért hajtott a késztetés, hogy ez a sokat megélt színház ne csak a mai előadásaival, hanem a múlt jeleivel is jelen legyen. Ezek már-már patetikus szavak. Szerintem inkább reálisak. Nem tudom, mit írsz meg ebből, de szá­momra fontos volt, hogy látható és tapintható maradjon, hogy a világ­háború utáni idők Csehszlovákiá­jának sok szempontból bonyolult időszakában itt talpra állt egy ön­álló és hivatásos magyar színtár­sulat, és elindult valamerre. Igen, hőskor volt, a rengeteg vadhajtása dacára. De ha akkoriban nincs meg bennünk a kitartás, ha nem csiszo­lódunk össze egy lelkes, művészileg életképes színészcsapattá, egyetlen tollvonással könnyen valamelyik más színházhoz csapnak bennünket. A jelen teljességéhez ez szintén hoz­zátartozik, még ha erről mostaná­ban kevesebb szó esik is. Én gyerekként éltem meg az öt­venes évek első felét. Igaz, hogy azokban a jogfosztottság idősza-István és Martin Gregor voltak az első segítőink. Mindenütt ragasz­kodással fogadták az előadásainkat. Ha az akkori csapnivaló útviszo­nyok miatt nemegyszer megtörtént, hogy beragadtunk a sárba-hóba, a helyi közönség akár egy-másfél órát is várt, hogy megjöjjön a színház, csak érkezzenek meg a komáromi­ak. És amikor végre késve meg­jöttünk, az öregecske autóbuszból kiszállva tapssal köszöntöttek ben­nünket. Utána végignézték a késő estébe húzódó előadást, élvezték a színpadon elhangzó magyar szót. Daliás esztendők voltak azok. Gyakran az eszedbe jutnak? Persze, hiszen a munka nekem soha meg nem kottyant. Pedig nem játszottam keveset, bár nem mindig azt a szerepet, amit szerettem volna. Büntetésből. De ezt hagyjuk, utólag semmi értelme rágódni rajta. így is végigjátszottam az egész életemet. És amit elértem, az önerőből sike­rült. A pályatársamon és férjemen, néhai Tarics Jánoson kívül nemigen akadtak pártfogóim. Ezen a pályán sűrűn megesik, hogy a kollégák nem csupán a si­kert, hanem a jobb szerepeket is irigylik egymástól... Sőt! Volt időszak, amikor soro­zatosan olyan szerepeket osztottak rám, amelyeket más aligha játszott volna el szívesen előlem. Mindenki Júlia akart lenni vagy Lüszisztraté? Hagyjuk. Ha már 18-19 évesen belecsöppentem a színház világába, nekem ezt adta a sors. Az a fontos, hogy színpadra kerültem. Elvégre mit ér egy színész, ha nem játszik? Azt semmi egyéb nem pótolhat­ja. Mára a színházalapítók meg a hőskor emléke már annyi, mint egy fuvallat. De a kezdő színészcsapat nekiveselkedése nélkül az utódok nemzedéke sem létezhetne. Elődök nélkül nincs továbblépés! Az örökbecsű MATESZ eredeti épületének átalakításában fizikai munkát végezve te is aktívan ro­botoltál. Most, a Széna téri lát­ványosság kialakításánál megma­radtál „csak” ötletgazdának? Is-is. Túllépve már a 86. éle­tévemen is úgy gondoltam, most konkrétan csinálni kell valamit az ügyben, nem csak szép szóval és másokat kérlelve kilincselni. Úgy éreztem, számomra ez az utolsó alkalom, hogy minden követ meg­mozgassak. így 2019. február 24-én ügyvéd által segített kérvénnyel for­dultam a városi önkormányzathoz. Azért léptem hivatalosan, mert ko­rábban kaptam hideget-meleget, ha itt-ott fölvetettem: javasolnám egy színészmúzeum létrehozását. Most azonban megmoccant a dolog, és a színház tőszomszédságában meglett a szükséges terület hozzá. Össze­jöttünk hát néhányan az ötletet fel­karoló ismerőseimmel, hogy előbb gondolatban, majd reálisan is meg­tervezzük a szabadtéri parkosított múzeumot, annak több oszlopsorát. Az elsőbe ábécésorrendben az ala­pító tagok kerültek. Majd az Állami Faluszínház magyar együtteséből az 1950/60-ban érkező kollégák közül azok, akik a kassai Thália Színpad megalakítása után is itt maradtak Komáromban, illetve a MATESZ fennállásának második évtizedé­ben azok az 1960-ig ide szerződött színészek, akik nyugdíjba is innen mentek. De hát pont a te fényképedet nem találom sehol! Mert akik még élünk abból a kor­szakból, egyelőre nem vagyunk a múzeumba valók. Viszont kijelölt oszlop várja a fényképünket, azt a napot, ha majd átlépünk a mennyei színtársulatba... Színésznői pályádat tekintve, benned van valami mélyről faka­dó akarat, a hivatás iránti hit. Ez hajtott, amíg kibrusztoltad ezt a múzeumot? Számodra ez volt a lét és a cél érvényessége? Nézd, az embernek addig kell akarnia, amíg tenni tud valamit. Mert amit nem sikerül az éle­tünkben elvégezni, azt megette a fene? És könnyen hamis mítosszá, álszent belemagyarázássá, esetleg mások önkényes torzításává válik. Jól látod. Ézért vagyok nagyon boldog, hogy ez a múzeum most megvan. Leszólják, nem szólják; milyen helyen van, nem jó helyen van; miért nem emitt vagy amott van; miért most lett és nem már előbb, vagy netán utóbb - ezek a piszkálódások már nem érdekelnek. Ha az ember tesz valamit, mindig akadnak bírálói. De hát kilincselt meg talpalt volna másvalaki annyit az ügy érdekében. A Komáromi Jó­kai Színház mai rangja megérdemli, hogy a hőskorának emléke is lega­lább jelképesen itt éljen a köztudat­ban. Mert ha 1952 óta nincs és nem játszik folyamatosan ez a színház, illetve 1969-ben nem jön létre Kas­sán a Thália, ma még kevesebb len­ne a magyar ember Szlovákiában. Persze, egy-egy tárgy, egy-egy villanás, egy-egy kosztüm, a múl­tat ébresztgető intézményes jelen - az lenne az igazi múzeum. Ér­zel még magadban elég energiát, hogy tovább előszobázz ennek ér­dekében? Gondolom, egyelőre hiába lenne hozzá kellő erőm. Mert ha ez nem is lehetetlen szándék, de nehéz do­log volna megvalósítani. Ugyanis éppen az indulást követő 20-25 év dokumentációja, sajnos, távolról sem teljes. Amikor az öreg színház épületéből kellett kihurcolkodnunk, aznap szakadt az eső. A munkások sorra kihordták a nyitott fiókokat, de ki törődött azzal, hogy mi van bennük. Az igazgatósági iratokat meg egyéb papírokat, a fényképek tucatjait, más egyebet úgy szedtük össze a sárban. Már ami még ment­hető volt. Te mit tudnál ajándékozni egy „valódi” múzeumnak? Amikor A kőszívű ember fiai le­került a repertoárról, a színháztól megvettem azt a fekete csipkeru­hát, amiben Baradlaynét játszottam. Otthon őrzöm egy kofferban, több más emlékkel együtt. És ez az októberben megnyílt szabadtéri múzeum? Elrejtőzés az utókor felületessége és az élet há­látlansága elől? Ilyesmin nem tűnődöm. Csupán megfelelni próbáltam önmagam előtt. Ezért érzek akkora örömet, hogy ezt elértem végre. És látom az embereket, ahogy kedvesen, szíve­sen sétálgatnak az oszlopsorok kö­zött, nézegetik a képeket; és van­nak, akik személyesen emlékeznek a színházalapító színészekre! Ők az ünnepi tárlatnyitón még tapsot is kaptak! Te már hosszabb ideje nem ját­szol. Részedre ez a taps volt, a színpadi játék örömei helyett, az „ember küzdj és bízva bízzál” ka­tarzisa? Kerülni szoktam a hangzatos szó­lamokat. Noha abban azért végig bi­zakodtam, hogy egyszer sikerülni fog ez a tervem. Nekem az is a sors jutalma, hogy szeretett színházam falai között beszélgethetünk. A saját életpályádra miként gondolsz vissza? Ennyi idő távlatából már min­den felhőtlennek tűnik. Otthon pe­dig elő-előveszem Németh László vagy Szabó Magda valamelyik köte­tét. írókként különösen közel állnak hozzám. Mély emberi valóságról le­het olvasni a műveikben.

Next

/
Thumbnails
Contents