Új Szó, 2021. november (74. évfolyam, 252-275. szám)
2021-11-13 / 262. szám
IT SZALON ■ 2021. NOVEMBER 13. www.ujszo.com Nacionalizmus és nemzeti nihilizmus szirtjei közt... Interjú Miskolczy Ambrus történésszel Arató Endréről Hogyan emlékszik Arató oktatói és kutatói személyiségére? Az 1970-es években szeretette méltó emberként ismertem meg, akinek viszont át kellett esnie azon a szellemi metamorfózison, amelyen mindazok átestek, akik 1945 után ifjonti hévvel beléptek a kommunista pártba, és a hivatalos marxizmus jegyében indultak el a tudomány útjain, aztán szembe kellett nézniük azzal, hogy zsákutcába értek. Ez a vívódás érződött nemegy gesztusában. Nem jártam a szemináriumára, mert rosszakat hallottam a fölöttem járóktól. Ok ugyanis a Szabad Györgytől hallottakat szembesítették azzal, amit Arató mondott, mire ez utóbbi majdnem rájuk borította az asztalt, hevesen kifakadva, hogy Szabad nem marxista, hanem polgári történész. Nem tévedett. Szabad mindig is tudatosan kerülte a marxista formulákat, és mivel Kossuth demokratikus törekvéseit tette meg mércének és normának, nacionalistának tartották. Viszont meglepő volt ezek után, amikor a folyosón kettejüket úgy láttam, hogy nagy érdeklődéssel szembesítették érveiket. A hallgatók érveit is figyelmesen meghallgatta, sőt, olykor azok revízióra késztették. A korabeli hivatalos kánon szerint a történelmi Magyarország szétszedése történeti szükségszerűség volt, hiszen a lakosságnak csak alig 50%-át tették ki a magyarok, tehát a nemzeti önrendelkezés jogos igénye teljesedett ki és a többi. Ez volt a hivatalos dogma. A százalékos arány látszólag mellette szólt. Látszólag, mert a magyarok a politikailag lojális németekkel már az ország egységét fenntartani akaró abszolút többséget alkottak Amikor ezt az érvet egy hallgató felvetette, Arató meglepődött, és elgondolkozott. (...) Hatottak az Ön tudományos munkájára - s ha igen, miben és milyen mértékben - Arató Endre kutatásai? Megvallom, Kelet-Európát nem szerettem. Mit lehetett volna benne szeretni? Ketrec volt. A hazai kelet-európai szakirodalom fő baja is abban rejlett, hogy a Nyugattól elszigetelve mutatta be, mint valami önálló entitást. Nem is tehetett mást. Aki Kelet-Európával foglalkozott, valamiféle kényszerzubbonyba kellett bújnia, és némi szürkeséget kellett magára erőltetnie. Makkai László egyszer meg is kérdezte Arató Endre barátját, miért ír ilyen unalmasan, mire a válasz: „ezt várják, ezt kapják”. Aztán 1990 után az ugyancsak felvidéki, pozsonyi Niederhauser Emil, aki egyébként nyelvzseni volt, és szabatosan, elegánsan írt, némi elégtétellel nyugtázta, hogy Kelet-Európa megszűnt. Hogy Arató Endre tanszékére térjünk, a Kelet-Európa története tanszékre, akadt intő példa. Dolmányos István megírt néhány zaftos szörnyűséget a szovjet történelemből, aztán amikor vége szakadt a hruscsovi olvadásnak, vezekelnie kellett. Perényi József olykor felemlített valami groteszk historiográfiai mozzanatot, hogy feldobja a hangulatot, aztán visszavonult, és olykor megkapta, hogy nem eléggé marxista. Ezek riasztó példák. Ami Arató Endre habitusában vonzott, az az igazságkeresés szenvedélye volt, ami átsütött a korral együtt változó frazeológián. Látta térségünk népeinek tragédiáit, és ezeket nem flegmán nyugtázta, hanem szenvedélyesen nyomozta az ellentétek áthidalását célzó kísérleteket. Erezni lehetett az erőfeszítést, melyet így jellemzett: kerülni „a nacionalizmus és a nemzeti nihilizmus Szldilláit és Kharübdiszeit”. A nacionalizmus akkor szitokszó volt, ma is az. Bár az angolszász irodalomban terminus technicus. Arató patriotizmusa egyesek által Illyés Gyula olykor gyanakvással figyelt nemzetszemléletéhez állt közel, melyet a nagy költő 1972-ben így jelzett: „A század új közösségi kereteket teremt. A nemzet világszerte közösségi keret.” Példamutató volt az az igyekezet, ahogy Arató Endre a nemzetté válás útját-módját nyomozta. Biztatást jelentett, hogy ezzel érdemes és kell foglalkozni. Igaz, engem taszítottak a magyar értékelési stratégiák, a haladás elvont mércéjének alkalmazása, ezért a levéltári kutatásokban kerestem azt, amiről valami újat és másképpen lehet elmondani. Mivel nem tudott jól románul, tanítványának tekintett, és még a szakdolgozatom is kiadásra javasolta, amit meg is fúrtam. Beszélt valaha személyesen önnek a Komáromban töltött gyermekkoráról, illetve a 40-es években átélt üldöztetésről? Mennyire volt ismert az életútja? Amikor már súlyos beteg volt, beszélgettünk a zsidóüldözésről. Saját élményeire csak célzott. Arról némi indulattal szólt, hogy a református egyház hozzáállása az üldözöttekhez pozitívabb volt, mint a katolikusoké. És aztán jóleső érdeklődéssel hallgatta, amikor Márton Áron erdélyi püspök immár közismert, akkor tapintatosan elhallgatott kiállásáról beszéltem. Az a nemzedék, amely megjárta a lágereket, nem szívesen beszélt róla, csak amikor már a hetvenedik életéve felé közeledett. Mintha Leo Strauss keserű tapasztalatát osztották volna. Az amerikai filozófusnak ugyanis fajt, hogy az emberi szenvedéseket politikai ideológiák és egyéni érvényesülési taktikák szolgálatába állítják, és a reductio ad Hiderummal manipulálnak. Egyébként Arató az ’50-es évek elején a Történettudományi Intéff Tisztában voltak a szavakba burkolt látszat és a valóság feszültségével zetben dolgozott, ahol sok olyan ember került össze, akik az egykori szögesdrót egyik vagy másik oldalán álltak, és mint tudjuk, nagy bizalmas gyónásokra kerítettek sort. Hogyan jellemezné Arató baloldaliságát, miként jelent meg az a történészi munkájában? Tragikus! Mindazok, akik a szomszédos országok történetével foglalkoztak, mélyen szenvedtek a kettős beszéd terhétől. Mert elmondták az optimizmusra ösztönző marxi-lenini közhelyeket, de maguk is tisztában voltak a szavakba burkolt látszat és a valóság feszültségével. Meg is döbbentem, amikor megmutatta azt a Romániáról készített bizalmas beszámolót, amelyből kiderült, hogy a magyarlakta vidékeken is a gyárakban csak 10% magyart kell alkalmazni, mert ez felel meg az országos létszámarányoknak. Arató Endre Arató Endre A FEUDÁLIS NEMZETISÉGTŐL V POLGÁRI NEMZETIG is bemutatta Gustáv Husák egyik művét, melyből gondosan idézte az 1945 utáni magyarokon esett sérelmek és méltánytalanságok felemlegetését, de alighanem tisztában volt azzal, hogy a husáki kisebbségi politikának is megvannak a maga ellentmondásai. A romániai fejlemények mélyen felháborították. Érthető, hogy valahogy szűknek érezte Kelet-Európát, közben a marxizmusnak nevezett politikaiideológiai alakzatot is kinőtték. A kitörés lehetőségét egy angol tanulmányút hozta meg számára. Ekkor fogant meg benne az új téma: az írkérdés kelet-európai visszhangjának története. Ezen voltak, akik ékelődtek, de miután a másikról alkotott kép kiemelt téma, úttörő munkát írhatott volna, ha elhatalmasodó betegsége időt hagyott volna rá. Milyen utat járt be az aratói életmű az elmúlt bő 40 évben az ön olvasatában? Melyek azok a vezérfonalai, amelyek végett ma is érdemes elővenni a könyveit? írásai nélkülözhetedenek voltak. Ne feledjük, miközben a polgári tudománnyal való szakítást vallotta, a korábbi nemzetiségtörténeti hagyományt éltette. Ilyen a folytonosság és a megszakítottság dialektikája. Hiszen életműve abba a vonulatba illeszkedik, melyet Szekfu Gyula neve is fémjelez. Nem véleden, hogy nemzeti történetírónk az 1930-es években sürgette a magyar kelet-európai kutatások feltételeinek megteremtését. Arató az összehasonlító módszer alkalmazásával hozott újat. A nemzeti mozgalmakban a párhuzamosságokra hívta fel a figyelmet. Ugyanakkor igyekezett kerülni az egyes történeti jelenségek rangsorolását, ami minden nemzeti történetírásnak tehertétele, a másik az önmagával szembeni bűntudat keltése. A maga módján Arató Endrének mindegyik írása tanulságos, de különösen azok, amelyek a modern nemzettudathoz vezető utakat és tévutakat próbálták feltérképezni, még akkor is, ha a nacionalizmus-irodalma tengernyi. És mint Flaubert megjegyezte, a történetírás nem más, mint a tengerből kiskanállal iszogatni, aztán csészényit pisilni. Mi tagadás, szakmánkban hamar elévülnek az életművek. Kordokumentumokká válnak. A ’80- as évek Európájának legnagyobb történésze, Fernand Braudel nemegyszer megjegyezte, hogy azon, amit ír, 10 év múlva talán nevetnek. Rosszabb, ha nerti is emlékeznek rá. Viszont amikor helyünket keressük a világban, a komparatisztika eddigi termését nem mellőzhetjük. Ha Arató Endre írásait forgatjuk, akkor a sorok között és a szavak mögött is olvasnunk kell, hogy érezzük az igazságkeresés ama bizonyos szenvedélyét, ami nélkül nincs emlékezetre méltó történetírás. Vatascin Péter A teljes interjút az ujszo.com-on olvashatják. Megbékítő gondolkodás 100 éve született Arató Endre történész Arató Endre elsősorban Kelet-Közép- Európa 19. századi történetével, azon belül is a nemzeti és nemzetiségi mozgalmak párhuzamos, egymást metsző fejlődési útjaival foglalkozott, s írta meg ma is haszonnal forgatható könyveit. Komáromi gyerekkor 1921. november 8-án, zsidó családba született Budapesten, Arnstein Lajos és Weiss Terézia gyermekeként. Életének első bő két évtizedét viszont már Komáromban töltötte. A bencés gimnázium évkönyveiben még eredeti vezetéknevén (Arnstein) szerepel, s egy osztályba járt a szintén izraelita Gregus (eredetileg Grünwald) Miklóssal, aki utóbb ismén komáromi tanár volt. Kollár Zoltán komáromi vállalkozó segítségével megtudtuk, együtt járták meg a koncentrációs táborokat, amiket mindketten túléltek, később is tartották egymással a kapcsolatot. Arató 1942 őszén és 1945 tavaszán volt munkaszolgálatos, majd a mauthauseni és a gunskircheni lágerek foglyaként érte őt a háború vége. Adadapja - valószínűleg téves születési dátummal - megtalálható a holokausztot dokumentáló YactVashem Központ adatbázisában is. Budapesti karrier Még 1945-ben belépett a Magyar Kommunista Pártba, majd 1948-ig a Pázmány Péter Tudományegyetemen történelemmagyar-szlovák szakon tanult. Rövid minisztériumi szerepvállalás után a Magyar Tudományos Akadémia és az ELTE különböző intézményeiben töltötte tudományos pályafutását, amelyet korai, 1977-es halála zárt le. Pályája kezdetén sokat foglalkozott a szlovák társadalom és nemzeti mozgalom 19. század közepi történetével, ám fokozatosan bővítette kutatásai körét közép-európai összehasonlító dimenzióval, majd élete végén már nyugat-európai kitekintéssel is. Tanulmányokat írt a szlovákiai magyarság történetéről. Gyakran írják róla, hogy előbb a 20-as és a 30-as évek csehszlovákiai magyar kisebbségi világa, majd a zsidóüldözések döntően hatottak látásmódjára és témakezelésére. Szász Zoltán történész - aki lapunk kérésére értékelte Arató pályáfútását - is úgy látja, hogy ez a mozzanat kulcsfontosságú volt. Megbékülés és türelem „Azt hiszem, a kisebbségi lét eleve azzal jár, hogy jóval érzékenyebb lesz az ember erre a problematikára. Aratónál is látom azt, hogy keresni kell két dolgot. Keresni valamiféle nem szónokias megbékélés útját, s a történészi minőségében annak keresése, hogy hol vétettük el az utat. Ezt ebben a formában nem lehetett akkor kimondani. A két világháború között nemegyszer felmerült az úttévesztés gondolata, vagyis hogy mi vezetett a történelmi Magyarország felbomlásához. 1945 után már nem így merült fel a kérdés, mert akkor tudatosítani kellett, hogy végleg véget ért. Viszont azt meg lehetett kérdezni, hogy mikor történtek meg a történelmi fordulatok vagy mikor kezdődtek el a folyamatok. Arató azt kereste, hogy mennyire volt meg a békés egymásratalálás lehetősége a 18. századtól kezdődően a dualizmus koráig” - hangsúlyozta Szász. Példaként hozta fel, amikor Arató a Magyarország története könyvsorozat ötödik kötetében a 19. század első felének nemzetiségpolitikai nézeteit vizsgálta, azokat a pontokat is megkereste, ahol még nem szakadt szét teljesen az a bizonyos Natio Hungarica. „Ezeket nem ordító szövegezésben tette, de nem is hallgatta el” - hangsúlyozza a történész. Mint mondta, a nemzeti feszültségek részleteivel egyébként nem annyira történészi szakma, hanem inkább az irodalomtörténészek - köztük Sziklay László, Fried István, Csanda Sándor, Csuka Zoltán - foglalkoztak 1945 után, ők fürkészték a magyarok és a szomszéd népek kapcsolatait, s ez hatott ösztönzően Aratóra is, akit különösen izgattak a 19. század eleji szláv mozgalmak közti összefonódások. Szász szerint Arató művei - a nála jelentősebb korabeli történészek munkái mellett - ma is haszonnal forgathatók, a balodalisága pedig nem lett dogmatikus. Kutatásait számos érdekes és őszinte kísérlet is jellemezte, például „szép csendben” vitatkozott azzal a részben régebbi, részben újabb szomszédországi - főleg szlovák - történetírással, „amely megragadt abban, hogy minden bűnök eredője a magyar oldal”. Ugyanakkor Szász szerint jellemző volt rá az útkeresés is, például a nemzetiségek történetét megpróbálta beemelni Magyarország történetébe, ami nagyon nemes gesztus volt, de ő maga is megírta, hogy társadalmi struktúrájuknál és történelmi hagyományuknál fogva nem voltak egyenrangú felek. Vatascin Péter
