Új Szó, 2021. november (74. évfolyam, 252-275. szám)

2021-11-13 / 262. szám

www.ujszo.coml 2021. november 13. SZOMBATI VENDÉG I 9 Elkészült a Betlehemi fénnyel Jan Svérák: „Apám sokat biztatott, hajtott, hogy csináljak végre egy újabb filmet. Nehezen szedtem rá magam..." (Szkárossy Zsuzsa felvétele) SZABÓ G. LÁSZLÓ Szerényen fogelmezott. „Nem tudom, mit edtem e cseh filmnek, de ezt igen, hogy én magam mit kaptam tőle. Örömet, szenvedélyt, meghatódást, barátokat, köz­tük az édesapámat." Ezekkel a szavakkal vette át Karlovy Vary idei fesztiválján a cseh filmben nyújtott alkotái mun­kájáért neki ítélt díjat Jan Svirák cseh rendező. Nem ez az első díja Karlovy Vary­­ból. Harmincévesen, 1995-ben Kris­tály Glóbuszt nyert azóta kultfilmmé vált road movie-jáért, a Száguldásért. Olajfalók című vizsgafilmjéért akkor már diák Oscarral büszkélkedhetett, első játékfilmjét, az Általános iskolát az öt legjobb idegen nyelvű alkotás közé sorolta az Amerikai Filmakadé­mia, a Koljáért pedig a felnőtt Oscart is megkapta. Legutóbb négy évvel ezelőtt állt közönség elé Mezítláb a tarlón című filmjével. Friss rendezé­se, a Betlehemi fény jövőre kerül a mozikba. Hogyan emlékszik vissza a hu­szonhat évvel ezelőtti napra, ami­kor a Száguldás nyerte a Karlovy Vary-i fesztivál nagydíját? Nagyon örültem neki, de annak is, hogy kaptam mellé egy puszit Gina Lollobrigidától. Az ő kezéből vehet­tem át ugyanis a Kristály Glóbuszt. Ezzel sokáig dicsekedtem. És most, amikor az eddigi művé­szi teljesítményét díjazták? Azt az estét hogyan élte meg? Fura érzés volt. Természetesen megtisztelő egy ilyen elismerés, jól­esik az egomnak, de belém nyilallt egy másik, kellemetlen gondolat: le­het, hogy most kellene abbahagynom? Menjek nyugdíjba? Voltaképpen min­den rangos díj stresszeli az embert. Én legalábbis így vagyok ezzel. Az Os­­car-díj átvétele után attól az érzéstől szenvedtem sokáig, hogy a követke­ző filmemmel be kell bizonyítanom, megérdemeltem az Amerikai Filma­kadémia elismerését. Karlovy Vary díjában pedig egy különös összegzést látok: eddig minden jól alakult, el is hagyhatom a pályát. Most? De hiszen még csak öt­venhat éves, ereje teljében, komoly szakmai tudással felvértezett ren­dező. Egyvalami zavar csupán. Hogy egyre nehezebben érzek indíttatást a munkához. Meg kell találnom az okát, az értelmét annak, hogy miért akarok filmet forgatni. Elapadt ben­nem a bizonyítási vágy, hogy én le­szek a legjobb rendező. Nem látok magam előtt kihívásokat, mint har­minc évvel ezelőtt. Fogyóban a tesz­­toszteron, szoktam mondani. Talán mert fiatalon ért fel a csúcsra. Bár Jiíí Menzel huszonki­lenc éves volt, amikor a Szigorúan ellenőrzött vonatokkal Oscar-díjat nyert. A Száguldás forgatásakor még én is máshogy viszonyultam a dolgokhoz. Fiatal voltam, kicsattanóan jó formá­ban éreztem magam, minden kihí­vást kíváncsian fogadtam, és minél bonyolultabbnak tűnt a dolog, annál több energiával töltött fel. Az alko­tótársaimat is ez jellemezte. Tele vol­tunk energiával. Azt hittük, legyőz­­hetetlenek vagyunk. Az Akkumulátor 1 című filmemmel a világot akartuk meghódítani. Nem sikerült. A kilencvenes évek legdrágább filmje volt. Mégsem borult térdre előttünk a vi­lág. A dicsőítés elmaradt. De csak egy picit váratott magá­ra. A Száguldással már nagyon ma­gasra repültek. Összefogtunk. Azt mondtuk, ha a legdrágább és legnagyobb eífektekkel sem tudtuk ámulatba ejteni a közönsé­get, akkor a leglehetetlenebb feltételek mellett, hátrafeszített karokkal, sze­münket bekötve csinálunk egy remek filmet. Pimaszok voltunk. Provokál­ni akartunk. Ebből az érzésből szüle­tett meg a Száguldás. Tudomásunkra jutott, hogy a filmműyészeti főisko­la padlásán szavatosságukat vesztett filmtekercsek hevernek, amelyeket a rendező szakos hallgatók nem mernek felhasználni, félve a végeredménytől. A filmszalagot ugyanis hűtőszekrény­ben kell tartani, nem egy padláson, ahol nyaranta felforrósodik a leve­gő. Szóval megvettük a régi film­szalagot méterenként egy koronáért. A barrandovi filmgyártól kölcsönöz­tünk kamerát, méghozzá ingyen, mert annyira búgott, hogy már senkinek sem kellett. Hogy a felvételek során ne lehessen hallani a búgását, igye­keztünk mindig távolabbról venni a jelenetet, ha pedig zárt térben forgat­tunk, paplanba göngyöltük a kame­rát. A forgatókönyvet Martin Dostál­­lal ketten írtuk a nyaralónkban, ahol „Ez a nyolcadik közös filmünk..." épp akkor a kéményt újítottam fel. Toltam a téglával megrakott taligát, ő pedig mellettem lépdelve hangosan olvasta a megírt szöveget. Két fiú, egy lány és egy autó. Ez volt a történet alapja. Túl sok minden nem kellett hozzá, hiszen ez már önmagában is líra, költészet. Egy hónap alatt elké­szültünk a forgatókönyvvel, három hét alatt leforgattuk a filmet. A stáb sem volt túl népes. Velem együtt kilencen voltunk. De szabadok. Soha, semmilyen akadályt nem kellett leküzdenünk. Ingyen kap­tunk teherautót. Nem kellett fizetnünk a Cseh Államvasútnak azért, hogy az egyik jeleneten átrobogott egy vonat­­szerelvény. Az egyik faluban pusz­ta szeretetből mosta a ruháinkat egy kedves asszony. A másikban nem kel­lett fizetnünk a fodrásznak. Ma, ha feltűnik valahol egy forgatócsoport, az emberek kulcsra zárják a kapuju­„Elapadt bennem a bizonyítási vágy.. kát, még az ablakokat is besötétítik. Rosszabb esetben hívják a rendőrö­ket, vagy bennünket zavarnak el. Fél­nek, hogy anyagi kárt okozunk nekik, vagy hogy zajosak leszünk, egész éj­jel világítunk a házuk előtt. Én értem őket. A filmesek néha gyalázatosán viselkednek, és szörnyű rendetlensé­get hagynak maguk után. De azok­ban az években, amikor a Száguldás készült, nem forgattak annyit, és kül­földi megaprodukciók sem váltották egymást az országban. Akkoriban kedvesebbek, szivélyesebbek voltak az emberek. Drukkoltak nekünk. Szívügyüknek érezték, hogy jó fil­mek születhessenek. Ma már nosz­talgiával gondolunk minderre. A Szá­guldás forgatásakor meg voltam győ­ződve róla, hogy jó időben vagyunk jó helyen, és értéket hozunk létre. Ez ritkán jön össze az életben. A Koljánál is összejött. Világra­szóló sikere lett a filmnek. Az már más film volt. Nem olyan nehéz, mint az Akkumulátor 1, és nem olyan szabad, mint a Száguldás. Arra úgy emlékszem, mint az érettsé­gi bulira, amely után a világot akarja magához ölelni az ember. A Koljában kamatoztatni tudtam mindazt, amit addig tanultam. Ott valahogy mind­annyian biztosra vettük, hogy szép filmet csinálunk. Apám színészként is, forgatókönyvíróként is túlteljesí­tette magát. De azt is tudtuk, hogy ez kimondottan hazai film lesz, amelyet külföldön senki sem fog érteni, hi­szen egy orosz kisfiúról és egy idő­södő cseh férfiról szól. A szerepek is felcserélődtek benne, elvégre a Szov­jetunió volt a nagyhatalom, Csehszlo­vákia pedig egy kis, megszállott or­szág. Na de tévedtünk! Azután, hogy megnyertük az Oscart, az egész vilá­gon vetítették a filmet. Édesapjának, Zdenék Svéráknak is óriási szerepe volt ebben, aki a múltban nem egy alkalommal Jirí Menzelnek szállította szívmelenge­tő történeteit. Fiatalkoromban elsősorban a film formája izgatott, azt akartam töké­letesre csiszolni. A tartalomra ké­sőbb kezdtem el odafigyelni. De jó forgatókönyv nélkül nincs jó film. E téren pedig óriási szerencsém van, hiszen a legjobb forgatókönyvírók egyike épp az én édesapám. Neki pedig még a legnehezebb műfaj, a vígjáték is a sajátja. És készségesen ír nekem. Mi a kulcs ezekhez a forgató­­könyvekhez? Hogy egyszerűen és alázattal ad­jam tovább a történetet. Ott nincs he­lye magamutogatásnak és kísérletez­getésnek. Ott a valamit valamiért elve jöhet csak számításba, semmi más. Erősen összetartó, egymásra na­gyon odafigyelő szülők gyermeke. Ä tisztelet, az illemtudás a filmjei­ből is érződik. Apám is, anyám is pedagógusok. Mindketten cseh nyelvet és irodalmat tanítottak. A főiskolán kerültek közel egymáshoz, igazi diákszerelem volt az övéké. Jó kedélyű emberek ma is. Édesanyám nyugdíjasként sem szakí­tott a hivatásával. Ha együtt a család, még ma is figyelmet követel, és bi­zonyos kérdésekben annak rendje és módja szerint kioktat. Apám csupán pár évig gyakorolta a hivatását, aztán szövegíró lett, majd színész és forga­­tóköny víró. Nyitott, emberszerető, de­mokrata polgár. Anyukám harcosabb alkat, otthon az ő kezében a hatalom. Két gyereket neveltek fel. A nővére­met és engem. Csodás gyerekkort te­remtettek számunkra. Emlékszik még az első filmre, amit moziban látott? A Disney-stúdió rajzfilmjei után az első játékfilm, amelyre jegyet vet­tem, a Winnetou volt. Égy lakótelepi, zsúfolt kultúrházban vetítették egész nyáron. Még nem voltam iskolás, a földön ültünk, a nagyobbak ülhettek széken. A vetítőgép a hátunk mögött berregett az asztalon. Egyszer csak elszakadt a film, eltűnt a kép a mo­zivászonról, mi pedig, a már elvisel­hetetlen feszültségtől hirtelen meg­könnyebbülve elkezdtünk sikongatni, kiabálni. Közben féltünk is, nehogy kizavarjanak bennünket a teremből, mert akkor soha nem tudjuk meg, mi­vel végződött a történet. Szerencsére gyorsan összeragasztották a szalagot, és nézhettük tovább a filmet.- Friss alkotása, a Betlehemi fény már a vágóasztalon van. Frantiáek, a fiam vágja, így három Svérák kezéből kerül ki a film. Apám írta, és övé a főszerep. Sokat biztatott, hajtott, hogy forgassak már újra. Ne­hezen szedtem rá magam, de igazat adtam neki abban, hogy ha valaki tud valamit, akkor azt csinálnia kell. Vé­gül is abban találtam motivációt, hogy örömet szerzek neki azzal, ha ismét rendezni fogok. Három elbeszélést választottam ki a könyvéből, azokat fűztem egy szálra. Aztán jött a vírus, és hirtelen rengeteg időm lett. Szépen, nyugodtan megírtam a forgatókönyv vázát, a dialógokat pedig már közösen találtuk ki apámmal. Ezt a fázisát sze­retjük a legjobban a közös munkának, és most is élveztük mindketten. Mennyit akar elárulni a törté­netből? Minden szereplő vágyik valami­re a filmben, de gyötrődik is emiatt. Apám egy idősödő írót alakít, akinek már nem igazán megy a munka, ab­­. ba kellene hagynia. A felesége is arra vágyik, hogy úgy éljenek, mint ré­gen. Hogy ismét ő legyen a fontos az életében, és megint együtt utazgas­sanak. Csak nem tud dönteni a férje. Ha abbahagyná az írást, abba halna bele. A várva várt kirándulásra min­denesetre sor kerül, de nem úgy vég­ződik, ahogy a feleség szerette volna. Nyolcvanöt éves múlt az apám. Tisz­ta az elméje. Még mindig megbízha­tóan vezet. Csak egyszer veszett el egy nagy, földalatti garázsban, ahol forgattunk. Ez a nyolcadik közös fil­münk. Vígjáték lesz. Remélem, sze­retni fogják a nézők. A szerző a Vasárnap munkatársa Még valami... Új filmjét ajándéknak szánta az édesapjának. Közben izgult is mi­atta egy kicsit, hiszen egy éve nem állt színpadon. „Féltem, hogy merev lesz. Mint egy festő, akinek már egy éve nem volt ecset a kezében. De nem okozott csalódást. Még azzal sem, hogy néha elfelejtette a szöveget. Ez régen is megesett vele."

Next

/
Thumbnails
Contents