Új Szó, 2021. november (74. évfolyam, 252-275. szám)
2021-11-10 / 259. szám
101 NAGYÍTÁS 2021. november 10. | www.ujszo.com Maga az egészségügy is páciens Pásztor László: „A pandémia okozta kihívás megmutatta, Szlovákiában az egészségügy nem zuhan önmagába. De az a veszélyhelyzet, melyben folyamatosan romlik annak hozzáférhetősége, fogja meghozni az igazi reformot" MIKLÓSI PÉTER Tagadhatatlan ágazati fejetlenség, egyre növekvő létszámhiány, gyatra kommunikáció. Egy ciklusokon át bukdácsoló reform szakmai és lakossági indulatainak kényelmetlen kérdései, az elmúlt tél óta vontatottan oltogatott oltatlanok; mi több, talán a megbízható betegellátásnak is a véletleneken múló esélye, hiszen az esztendő 44. hetében országosan 2500 orvos jelezte a felmondási hajlandóságát. Úgy látszik, itt nemcsak a súlyosan beteg páciens, hanem maga a hazai egészségügy is lélegeztetőgépre szorulhat?! Dr. Pásztor Lászlóval, a Szlovákiai Magánorvosok Társulásának tiszteletbeli elnökével feszegettük ezt a perzselő kérdést. Ezerkilencszáznyolcvankilenc, tehát a fordulat óta megszámlálni sem könnyű, hány egészségügyi minisztere volt már Szlovákiának, és szinte kivétel nélkül mélyreható reformokat ígértek. Káosz van a honi egészségügyben? Nem kis mértékű zűrzavar mindenesetre igen. Itt lényegében megszokás, hogy a parlamenti választás harmadnapján XY reggel fölébred, és rádöbben, hogy ő az egészségügyi miniszter! Nekifog hát egy reformnak, mire azonban elkészülne annak legalább hitelt érdemlő tervezetével, gyakran megtörténik, hogy már nem ő a tárcavezető. Rudolf Zajac volt az egyetlen, aki már korábban és céltudatosan készült arra, hogy ha tényleg kinevezik szakminiszterré, milyen egészségügyi reformot akarna végrehajtani. Igaz, főként az orvosok körében kisebb-nagyobb fenntartásokkal nézték a tárcavezetői tevékenységét; viszont máig nyilvánvaló, hogy ő volt az, aki már átgondolt szándékokkal és egy régebben együtt gondolkodó szakmai gárdával lépett a minisztérium élére. Ez a csapat pontosan tudta, mit tesz az első száz nap alatt, mit akar megvalósítani az első esztendőben, ami a politikai vagy szakmai változások kulcsfontosságú időszaka. Ellenkező esetben - ha valaki csak a kinevezésének percében tudatosítja a vállára nehezedő felelősség terhét - bajos távlatokban is átgondoltan intézkedni. Az egészségügy irányítása különösen érzékeny feladat, ahol semmi helye a gyors kapkodásnak. Azonban most újra ott tartunk, hogy ez a tárca húsz hónap alatt már a második miniszterét koptatja. Hogy Marek Krajcí idén tavaszszal megbukott, abban azért a világjárvány látni való szerepet játszott. Természetesen. De ez nem mentség. Pusztán tény, és szembesülés a valósággal. Ahogyan az szintén evidencia, hogy az egészségügyet nálunk a politika mellékesen kezeli. Például a tavalyi parlamenti választáson indult összes párt programja, mondhatni, hagyományosan semmitmondó volt. Reális tervek és konkrét célok helyett elcsépelt frázisok halmaza. Ez is az egyik kézenfekvő oka annak, hogy itt az egészségügyet a szüntelen koncepciótlanság jellemzi. Szakirányú kérdésként mégis megkockáztatom: a rendszerváltás óta a betegellátás szakmai nívójában, a betegek iránti törődés és figyelem minőségében vagy pusztán a szabadabb légkörben fejlődött az ország? Bizonyos mértékben mindhárom tekintetben fejlődtünk, bár a műszerezettség általános javulásán kívül egyik területen sem történt olyan előrehaladás, hogy határozott előrelépésnek mondhatnánk. Ez a deficit azért is bántó, mert éppen az egészségügy az a terület, ahol valóban megegyezők lehetnének a mindenkori kormány és a társadalom széles rétegeinek érdekei. Szlovákiában ezt miért különös kunszt közös nevezőre hozni? Mert a dolgok szerkezeti oldalát nézve el kellene végre dönteni az állam szerepét az egészségügyben. Ehhez még 2001-ben meg is történt a legjelentősebb változás, amikor a járási kórházak az akkoriban létrejött megyék hatáskörébe kerültek. Például Ausztriában ez kiválóan működő gyakorlat, nálunk mégsem lett jó vége e pozitív döntésnek. Az új megyék örültek ugyan az így kapott vagyonnak, de mert ajáróbetegek ambuláns ellátását is beleértve az államtól nem kaptak elegendő pénzt és megfelelő hatáskört, Zsolna megye kivételével hamarosan lerázták az újdonsült feladatkörrel járó napi törődés vagy fejlesztés gondjait. Ez lényegében meghatározta mindazt, ami azóta az itteni egészségügyben egészen máig lejátszódik. Javarészt szemben a korábbi, az 1960-as területi rendezés óta működött és szerkezetileg tulajdonképpen egységes egészségügyi rendszerrel. Abban megvoltak a komplett körorvosi és szakorvosi ellátást nyújtó egészségügyi intézetek, továbbá a kerületi kórházak, illetve az egyetemi és speciális kórházak. Ez a felépítési rendszer tűnt el szinte egyik napról a másikra, a velejáró szakmai irányítással együtt. A mai megyéknek továbbra sincs igazi fogalmuk arról, hogyan kellene jól irányítani az ambuláns szektort. Szlovákiában ez a mulasztás is roszsz irányba sodorta a járványkezelést, hiszen a biztos alapellátás hiányában a legsérülékenyebb idős korosztály maradt szakszerű segítség nélkül. De az állam közben magára hagyta rendelőikben a háziorvosokat, mert szinte semmi védőeszközt sem kaptak. Nem volt elég fertőtlenítőjük, részecskeszűrőjük és a krízishelyzetekben szükséges egyéb eszközük sem. A kormány kijelentette: ők magánorvosok, a szükségesség kellékeit szerezzék be maguknak. Nem kenyerem a cinizmus, de az önkéntes katona is hozzon magával puskát, ha hadrendbe szólítják?!... Megfelelő eligazítást sem kaptak? Azt a tanácsot, hogy egyáltalában ne vagy telefonon rendeljenek. Ahelyett, hogy az állam „teleszórta” volna őket a megerősített betegellátás feltételeit biztosító segítséggel. Ezért került számtalan páciens sokszor megkésve kórházba. Az pedig egy további nyílt kérdés, mi történt azokkal a betegekkel, akik a háziorvosi alapellátást sem kapták meg vagy mindazokkal nem a járvány által fertőzöttekkel, akiknek komoly egyéb panaszaik ellenére a túlterhelt kórházakban nem jutott betegágy. Azt, hogy hányán haltak meg azért, mert nem működött az irányítás, szerintem még sokáig nem fogjuk tudni. Ráadásul, ha hitelt érdemlőek a most szorgalmazott nagy kórházreform itt-ott már kiszivárogtátott „térképei”, az a leendő strukturális átalakítás csak növelheti a bonyodalmakat. És akkor még nem szóltunk arról, hogy egészségügyi miniszterként itt évtizedek óta senkinek sincs reális humánerőforrás-politikája. Abban bizony még Rudolf Zajac sem jeleskedett. Manapság úgy-ahogy vannak fiatal orvosaink, dolgoznak még a meglett vagy az idősebb korosztályhoz tartozók, viszont a hivatásuk legfelkészültebb, legrátermettebb szakaszát élő 40-50 éves orvosok nemzedékét nézve, sajnos, itt katasztrofális a helyzet. A riasztó nővérhiányt pedig talán már bátorságom sincs annak valós részleteiben felhozni. Eszerint a szlovákiai egészségügy „lyukas”, akár az ementáli, és a 2020 kora tavaszától több hullámban támadó vírusjárvány pedig a maga pőre valóságában is megmutatta annak idült diagnózisát. így naivitás azt kérdezni, hogy nálunk a páciens áll-e a betegellátás fókuszában? Ez tényleg illúzió, mert például a jelenleg készülő kórházreform kapcsán szintén sok mindent lehet olvasni-hallani, de semmi olyan konkrétumot, ami reálisan a beteg javát és komfortját szolgálná. Mert ha nálunk valaki azt képes beleírni egy felmagasztosított reformtervezetbe, hogy a beteg autóval fél órán belül biztonsággal bejut az átalakítás révén számára kijelölt és megfelelő szintű kórházba, akkor ez az illető nem ismeri a valóságot. És gondolkodni sem gondolkozik. Hiszen hiába van autóm, ha éppen engem ért a komoly roszszullét, vagy a saját lakásomban történt velem baleset, egyszerűen nem tudok vezetni. És ha neadj’isten agyvérzést vagy infarktust kaptam, nagy valószínűséggel telefonálni is csak nehezen. Akkor most haljak meg? Ezért azt gondolom, az a „reformer”, aki úgy tartja, hogy nincs szükség - egyebek mellett - az ipolysági, a királyhelmeci vagy akár Árva megyében a trstenái kórházra, az csak olyasvalaki lehet, aki a büdös életben még nem járt azokon a helyeken. Viszont tény, hogy az országban 98 kisebb-nagyobb kórház van. Ez jó így? Természetesen nem, mert a kórházreformra okvetlenül szükség van. De a beteg szempontjából nézve, és nem a központi hivatal szemszögéből. Talán igaz, hogy tetszetősen hangzik, milyen jó lesz, ha az a szakorvos fogja megműteni a beteget, aki évente 200-300 operációt végez. Ám ha „csak” vakbélgyanús vagyok, esetleg hirtelen felszökött a vérnyomásom, netán légszomjam van, akkor nem a címzetes profeszszor kell, hanem egy átlagos és megbízható kórház, ahol stabilizálják az állapotomat. Utána, ha szükséges, szakosított kórházba szállítanak. De ha nem élem túl a hirtelen fellépett rosszullétet, onnan már nincs visszaút. Nem titok, egyelőre az a köznapi valóság, hogy itt az bizakodhat gyorsabb gyógyulásban, akinek nemcsak hegyes könyöke van, hanem finoman fogalmazva kapcsolatrendszere is. így ez a küszöbönálló reform csupán akkor teszi/teheti betegközpontúvá a szlovákiai egészségügyet, ha fő célkitűzése nem az intézmények merő átalakítása, ilyen-olyan új besorolása lesz, hanem a polgár szemszögéből az egyenlő hozzáférés és egyenlő bánásmód elvének megteremtése. Ez utóbbi szándék mind a Matovic-, mind a Heger-kormány programjában megtalálható. Viszont bő másfél év elteltével még csak az előjelét sem látni. Inkább ott tartunk, hogy a páciens, kezében egy beutalóval, keressen magának szakorvost. Ha talál, jó, ha nem, pechje van. Esetleg talál szakorvost, de a most szükséges vizit helyett hónapokkal későbbre szóló dátumot kap. Az egyenlő esélyt viszont az jelentené, hogy ha két ember azonos időben kap sztrókot mondjuk Bodrogszerdahelyen és Dunaszerdahelyen, akkor a túlélésre is azonos sanszuk legyen. A mostani kórházreformnak ezeket a követelményeket kellene biztosítania, de pont erről találni benne a legkevesebbet. Ezért hát érdemes szóba hozni: az egykori járási kórházakban működött belgyógyászat, sebészet, szülészet és nőgyógyászat, gyermekgyógyászat, volt labor és röntgen, erre épülően egy ambuláns hálózat. Ez az, amit nem szabad elvenni és elvinni az emberektől, már ahol ez még működik. Talán nem késő tudatosítani, hogy az egészségügyünknek nem Pozsony vagy Kassa a problémája, hanem a vidék ellátottsága. Ott nem mindig az a legfőbb gond, hogy az ember nem jut el fél óra alatt a kórházba, hanem az, ha félszáz kilométeres vagy még nagyobb körzetben nincs háziorvos! És az én számaim szerint a hazai egészségügyi rendszerben már ma 700 háziorvos és legalább 350 gyermekorvos hiányzik. Doktor úr, a véleménye szerint mikor jön el az az idő, amikor nem a politikai hatalom fog újra meg újra reformról papolni, hanem a társadalom, a halk közvélemény követel egy átfogó egészségügyi reformot? Nagyon jó kérdés. Egyelőre ugyanis mindenki meg-megtalálja még a kiskaput, hogy gyógyuljon. Előveszi a pénztárcáját, szól a testvérnek, a sógornak, a jó ismerősnek, de ez így zsákutca! Akkor tételesen: milyen rendszerszintű változások kellenek? Tisztázni a tervezés fontosságát, megvilágítani a finanszírozás mikéntjét, biztosítási rendszert is kapcsolni a megyékhez, megtárgyalni, ki és mit irányít, ki és mit tervez, ki és miért felelős. És végre érdemben törődni a humánerőforrás kérdéskörével. Mert ahol nincs orvos és nincs nővér, ott egészségügyi ellátás sincs. Ennyire „egyszerű” ez a képlet. Ahogyan az is világos, hogy a tényleges reformot előbb-utóbb kényszerből kell megcsinálni, csak akkor már nemigen lesz idő az egyébként nagyon fontos párbeszédre. (Somogyi Tibor felvétele)
