Új Szó, 2021. november (74. évfolyam, 252-275. szám)
2021-11-06 / 256. szám
Í6 SZALON ■ 2021. NOVEMBER 6. www.ujszo.com Egy-két szlovmagy összehajol így mulat egy fanyar úr - képzelt korrajz a 2021-es esztendőből és... Nem lehet megállni, hogy ne vitatkozzunk Soókyval. László, mi van, hát karóval jössz ránk? Ráadásul rögtön a nagy felvidéki magyar rengeteg erdőben kivágott fából gatterelt karókkal meg majomkenyérfából készült, idegenszívű karókkal? És tényleg, megint arról beszélünk, hogy a felvidéki magyar politikusok mást sem tettek, csak tülekedtek a vályú (vagy hogy pontosabban idézzünk: az államalkotó nemzet kukája) körül? Ráadásul még pirospozsgásak is? Mi az, hogy a katalánokhoz meg a baszkokhoz hasonlítgatsz minket? Hát persze, hogy nem vagyunk olyanok! Hogy is lehetnénk? És hogy félünk? Komolyan azt kéred számon rajtunk, miért nem feküdtünk mindannyian keresztbe az úton, amikor jöttek, hoztak-vittek, vettek, akármi...? Epét hányni könnyű. Megmondani a vulgártutit. Egyszerűsítve kinyilatkoztatgatni. Csak hát: a realitás. Perlekednénk Soókyval, de nem nagyon lehet. Egyrészt, mert a szerző jó másfél évvel ezelőtt itt hagyott minket - meg ezt a szöveget. Ezt a vélhetően-tudhatóan utolsó, színpadra szánt szöveget, amely Assziszi Szent címmel a Dialóg nonprofit szervezet produkciójában került színre, és most (időnként) a Komáromi Jókai Színház Benkő Géza Stúdiószínpadán látható. Érezhetően, tételezetten összegzés, utószó, búcsúzás a darab. A nagy (cseh) szlovákiai magyar csönd, az Egy disznótor pontos leírása és A nagy (cseh)szlovákiai magyar forradalmi gulyásparti alkotta monodrámatrilógia után Soóky László búcsúja tőlünk, és a mi búcsúnk Soókytól. Már csak ezért is illik meghallgatni, meghallani a szavait. Másrészt pedig - illik, nem illik ide vagy oda —, egy idő után azon vesszük észre magunkat, hogy nincs vitázhatnékunk a szerzővel. Mert Soóky egyes tételeibe ugyan bele lehet kötni, de az az összkép, amit tükörként az arcunkba tol, az bizony éles és pontos. Hála az égnek, hogy a rendezőnek és a szereplőknek köszönhetően hol önfeledten, hol kissé feszengve, de könnyezve röhöghetünk a saját nyomorunkon. Ha úgy tetszik, annak a közösségnek az állapotán, amely végletes aránytévesztésben él és szemléli önmagát: miközben bokrétának véli magát a világ kalapján, a fennmaradás elemi feltételeinek sem tesz eleget. Soóky persze keserű, ironikus, vicces, keserűbb, szarkasztikus, még keserűbb - Telihay Péter, az előadás rendezője viszont talált egy remek, működő formát, hogy mindezt ne maró lúgként küldje le a torkunkon. A tér, ahova bevezet bennünket, egyszerre idézi a polgári kabarék, a kortárs stand-upok meg az örök érvényű dáridók miliőjét, az előadás pedig mindegyik műfaj eszköztárából szuverén módon kölcsönöz is ezt-azt. Ez itt a szlovákiai magyar vircsaft. A nagy (ejtsd: kis) szlovákiai magyar hakni. Ahol, ha klasszikusan értelmezzük a nézői szerepünket, helyet foglalhatunk a széksorokban, de ha bátrabbak vagyunk, a színpad előterében elhelyezett kis asztaloknál is letelepedhetünk. Bor, szódavíz ingyen; a legrosszabb, ami történhet velünk, hogy nekünk szegezik a kérdést, ugyan, ismerjük-e a felvidéki magyar himnuszt. Ahol Klaudia, a főszereplő asszisztense (Molnár Xénia) leharcolt dizőzöket és szlovmagy kultúrfelelős asszonyságokat egyszerre megidéző bájjal tesz eleget a feladatainak. Ahol az öszszetákolt pódiumon Assziszi Szentünk (Culka Ottó) - úgy is mint megélhetési szent, a Jednotában csak művész úr — zúgó géptapsra jelenik meg. Aztán ripacskodik egy kicsit, meg elkomolyodik, ki- és beszól, kérdésekkel jön, hol válaszol, hol elhallgat, rárippant egyet, kikacsint, aztán énekel, imitál, karikíroz, parodizál, figuráról figurára vált... Hangsúlyozottan produkciót nézünk, amely hangnemből hangnembe csúszik; mire elmélyül, már jön is egy fricska: nem kell ezt vérkomolyan venni, csak tréfálkozunk itt, egymás között. így könynyebb, nem igaz? Szokás mondani, hogy a színház az élet tükre. Az Assziszi Szent Telihay Péter rendezésében kivételesen pontos tükre a szlovmagy létezésnek. Összejövünk, összehajolunk, értjük egymást, értjük a bennfentes poénokat. Egy bő órán át együtt, egy hullámhosszon vagyunk. Egyfajta öröm, valami jó érzés is bimbózni kezd bennünk: van itt minden, kérem, szlovákiai magyar kabaré, szlovákiai magyar dáridó, még David Attenborough is beszél rólunk. Ez nem semmi. Ez valami. Vagyunk. Aztán persze ennek is vége, leoltódnak a fények Elhallgatunk, hazamegyünk. Ki-ki hova. Culka Ottónak azért járna az a lovagkereszt. A Kicsiny falum, ott születtem én... és a Kombiné, kombiné... példádanul erős értelmezéséért és művészileg hiteles tolmácsolásáért. Lakatos Krisztina Soóky László: Assziszi Szent (abszurd játék) A Dialóg nonprofit szervezet előadása Rendező: Telihay Péter Szereplők: Culka Ottó, Molnár Xénia Hurrá, 68 év után eljött közénk ismét Joszif Visszarionovics szelleme, Rákosi Mátyás, Révai József kísértete, de lám, Lőrincz s Bábi elvtársak is milyen szélesen mosolyognak szellemképként! Legyen áldott, aki párttalpnyaló e világon! Mit beszélek én itt? Hogy 2021- ben éljen újra a személyi kultusz? Mi történik? Hát ez az! Szép új világ van, újra itt e kultusz kora. Sok minden gerjeszti az ilyesmit. Ebben az írásban minden esedeges hasonlóság a valósággal pusztán a véleden műve! Hogyan s miért tör fel sírokból, urnákból a kultusz, az a személyi? Itt, kis felsőfanyarfoldön. Esemény van. Egy fanyar úr jubilál. Máris csak úgy pöfögnek az őt dicsérő traktorversek, vagy ha azok nem, akkor az üres panelekből kirakott laudációk, csak úgy pufognak az ünnepi köszöntők a bérelt - vagy helyzetükbe belekényszerített, esetleg önmaguktól tolakodó - szónokok szájából majd az ünnepségen. Jó hallgatni, a sok hamis dicséret, ahogy ömlik, meg nem áll szava a gazsulálóknak, csak senki semmi igazat nem mond, kamuzás, álca, hamiskás hóbelevanc játék az egész. Díszlet és szellemidézés minden, ahogy olcsó, talmi bohócmutatvány az is, mikor virágcsokor átadáskor pukedliznek a pionír-, bocsánat, ma már cserkészlányok, s puszit adnak az iruló-piruló ünnepelt fanyar bácsi pofijára, közben a bácsi végigmustrálja őket. A virágcsokrokat is maga fizette, biztos, ami biztos! Okos ember ő. Valós értékéért, munkájáért, tetteién kapja-e mindazt most, amit kap? Ugyan kérem, ilyen apró részleteken fenn ne akadjunk, amúgy ki nézi, mi az érték s mihez viszonyítva mi mennyit ér? Nem kell állandóan szőrszálhasogatni! Ugyan kérem, érték, mit izéinek itt? Itt nem ez a kon. Csak ezután kapja meg a feszengő potyás a büfé nyitását. Már azt hitte, igen, de nem. Csak most jön a java! Mennyei' angyalokat is elriasztóan felharsan a nagy zaba előtt valami alkalmi dalárda, rossz szövegre írt kakofón dallamszerűséget horkantva, oly módon, hogy a környék madarai hetekig kerülik a helyet. Mű- és álműélvezet, színlelt rajongású bravózás terjeng e produkciótól is, hát, kérem, így alakul ki a szellemidézés, ezt hozza magával a személyi kultusz feltámadása. Tessék nézni, finom, össze sem érő kézzel hogyan tapsol, álszerényen Hogyan s miért tör fel sírokból, urnákból a kultusz, az a személyi? Itt, kis felsöfanyarfóldön. lényeg, fő a nagy buli, nagy üdcsi, sok hidegtál, sok melegpult meg sok tálca sütemény, meg az italok, rekeszestől. Csak lenne már végre ez a része a dolognak! De ki kell várni, ki kell érdemelni a nagy dajdajt. Majd azután mulatunk, amikor már díszpolgári cím, városháza emlékplakettje, kis-, közép, nagy- és fakereszt is mind át van már adva, bíboron, bársonyon, selyemviganómosolyogva hajlong, meg integet a fanyar úr, ki mulat éppen, s miként puszil levegőt hozzá odahajló arcok mellé! Micsoda féktelen tobzódás, micsoda ünnep! Ételjubileum, azaz bocsánat, életjubileum ez, kerek sok évtizednyi idő elmúlása ünnepelődik itten és mostan, ha nem tudtuk volna. Esedeg valakinek lennének olyan kérdései, ki fizet a végén? Terembért, azaz mit terembért, az egész kultúrpalotát, személyzetet, vécésnénit, takarítót, meg olyasmit, hogy konferanszié, zenekar, hangosító, dalárda, vattázók - ezen érts fizetett nézőként beillőket -, meg a fogyasztást ételből s italból. Kifizeti bizony! így mulat egy fanyar úr! Miből is perkál, ugye megint ezt kérdezed? O, ha nem tudnád, hát akad elég haverja, aki szponzor, az elmúlt évtizedek alatt lett elég sok lekötelezettje is, aki ma a mecénás szerepét játssza. Lesz adakozó, támogató, vagy ha más nem, akkor kisnyúl! Megeshet, hogy saját maga állja a cechet fanyar úr. Ám semmi pánik, kérem, nem megy emiatt csődbe! Van miből perkálni, hiszen arra vannak a „jóbarátok”, hogy teletömjék a számláját egy szép napon! Az is igaz, a felét vissza kell nekik pengemi, de hát mindig jobb ötven százalékkal benne lenni egy üzletben, ami így legalább valamit hoz, mint teljesen kimaradni. Nem szakmai pályázati ez a forrás, hanem kormányközeli alapítványi vagy egyéb, úgynevezett közpénz. Olyan forrás, hogy nesze neked szegény határon túli fanyar, ha már diaszpórában élsz - értsd úgy, hogy diaszpórának mutatják magukat tömbfanyarként is harminc kilométerre a határtól, azaz a fanyar anyaországtól -, itt a lóvé, költsd el, amire akarod, de add ám vissza legalább a felét. Kell az kampányra, meg egyébként is helikopter! Lehet hát mulatni! Joszif bácsi szelleme meg csak úgy hízik, a fényes koponyájú Mátyásnak a Farkasréti temető urnafalánál enyhe szeizmikus rengés mérhető, ahogy a szellem a helyzetet látva örömében ropja a kazacsokot! Révai elvtárs meg? Mosolyog! Bazsalyogva jóváhagy, megjelenhet a nagy mű, ha elvtársat dicsér. Joszif, de örülök, Joszif bácsi! Jók az utódok, jól megtanulták a leckét, ideológiával hogyan kell manipulálni, s hogyan torpedózható ki és süllyeszthető el az igazi érték. Bravó, kartársak, csak így tovább a sztálini úton! Világ sutyerákjai, egyesüljetek! (Csak ne közösüljetek, mert még elszaporodtok!) Ez a sarc lesz a végső, csak összefogni hát! Aztán tiétek lesz a világ? Nehogy már! Hagyjuk ezt, ezt az ideologizálást, hiszen jubileum van! Folyjék a pezsgő, emelje poharát köszöntőre az esemény végén az ünnepelt fanyar úr. Szóljon magasztos szavakat, vagy legalább próbálja meg! Ha nem mond semmit, csak beszél, úgy is jó. Teljesen mindegy, az esemény záróakkordjakor senkit sem érdekel már, ki mit mond, akkorra már mindenkit csak és kizárólag az állófogadás érdekel. Lesz is dőzsi meg habzsi, mert hát telik kartársak, annak, aki jól helyezkedik! Személyi kultusszal vádoljuk fanyar urat? Kutyaugatás nem hallik az égig, mondja ő, s rókaarcán végigsimítva mosolyog, mert ő nem fél. Kapcsolatainak szálai olyan mélyen nyúlnak már el és le, hogy nem érheti semmi vész. Elég öreg és elég ravasz hozzá, hogy ez így legyen. Ha tudna latinul, elmondaná: Pecunia non ölet! De nem tud. Azt viszont tudja, a pénznek nincs szaga. Mindegy, kitől kapod, csak sok legyen! Megmarad még ő sokáig a placeon, mert idomul, s már nem érzi gerincét. Volt neki régen egyébként. Ne is foglalkozzunk a régi dolgokkal, lényeg a szellemek megidézése! Végre pohárköszöntő. Most folyjék a pezsgő, fogyasszon, lakjon jól a jónép, diszkréten szóljon a dzsessz a háttérben, s a teraszon igazi kubai szivart pöfékeljen a noblesz! Mert így rmját egy fanyar úr, hej, így mulat, ilyen a díszlet, ez a koreográfia s ezek a szereplők! Van rá lóvé, kartársak! A már említett közpénz jellegű támogatás. Attól a vezértől nyerte el - már majdnem azt írtam, NERT-e el - kihez ő maga, ez a jubiláló fanyar uraság napi szinten gazsulálni jár, meg fényesre nyalni a tányért. Alkalomadtán egyéb dolgokat, akár testrészeket is. Vivát, fanyar úr, vivát! Szászi Zoltán
