Új Szó, 2021. október (74. évfolyam, 226-251. szám)
2021-10-23 / 245. szám
www.ujszo.com SZALON ■ 2021. OKTOBER 23. 17 Ficsku Pál Barátkozás az ujjaimmal és a gépekkel J óanyám mesélte, hogy úgy kétévesen a család elé álltam, és megkérdeztem, mutatványozhatok-e? És mi az a mutatvány? - kérdezte édesanyám. Megszámolom az ujjaimat, mondtam. Kiálltam a szoba közepére, és a jobb kezemmel elkezdtem számolni a bal kezemen levő ujjaimat, a hüvelykujjtól a kisujjig. Egy, keto, három, négy, gondolkodtam egy kicsit, aztán befejeztem, öt. Nevettem. Taps. Tovább nem tudtam. Elkezdtem a bal kezemmel a jobb kezemet, azon is öt ujj volt. A bal és a jobb lábfejemen is. Nevetés. Taps. Mentem tovább. Megszámoltam anya ujjait is, de már untam a számokat, úgyhogy mindegyikre azt mondtam, hogy más, ez is más, ez is más, aztán jött apa, nagymama, nagypapa, és mindegyiknek mindegyik ujja más volt. Lefekvéskor megkérdeztem anyát, hogy ezekkel az ujjaimmal tanulok meg majd írni is. Azzal kisfiam, válaszolta. Azóta nagyon vigyázok az ujjaimra. Nagyjából egyszerre tanultam meg írni és olvasni. Az első szó, amit elolvastam, az IZOM volt. A tiszafüredi művelődési ház mellett, ahol apám dolgozott, volt a mozi. Az egész községben két neonfeliratos épület volt, az emeletes szövetkezeti áruház, és a mozi, aminek homlokzatán nagy fénylő kockabetűk helyezkedtek el függőlegesen, egymás alatt. Egyik este mentünk édesanyával édesapához a művházba, aztán meg vacsorázni a Kisvadász étterembe. Álljunk meg, mondtam a mozi neonfelirata előtt. Tudok olvasni, édesanya. És elkezdtem alulról felfele olvasni a betűket, i-z-o-m. Izom, mondtam büszkén. Az is lehet, kaptam a választ. De az van odaírva, duzzogtam sértődötten. Hülye felnőttek! Olvasd csak felülről lefelé, kuncogott anyám, m-o-z-i, olvastam csodálkozva. Na, milyen épület élőn állunk? Izom vagy mozi? Csodálkoztam, akkor még gyermeki lelkemet nem befolyásolták ontológiai és onkológiai tények. Se a szavak kenős értelmezhetősége, bár in nem éppen erről volt szó. A Kisvadászban jött a pincér két étlappal. Józsi! Kérünk még egy étlapot. A fiam már tud olvasni - mondta büszkén apám. Józsi csodálkozott, hiszen a szemközti óvoda kiscsoportjába jártam, a fiával együtt, de hozta az édapot. Akkurátusán nézegettem, se izmos, se mozis kaja nem volt rajta. Rántott májat kértem. Mindig azt ettem a Kisvadászban. Nem kellett olvasni tudni hozzá. A következő években, egészen az egyetemig, a megóvott ujjaimmal írtam, kézzel, és könyvből olvastam. Mindez egy mai gyereknek egyenlő lenne egy kivégzéssel. Első általános iskolás voltam, amikor először találkoztam igazi gépekkel. Korán kezdték a gyermekek szocialista nevelését, a munka és a munkás megbecsülését, nem mintha Tiszafüred teli lett volna kispolgárokkal és tudósokkal, bár háromezernégyszáz éves kultúrát is találtak ott. Gyárlátogatásra mentünk. A lányok a szövőüzembe, mi, fiúk meg a hajó- és darugyárba. A Lóci óriás lesz című verset már elolvasta nekem anya, Küklopszot meg láttam diafilmen, a kisember fölé tornyosuló óriásokat. Csodálkozva néztük a szárazföldön álló toronydarukat, ahogy a vízen levő, félig kész vízidaruk fölé hajlanak, az üzemcsarnokban a hatalmas eszterga- és marógépeket. Én konkrétan éjszaka csillagász szerettem volna lenni, nappal meg fagylaltárus, de mire visszaértünk a suliba, mindenki darus vagy hajóskapitány akart lenni. Otthon sajnálkozva néztem az egyetlen gépünkre, anyám varrógépére. Tizennyolc évesek lesznek az ikreim. Egyszerűen digitális őskövületnek hívnak. Valóban nem lételemem a „kütyü”, nincs a fülemen állandóan a fejhallgató, ráadásul nem mobilról olvasok, hanem könyvből (bár megjelent egy e-bookom), és az írásaim vázlatait még mindig kézzel írom. A MédiaMarkton nevelkedett kis lényük nem hiszi el, hogy apa fiatalkorában nem úgy mentek a dolgok, hogy csak besétáltunk az áruházba, vagy éppen webáruházba, és vettünk egy laptopot. Lehet, hogy elhiszik, de nem értik azt a világot, azt, hogy egy egyszerű embernek nem lehetett írógépe, asztali számítógépek pedig nem is léteztek... írógépet először apámnál, a művelődési házban láttam. Az egyeden írógép Baby nénié, a titkárnőé volt. Ott ült az irodában és írógépeit, akárhányszor mentem apához, Baby néni állandóan írógépeit. Nem tudtam mire vélni a dolgot. Egyszer odamentem hozzá, megállt, én meg elkezdtem simogami az ujjait. Szép, hosszú, csontos ujjai voltak. Baby néni! Te nem tudsz kézzel írni? Baby néni nevetett, nem értettem a felnőtteket, bárhol voltam és bármit kérdeztem, mindig, mindenhol, mindenki csak nevetett. De, tudok, válaszolta, csak ez így hivatalos. Nem tudtam, mi az a hivatalos, de nagy hülyeségnek tartottam. Gyere, próbáld ki, azzal az ölébe ültetett, új, tiszta lapot fűzött a gépbe, én meg életemben először írógépeltem. Emlékszem, a bőd, boa tarkát gépeltem le, megjött Rúzsa néni, az igazgató, ott volt édesapa is, Andor, a segédnépművelő, a dekoratőr srác is, a többiekre nem emlékszem. Miközben gépeltem, olvastam is, tulajdonképpen ezt vehetjük a pályafútásom kezdetének, ez volt az első irodalmi estem. Miután leírógépeltem és felolvastam a verset, kérdést intéztem a közönségemhez, ki tudja azt, hogy ha van írógép, akkor miért nincs olvasógép? Buta felnőttek, ők se tudták a választ. Viszont jutalomból elmentünk a Kisvadászba vacsorázni. Józsi hozta az édapot, akkurátusán lapozgattam, és rántott májat kértem. Gyerekkorom és ifjúságom további része írógép nélkül telt el. Kevesen tudják, vagy csak nincs a köztudatban, hogy a hatvanas-hetvenes években szinte csak akkor lehetett írógéphez jutni, ha azt a munkahelyen leselejtezték. Viszont minden gépnek volt azonosító jele, bármilyen „nem hasznos”, „antiszocialista” stb. iratot le lehetett ellenőrizni. Lehetett még ellenőrizeden, háború előtti gépeket, Remington, Olympia, Gontinental antik kereskedésekben venni. És voltak a „Nagy Öregek”, akiknek eleve ilyen gépeik voltak, a kilencvenes években még volt szerencsém látni Somlyó György és Juhász Ferenc írógépét a lakásukban. Mind a ketten kézzel írtak. Nyugodt, kézzel írott életemnek egy esemény vetett véget. Bevezették hozzánk a telefont. Addig egyetlenegy lakásunkban se volt, pedig volt belőle néhány, a nyolc általánost három településen, négy iskolában végeztem el. Miután a szerelők elmentek, apám első mondata ez volt: fiam, ne telefonálj, azért kaptuk, hogy le tudjanak hallgatni engem. Úgy látszik, hogy a kommunikáció másik dimenzióját nem fogom gyakorolni, gondoltam. Amúgyis, összesen három osztálytársam szüleinek volt csak telefonja, velük meg suli után beszéltük meg a dolgokat. Néhány hónap múlva apám egy táskaírógéppel állított haza. Leselejtezték, száz forintért hozhattam haza, mondta. Ha lehet, ne írj rajta, csak gyakrolj, és dobd el, amit írtál, ha meg írsz, ne mutasd meg senkinek. Be tudják azonosítani. Kivettem a táskából az írógépet, Erika márkájú volt. Akkor még nem tudtam, milyen jelentős szerepet fog játszani az életemben. Az egyetemen kézzel kellett megírni a zárthelyi dolgozatokat. A könyvtárnak volt ugyan egy kis kutatóterme, ahol volt négy asztali számítógép, de én nem tudtam volna mit kezdeni velük, a gimiben ugyanis nem volt még számítástechnika-oktatás. Aztán hirtelen eljött Erika .Aranykora”. Géppel írva kellet beadni a dolgozatokat. És nagyon kevés embernek volt írógépe. Addig feljártak néha hozzám, hogy Erikán megírjanak egy-egy hivatalos levelet (már értettem Baby néni hivatalosságát). Utána meghívtak egy-egy sörre. Most ez a meghívás hivatalossá vált. Rendes kis füzetem volt, amiben vezettem Erika munkarendjét. Pénzt nem fogadtam el, csak étek-italt. Debrecenben az egyetem melletti Nagyerdőben az Ovigadó volt az egyik törzshelyünk, ott adtam bérbe, és ott is fogadtam vissza az én kis Erikámat. Egy adag csülök magyarosan, parasztburgonyával és ecetes paprikával, egy korsó sör és egy kis unicum volt Erika ára. Hetente kétszer, de volt, hogy háromszor kellett szolgálnia, pihenő nem volt, kivétel,'ha nekem volt szükségem rá. Szép idők voltak. Persze, Erika mellet voltak más csajaim is. Az .Aranykornak” az vetett véget, hogy véletlenül író lettem. Életem első novellájával díjat nyertem egy pályázaton, kézzel írtam, aztán Erika segített. Budapestre költöztem, természetesen Erikával. Az íráshoz való viszonyom is megváltozott, vettem egy használt számítógépet. Az irodalmi művek tartalmi változása, a kézírás, az írógép és a számítógép viszonyában kezdett el érdekelni. Az én első, kis gépem nem tudott semmit, csak írni lehetett rajta. A Magyar Rádiónak írtam meséket, esti helyett ún. reggeli meséket. Amikor elmesélem a gyerekeimnek, mindig nevetnek. Szörnyű! Már felnőtt vagyok, lassan öreg, de még mindig nevetnek. Pontosan 3 perc 18 (+1-5) másodpercnek kellett lennie a mesének. Megírtam a szöveget, időre olvastam, aztán leírtam a monitorról papírra, a stúdióban meg beolvastam. Szép idők voltak. Ma már szétrohadt a Petőfi rádió. Az ujjaim, a gépek és az irodalom kapcsolata a második könyvemben teljesedett ki. A címe: Élni három nővel (magyar gépmesék). Egyszerre éltem boldogan három nővel. Etával: a porszívómmal. Icával: a sárga, japán fényképezőmmel, Yasicával. És természetese Erikával, az írógépemmel. Az idők rohamosan rosszabbodtak. Icát ellopták. Eta már régi volt. Lomtalanítottam. Erika meg elhasználódott, nem akartam megölni, kiraktam az utcasarokra a gyógyszertár mellé. Hátha valaki még meg tudja gyógyítani. Nem maradt más a régi életemből, csak a püffedt, tömpe ujjaim. TARCA A SZALONBAN Hrabal háza N em kacsalábon forgó kastély és nem is egy erdei villa. Egyszerű hétvégi ház. Építészeti értéke nincs. Irodalmi annál nagyobb. Bohumil Hrabal, a cseh széppróza világszerte ismert mestere lakta 1965 és 1997 között. Az első könyveiért kapott tiszteletdíjakból vette egy idős pedagógus testvérpártól Prágától nem egész negyven kilométernyire, Nymburk közelében, ahol sörgyári gondnok volt az apja. Kerskónak hívják a helyet. Itt, ebben a napfényes kis erdőben próbált nyugalmat lelni, távol a prágai, lakótelepi lakásától, de mint írta: „Két nap alatt itt több barátom lett, mint amennyit Prágában összeszámoltam.” Szeretett itt lakni. Akkor is, ha írt, akkor is, ha a száztornyú városban kocsmázott. „Ha részeg vagyok, Kersko maga a Kilimandzsáró!” - mondogatta. De akkor is „megmászta”, mert mindannyiszor hazatalált. Népes macskaserege már a buszmegállóban vagy a ház előtt várta. És most ez a ház kerül vagy a közép-csehországi kerület, vagy egy messziről idevetődött orosz oligarcha birtokába. Mi lesz vele? Állok a kapu előtt a kora délutáni csendben. Sem a szomszéd házból, sem az erdő sűrűjéből nem jönnek hangok. A ház is üres. Nem lakik benne senki. Udvarában sem látni nyomát emberi tevékenységnek. Hrabal halála, 1997 februárja óta új gazdája is csak ritkán mutatkozik a telken. Azt viszont már széltében-hosszában lenyilatkozta, eladja, és nem egész 12 millió cseh koronát kér érte. • Kersko nem önálló település. Hradistko része, és a két hely együtt 700 lakost számlál. Kristálytiszta forrásvizet ihat itt az ember, de ha sörre szomjazik, vagy (Kép: Tomás Mazal) éppen vadasra van gusztusa, beülhet a Hájenka nevű vendéglőbe, amelyet előbb maga az író, majd jó barátja, Jiíí Menzel tett híressé Hóvirágünnep című filmjével. Annak alapjául pedig Bohumil Hrabal helyi lakosokat felsorakoztató elbeszélése szolgált. De most még a szomszédos kis falvakban is sokakat foglalkoztat a ház sorsa. Mi került a ház, a hozzáépített garázs helyére egy üvegezett verandát építtetett - meséli Tomás Mazal, Hrabal egykori udvari fotográfúsa, kebelbéli jó barátja, aki a legönzetlenebb szeretettel élete végéig gondoskodott az íróról. - Ha ott, bent írt, látta, mi zajlik körülötte. A vizet és a szennyvízelvezetőt neki kellett beszereltetnie. A pöcegödröt mindig a munka napján, május elsején ürítette ki, amikor mindenütt az országban ünnepi felvonulások zajlottak. Örült, hogy a bűz beterítette a környéket. Nem szerette a kommunistákat. A ház mögött patak csörgedezik, és az erdő is nyugalommal töltötte el. Eleinte csak a hétvégéket múlatta itt, de 1970-ben, amikor már nem publikálhatott, és a felette lévő lakásban, Prága libeni városkerületében, az Örökkévalóság gátján elrepedt a vízvezeték, feleségével, Pipsivel, vagyis Eliska asszonnyal együtt kiköltözött Kerskóba. Prágába csak a sörözőkbe járt, ott találkozgatott szeretett cimboráival. Késő délutánonként utazott vissza hétvégi lesz vele? Ki veszi meg, és milyen célra használja majd? „Nem sokkal azután, hogy Hrabal tulajdonába házába. Aztán új lakásba költöztek Prágában, s akkor már csak péntekenként járt Kerskóba. Mindig busszal közlekedett. Délelőtt tízkor indult a járat Nymburkba, és tizenegyre volt Kerskóban. Ha visszafelé utazott, általában délután kettőkor ült buszra, háromra megérkezett, átült egy taxiba, és már ment is valamelyik kocsmába.” Szabó G. László A folytatásban választ kapnak például arra is: Mi mindenről mesélt élvezettel, és mi az, amiről egyáltalán nem beszélt? Kin tesztelte minden történetét? Miért járt el naponta Kerskóba még akkor is, amikor már fájtak az ízületei? Kik bámulták meg őt ott vaddisznó helyett? Mi lesz a ház sorsa? Kire hagyta végül is az író, hogyan végrendelkezett? Hová kerültek halála után a személyes tárgyai? Ki ürítette ki a házat? Találkoznak-e még Hrabal régi barátai az Arany Tigrisben? A teljes cikket elolvashatják a Vasárnap keddtől, október 26-ától kapható számában.
