Új Szó, 2021. augusztus (74. évfolyam, 176-201. szám)
2021-08-14 / 187. szám
[16 SZALON ■ 2021. AUGUSZTUS 14. www.ujszo.com / látszik, hogy Bükk-T __ szentkereszt a Bükk I Pv gyó©'ító V-/ yL V Ezt a mondatot pontosan harmincöt éve, 1986-ban egy augusztusi reggelen mondtam ki Bükkszentkereszten, a nyaralónk teraszán, könnyű pokrócba takart édesanyámnak. Két hete voltunk már fent a hegyen, amikor jöttünk, a mama rendszeresen asztmás rohamoktól szenvedett, most meg már napok óta csak ritkán köhögött, akkor is csak egy kicsit. Én meg két hete dolgoztam egy szlovák mészégető családnak, éjszaka kellett a boksára (mészégető kemence) vigyáznom, tüzelnem, aztán amikor reggel jött a váltás, leballagtam az „alsó kocsmába” (hivatalosan Vadász étterem), és amikor beléptem, a fel mellett ülő és beszélgető öregek már nem váltottak át szlovákra. Befogadtak három év alatt, már nem voltam „idegen”. Napi kétezer forintot kerestem, nagy pénz volt ez akkor, nem csak egy gyereknek. Akkoriban nem volt munkanélküli ember a faluban, aki akart, dolgozott, aki nem dolgozott, azt hamar kivetette a falu közössége. A napi kétezer forintot csak egy hónap múlva tudtam értékelni, a debreceni egyetemet akkor kezdtem, a havi ösztöndíjam ezernégyszázharminc forint volt. Húsz napot dolgoztam, a jó szlovákok jóvoltából megvolt az egyéves megélhetésem. Nem beszélve arról, hogy mivel néprajz szakra is jártam, mindenféle terepgyakorlat nélkül megismerhettem, hogyan létezik és működik egy zárt etnikai és nyelvi közösség Magyarországon, hogyan tudja megőrizni nyelvét és kultúráját, és hogyan tud nyitni, és befogadni „idegeneket” is. Mert akkor még Bükkszentkereszt lakosságának egy része, az ún. „őslakososok” zárt közösségként működtek. Ennek legegyszerűbb jele az volt, hogy amikor építettük a nyaralónkat (Szlovákiából darabokban szállított feház, összeszerelési útmutatóval, amolyan erdei legó), és leküldték a kocsmába hideg sörért, ahogy beléptem, azonnal „nyelvet váltottak”, mintha valami hatalmas titkuk lenne egy tizenhat éves fiú előtt. Később rájöttem, hogy évszázados, beidegződött védekezési ösztön volt ez. A magyarországi szlovákok szórványokban élnek. Legnagyobb részük Békés megyében él, kulturális központjuk Békéscsaba, ahol szlovák konzulátus is működik. Jelentős szlovák kisebbség él Budapest mellett a Pilisben is. Külön történet a nyírségi tirpákoké, akiknek az elnevezését tévesen pejoratív szitokszóként is használják. A valóság az, hogy a Rákócziszabadságharc után Nyíregyháza lakossága szinte teljesen elnéptelenedett. Nyíregyháza akkor a Károlyi-család tulajdona volt, Károlyi Ferenc szlovák telepeseket hívott feltölteni a lakosságot, és megművelni a parlagon levő földeket. Napra pontosan 1753. május 16-án 331 szlovák család jelent meg Nyíregyházán. Kaptak házat, és a város környékén földet, amire házakat építettek. Tavasztól őszig ezeken a tanyákon (későbbi elnevezésük szerint bokortanyákon) éltek, télire beköltöztek a városba. Nyíregyháza lakosságának - II. József idején - kilencven százaléka tirpák volt. Később a százalékarányuk csökkent. A Benesdekrétumok után a családok nagy része önként (!) Szlovákiába, Léva környékére költözött. A bükki szlovákok (Bükkszentkereszt, Répáshuta, Bükkszendászló) Bükkszentkereszt, a Bükk gyógyító tüdeje szintén „vendégmunkások” voltak, és megjelenésük összefügg a tizennyolcadik században a Diósgyőr melletti Szinva- és Garadna-patak völgyeiben kialakuló iparhoz, a hámorokhoz (érc) és hutákhoz (üveg). 0 A Gyógy/tó kövekkel teljes egészségturizmus alakult itt ki, a mi kisfalunkban. Bükkszentkeresztet 1755-ben alapította Simonides János, aki az itt már meglévő hutát bérelte és épített köré egy falut, szlovák, ill. ruszin munkásokat hozatott. Eredeti neve Üjhuta volt, csak 1940. február 16-án vette fel a Bükkszentkereszt nevet. Az itt lakók nem uradalmi szolgák voltak, hanem szabad emberek, „szakmunkások”, ezt a jogukat a szepesi magyar királyi kamara is megerősítette. Simonides igyekezett gondoskodni a „falujáról”. Fakápolnát, kocsmát és kuglipályát (!) is épített, saját pénzén szlovák nyelvű papot is hozatott. Mivel a falut körülvevő megművelhető minimális föld a koronauradalom (erdőkincstár) tulajdona volt, a lakosság elkezdett a mész- és szénégetéssel illetve fuvarozással foglalkozni. A feljegyzések szerint még a múlt század negyvenes éveiben is egészen Máramaros-szigetig vitték lovas kocsin az égetett meszet. A magyarországi GKI (Gazdaságkutató Intézet) legújabb felmérése szerint hamarosan eltűnhet a magyarországi falvak egyötöde. Kíváncsi voltam, milyen most az én szeretett falum, megmaradt-e még a szlovák identitástudat, vannak-e még gyerekek, és égetnek-e még meszet. Húsz éve nem jártam ott, felkerekedtem hát. Gimnáziumban volt egy bükkszentkereszti osztálytársam, Matiscsák Ernő, az őslakosok leszármazottja, sokszor irigyeltük. Akkor még volt tél, ha novemberben leesett a 30-40 centis hó, akkor az tavaszig megmaradt, néha nem jártak a buszok se, nyugodtan késhetett, vagy éppen tényleg nem tudott lejönni a faluból. De mivel az erdei faszállításhoz lovas kocsi kellett, nagyon sok háznál volt szán is; a lovas szánozás, amiért a városi gyereknek hétvégémé fizetni kellett, a falusinak természetes volt. Ja, és ingyenes. Megkérdeztem most tőle, milyen volt a gyerekkor Bükkszentkereszten. Az alábbiakat válaszolta: ,A mindennapok része volt az erdő, ez volt a játszótér a bicikliző és kirándulóhely is. Az erdő adta termések, szamóca, málna, szeder, gomba, mogyoró gyűjtése különleges élmény volt, azokat az ízeket a termesztett növények sosem tudják visszaadni. A gyerekek a kályha begyújtását, az állatok gondozását nem tanulták, hanem a mindennapok része volt.” Ernő szavait olvasva eszembe jutott, amikor a Lillafüred mellől a faluba felvezető Száraz- Szinva-völgyön mentem gyalog fel vagy le, a vízmosást övező bokrokról vagy beljebb a bükkös aljáról mennyi szedret szedtem. Az egyik szomszédomnak meg valódi „gombatérképe” volt, rendszeresen feljegyezte, merre járt a hegyen, milyen idő, mennyi csapadék volt, milyen és mennyi gombát szedett. Jó tízévnyi adat volt már benne, amikor építkeztünk. Később rendszeresen elvitt gombászni, előre megterveztük az utunkat, soha nem tértünk vissza üres kézzel. Bükkszentkeresztre megérkezni is gyönyörű dolog. Miskolcról indultam a reggel nyolc negyvenes busszal, gondoltam néhány ember lesz csak szerda reggel, dolgozni biztosan nem mennek az emberek. Ehhez képest félig megtelt a busz. Mire elértünk Majláthig, ami tulajdonképpen a Bükk kapuja, teljesen megteltünk. Innen már csodálatos úton mentünk tovább, a Szinva-völgyében előbb Alsó- majd Felsőhámoron keresztül, aztán megpillantottuk Lillafüreden a Palota Szállót, majd elmentünk a híres (éppen kiszáradt) vízesés felett, ahol József Attila írta az ódát. Lillafüredtől szerpentinút vezet egészen a faluig, ami Magyarország második legmagasabban fekvő települése 600 m körüli ádagmagassággal. Ahogy beérünk a faluba, az üdülősor elején van az első megálló. Az üdülősor egyeden utcából áll, mivel csak a bal oldalon vannak egymás mellett házak, több mint egy kilométeren át, jobb oldalon kezdődik az erdő, ezért Erdőalja utcának hívják. Teljesen kiürült a busz, a többnyire idős emberek szinte rohanva, sokan botra támaszkodva vagy bicegve, elindultak be az utcán. Nem tudtam mire vélni a dolgot. A Gyógyító kövekhez mentek, mondta a pultos hölgy, a következő megállónál levő büfésor egyik kis büféjében. A Gyógyító kövekről nemcsak hallottam már, hanem magam is fel akartam keresni. Amikor itt volt házunk, gondolom, akkor is itt voltak a több százmillió éves kövek, gondolom, akkor is gyógyító hatásúnak vélték, de a nyolcvanas-kilencvenes években még nem volt ilyen mértékű az ezovagy bioturizmus. Ilyen korán? — kérdezetem. A hölgy legyintett, vannak, akik a hajnali járattal jönnek, télen is. Majd odafagy a seggük a kövekhez. Na, ők legalább bejönnek egy-egy forró teára. Nagy haszon... És miért rohantak? Hogy legyen elég hely. Mert egy kőre csak egy ember ülhet le. Ha ráül más is, elveszi az energiáját. Aki lemarad, az, amíg nem üresedik meg egy kő, a fákat öleli. Abban is van gyógyító erő. Fura népek, mélázik el. Nemrégen Sopronból jött egy teljes busz. Gyógyultak vagy két órát a köveken, aztán bevásároltak Gyuri bácsi boltjában, majd azért, ha már ennyit utaztak, részt vettek Gyuri bácsi füves kertjében egy gyógynövénytúrán, ami négy óra, és mentek vissza Sopronba. Nem tudja elképzelni, Gyuri bácsi mennyire híressé tette a falut. A Gyógyító kövekkel együtt teljes egészségturizmus alakult itt ki, a mi kis falunkban. Mielőtt feljöttem volna ide, megbeszéltem a Bükkszentkereszten működő Bükki Szlovák Nemzetiségi Általános Iskola igazgatóhelyettesével, Szászné Sándor Erikával, aki maga is szlovák származású, hogy bemutatja az iskolát, beszél a gyerekek és a felu életéről. Azt, hogy a mészégetés megszűnt, már a telefonban megbeszéltük. Olcsóbb és gazdaságosabb a meszet Németországból behozni, mint itt küszködni vele. Hát igen, gondoltam, nálunk már minden kézműves, csak a mész nem. A Bükki Szlovák Nemzetiségi Általános Iskola
