Új Szó, 2021. június (74. évfolyam, 124-149. szám)

2021-06-12 / 134. szám

Hizsnyai Tóth Ildikó tárcája a Szalonban 2021. június 12., szombat, 15. évfolyam, 22. szám Ha eddig a koronaví­­rus-járvány által csak fokozott nemzetközi politikai viszonyok átrendeződéshez ke­­véssé szoktunk hozzá, úgy mostanára egyre érezhetőbb a Wa­shington és Moszkva közötti növekvő feszültség. Utóbbi, illetve az ukrán konf­liktus újabb kiélező­dése ismét időszerűvé tette az egyre inten­zívebbé váló orosz aktivitás és műveletek áttekintését. Azon a ponton érde­mes kezdeni, hogy az egykori Szovjetunió és a mai Oroszország között célja­ikat és eszközrendszereiket tekint­ve nagyon-nagyon sok újdonság nincs. A Nyugat és Oroszország közötti küzdelem középpontjában továbbra is Európa áll. A nyugati tömb most is többé-kevésbé egy­séges: az uniós tagállamok többsé­ge elkötelezett az uniós projekt, a demokratikus értékek menti kor­mányzás,' a szabad kereskedelem, illetve a közös szabályozás révén elérhető jólét mellett. Ezzel szem­ben Oroszország olyan nagyha­talmi, „birodalmi Európát” láma szívesen, melyben a tényleges erőtér olyan hatalmak között oszlik meg, mint Oroszország, Németország, Franciaország és az Egyesült Ki­rályság. Ez a jelenség megfigyelhető Moszkva olyan tárgyalási techniká­ján is, amikor a nyugati vezetőkkel (francia, német) inkább egyenként tárgyal. Timothy Snyder leírása alap­ján két vízió ütközéséről van szó: az egyik az „integráció Európája” mellett köteleződön: el, a másik (az orosz) a „birodalom Európá­jának” híve. E két egymással ver­sengő jövőkép, vagyis a Nyugat és Oroszország eltérő elképzelésének eredményeként, az EU-s ügyeket új típusú konfrontációk ölelik kö­rül. Ezt a folyamatot pedig sokan a hidegháborúhoz hasonlítják, e megközelítés azonban téves. A hidegháború az érdekszférák való­sabb felosztását is jelentette, mind­két fél atomfegyverrel fenyegette a másikat, a kölcsönös és biztos pusztulás tudata kordában tartotta a feleket, fenntartva az erőegyen­súlyt. így Európában fennmarad­hatott a béke, és proxy háborúk révén máshol folyt a küzdelem. A Szovjetunió (2.0) élt, él... Napjaink konfliktusai azonban nem tisztelik a határokat, továbbá azok egyre inkább fenyegetnek a szétszakadó Európa mindkét olda­lán. A Nyugat nem békül ki azzal, hogy Moszkva továbbra is komoly befolyással bír a posztszovjet tér­ségre, ezért exportálni is kívánja az európai béke elképzelését. Eköz­ben Oroszország az EU bomlasz­­tásán fáradozik. Amerika korábbi, oroszországi nagykövete, Michael McFaul szavaival élve jelen hely­zetre úgy lehet tekinteni, mint egy lépésre a „hidegháborúból a forró békébe”. A nyugati és oroszországi víziók között meglévő ellentétre, vala­mint az abból fakadó konfliktus magyarázatára számos elmélet lé­tezik. Juha Gurganus és Eugene Rumer szerint ez Oroszország gyenge földrajzi elhelyezkedéséből fakad, amely alapvetően határozza meg identitását. Dimitrij Trenin nyomán ezt úgy magyarázhatnánk meg, hogy Oroszországnak ha­talmas területe révén két alapvető sebezhetősége van: védhetetlenség és gazdasági korlátok. Sebezhető­ségei következtében terjeszkednie kell(ett), és ez jelentős szerepet ját­szik a nyugattal folytatott konflik­tusos viszonyában. Utóbbi terjesz­kedésével (NATO, EU) behatolt az orosz érdekszférába, ezzel növelve Moszkva eleve meglévő bizonyta­lanságérzetét. Egy további hasonló elmélet a Primakov által kezdemé­nyezett új orosz felfogásra támasz­kodik. Vincent R. Stewart szerint a Primakov-doktrína elutasította a poszthidegháborús világ- és biz­tonsági rendet, különös tekintettel Oroszország közveden perifériájára, és fúggeden nagyhatalomként po­zícionálta magát. Sz. Bíró Zoltán megállapításaira alapozva Orosz­ország már 1993-ban megkezdte politikai, gaz­dasági és kulturális befo­lyásának visszaszerzését a posztszovjet térségben, ami szintén alátámasztja a poszthidegháborús világrend el­utasítását. Oroszország geopolitikai bizonytalansága és nagyhatalmi ambíciói tehát külpolitikájának meghatározó elemei. Több mint egy évtizede látszik egyértelműen, hogy Oroszország hibrid háborút indított nemcsak közveden környezete, de a Nyugat ellen is. Korábban kelet-közép-eu­­rópai vezetők 22 fős csoportja - ko­rábbi elnökök, miniszterelnökök - nyílt levélben hívta fel az Obama­­adminisztráció figyelmét, hogy Oroszország revizionista erőként tért vissza, és a 19. századi agendát követi a 21. századhoz alakított esz­közrendszerével. Oroszország egy sor nyűt és fedett művelettel (gaz­dasági hadviselés, energiazsarolás, politikai befektetés, médiamanipu­láció stb.) éri el, hogy megingassa a régió transzadanti orientálódását és szövetségét. A nyugati vezetők erre későn döbbentek rá, miközben számos jel előrevetítette a nyílt levél tartalmát. Ilyen jel volt például Pu­­tyin elnök 2007-es müncheni be­széde, melyben Oroszország re-ori­­entálásáról beszélt, majd a későbbi újraválasztása, a Krím annektálása és nyugati országok belügyeibe és választásaiba való beavatkozás. Az alkalmazott módszerek, esz­közök tehát az orosz gyakorlatok szovjet gyökereiből táplálkoznak. A megfigyelt taktikák rendkívü­li komplexitásáról árulkodik a 2014-es ukrán konfliktus is, ahol dezinformációs csapatok (az orosz kisebbség mobilizálása, valamint közvéleményének felkészítése) mind az orosz különleges erőket, mind a proxykat bevetették. Orosz­ország uralni tudta az információs teret, annak ellenére is, hogy fel­vételek bizonyították az orosz je­lenlétet, de a Kreml végig tagadta érintettségét. Az EU-val és az Egyesült Álla­mokkal kapcsolatban Moszkva elsősorban dezinformációs kampá­nyaiból tudott profitálni, valamint a Nyugat nyújtotta lehetőségek­ből, például a kitartó inaktivitás­ból. George Friedman szerint a nyugati társadalmakban jelen levő egyre növekvő politikai bizalmat­lanság, polarizálódás lehetőséget nyújtott Moszkvának a beavatko­zásra. Habár nem minden esetben Oroszország okozta ezeket a konf­liktusokat, mégis hatékonyan tud­ta felhasználni őket. Oroszország tehát alacsony kockázatú akciók sorozatával év­tizedes stratégiát követ. A Krím annektálása csak formális volt, hiszen a régió mindenképpen oroszbarátnak tekinthető, etnikai, politikai, történelmi szempontból is. A hírszerző közösség haszná­lata a destabilizációs kampányok során pedig egy másik alacsony kockázatú stratégia. Ezen akciók lényege, hogy Oroszországot erő­sebbnek mutassák, mint amdyen valójában. A mélyen gyökerező hibrid műveletek új értelmet nyer­tek. Habár Putyin külpolitikája viszonylag új jelenségnek tűnik, valójában nem az. Mint említettem, a kortárs Oroszország külpolitikája beleillik a régóta fennálló szovjet, sőt szov­jet éra előtti külpolitikai agendá­­ba, mely során a célokat már a 21. századhoz alakított eszközökkel kívánják elérni. Ezért rendkívül fontos figyelmet fordítani Orosz­ország közveden környezetében folyó műveleteire, mert gyakran előrevetítik későbbi lépéseit. A korábban említett dezinformációs kampányokat először Oroszor­szágban tesztelték, ezt követően alkalmazták élesben Ukrajnában és máshol, de igaz ez más eszközök használatára, például a kritikus infrastruktúrák megbénítására. Oroszország egyelőre elérte azt, amire szüksége volt Ukrajnában és nyugaton. A különféle eszközök al­kalmazása, a nehéz bizonyíthatóság és költséghatékonyság is biztosítja Oroszországnak, hogy erősebbnek tűnjön, mint amilyen valójában. Ettől fuggedenül Oroszország alap­vető gyengeségei és problémái nem oldódtak meg, érdekszférájának je­lentős részét elvesztette, gazdasága továbbra is szenved, ezért egy sor olyan műveletet hajt végre, amelyek illusztrálják elkötelezettségét a régi szabályok és eszközkészlet iránt, és demonstrálják, hogy az egykori Szovjetunió és a mai Oroszország között, annak céljait és eszközrend­szerét tekintve elmondhatjuk, hogy semmi új a nap alatt. Simon Dávid A szerző az IDEA Intézet kül- és biztonságpolitikai elemzője AHETTEMAJA

Next

/
Thumbnails
Contents