Új Szó, 2021. május (74. évfolyam, 100-123. szám)
2021-05-29 / 122. szám
18 SZALON ■ 2021. MÁJUS 29. www.ujszo.com Rabszolgasors Amikor az amerikai történelem egyik legkegyetlenebb korszaka találkozik a költészettel. A föld alatti vasút egészen különleges sorozat. Föld alatti vasútnak hívták Amerika déli államainak azon rejtekhelyeiből, pincéiből, biztonságos házaiból és föld alatti alagútjaiból álló hálózatát, melyek segítségével rabszolgákat menekítettek ld északra. A történészek becslése szerint öszszesen nagyjából százezren szerezték vissza a szabadságukat ily módon. A jó csengésű neve ellenére valójában a föld alatti vasútnak sosem volt köze valódi vonatokhoz, hiszen valljuk be, logisztikailag is leheteden lett volna a rabszolgatartó államok alatt észrevédenül kiásni egy ekkora alagúthálózatot. Mégis sokak fejében ez a költői név valóban egy titkos vasúthálózatként élt, így amikor Colson Whitehead néhány éve megírta a regényét, amelyben a föld alatti vasút valódi vasúttá vált, valójában csak annyit tett, hogy szándékosan szó szerint értelmezte a folklórt. A Holdfény című Oscar-díjas mozi rendezője, Barry Jenkins maga is bevallotta, hogy gyerekként igazi vonatok és sínek hálózatának hitte a föld alatti vasutat, így amikor találkozott Whitehead regényével, azonnal ráérzett az ízére. A regény viszonylag szabadon kezeli a 19. század amerikai rabszolgatartásának és történelmének tényeit, de ez Jenkins szerint nem a valóság megváltozatása, csupán „a valóság költészet általi leírása”. A történet főhőse Cora (Thuso Mbedu megszenvedett ezért az alakításért), a fiatal rabszolgalány, aki a gyapotültetvényről szökik el egy társával, hogy aztán egy rabszolgavadász elől meneküljön számos államon át, időnként a híres vasút segítségével. Jenkins a Holdfényben és a Ha a Beale utca beszélni tudnában „kifejlesztett” vizualitását viszi tovább, és továbbra is nagyon bízik a közelik erejében: látványvilágában A föld alatti vasút (a Prime Video kínálatában fellelhető) az egyik legpompásabb sorozat, amit az utóbbi években láthattunk. A rendezőnél új elem az erőszak megjelenítése, ami rendkívül húsba vágó és kegyetlen, de egy ilyen téma esetében nincs értelme másként. A tíz epizód ugyan egy összefüggő történetet mesél el, de az epizódok itt inkább fejezetek: egy kicsit mindegyiknek más világa van, és időnként olyan érzésünk lehet közben, mintha mindegyik önálló film lenne, amire ráerősít az is, hogy a legtöbb rész játékideje meghaladja az egy órát, és mindegyik egy saját kis világban játszódik a nagy egészen belül. A klasszikus rabszolgás/ültetvényes filmekre leginkább a nyitó epizód emlékeztet, utána pedig a sorozat folyton arra emlékeztet minket, hogy a rasszizmusnak, az elnyomásnak és az emberi kegyedenségnek mennyire különböző színei vannak, ám ezúttal a változatosság egyáltalán nem gyönyörködtet. A föld alatti vasút történetmesélése is merész: például simán elhagy több részre egy fontos karaktert, hogy aztán csak epizódokkal később térjen vissza rá, vagy megakasztja a cselekményét egy múltban játszódó epizóddal (bár ez utóbbit azért már egyre több sorozat csinálja). Nem könnyű néznivaló, és leginkább azoknak lesz ínyére, akik a szórakoztatásnál kicsit többre vágynak, amikor este lehuppannak a tévé elé. Tóth Csaba SOROZATDARALO Sorozatunkban a Fórum Kisebbségkutató Intézet digitalisemlekezet.eu oldaláról közlünk egy-egy képet és a képhez írt szöveget. A projekt, a digitalisemlekezet.eu célja az, hogy archív fotók által mutassa be a felvidéki magyar közösség elmúlt 100 évét. Az oldalon jelenleg több mint 17 ezer fénykép található. Újabb fotókat az alábbi címen lehet felajánlani: info@digitalisemlekezet.eu A kollektív sámlik és a szovjet katonák A Gombaszögön 1958 óta évente megrendezett Országos Kulturális Ünnepély színpada és nézőtere az amfiteátrum formájára hasonlít, de azzal ellentétben itt nem voltak stabil ülőhelyek. Azokat a rendezvény előtt minden évben újra el kellett készíteni, azaz szét kellett rakni az év közben a szabadtéri színpad alatt tárolt elemeket. Az első öt sorban a vendégek és a tiszteletjeggyel rendelkező nézők kaptak helyet, akik ülőhelyei deszkalapból készült támlát is kaptak. A többi sort azonban már „kollektív sámlik” alkották, ahogyan ezeket a Gombaszöghöz közeli Gömörhorkáról származó, 2002- ben elhunyt Dusza István, az Új Szó egykori munkatársa valamikor az 1980-as évek második felében elnevezte. A kollektív sámli úgy jött létre, hogy a fémdobozokra deszkalapokat helyeztek A felvételen nagyon jól ki lehet venni a különbséget a kétfajta ülőalkalmatosság között. Ahogyan az máshol is lenni szokott, a legelső sorban a főfejesek ültek, azaz az állami delegáció tagjai, valamint a kerületi és járási elvtársak. A tiszteletjegyesek között ott voltak a belügyi szervek tagjai is Rozsnyóról, akik abban az időben, azaz 1989 előtt, minden nagyobb (vagy akár kisebb) tömeget mozgósító rendezvényen, így Gombaszögön is eléggé jelentős számban vegyültek el a nézők között, éberen figyelve a rendezvény területén történő eseményeket. Aki ismeri a gombaszögi nézőteret, tudja, hogy nem kis terület, s az ülőhelyek elkészítése eléggé idő- és munkaigényes feladat volt. Szőllős Sándor, a Csemadok Rozsnyói járási bizottsága titkárának leleményességét dicséri, hogy erre a munkára ingyen sikerült megszerveznie a szovjet hadsereg 1968 augusztusától „ideiglenesen” Rozsnyón állomásozó alakulatainak katonáit. Ők örültek ennek a lehetőségnek, mert egy időre kiszabadulhattak a kaszárnyából, és a gombaszögi völgy friss és szabad levegőjét szívhatták. Nem is egyszer, hanem két alkalommal: először a nézőtér előkészítésekor, majd a rendezvény után, amikor vissza kellett hordaniuk az elemeket a színpad alá. A szovjet katonatisztek nagyon szigorúan bántak velük, még abba sem egyeztek bele, hogy a katonák frissítőként sört kaphassanak a szervezőktől. Persze a tisztek nyugodtan iszogattak a vendéglőben. A jb titkár azonban - természetesen a tisztek tudta nélkül — mindig megoldotta, hogy a katonák is megkapják a megérdemelt sörüket. Néhány szerencsés katona a rendezvény idején is Gombaszögön lehetett, a színpadi technikánál segédkezett, s élvezhette egy kicsit a szabadságot. L. Juhász Ilona
