Új Szó, 2021. május (74. évfolyam, 100-123. szám)
2021-05-29 / 122. szám
www.ujszo.com SZALON 2021. MÁJUS 29. ül TARCA A SZALONBAN Gubis Éva Kinőttem a ritmust Képtelenség volt horzsolás nélkül kijönni a rakétacsúszda végén. Egy pirosra festett pléhcsövet képzelj el. Két helyen volt összehegesztve, az illesztéseknél tuti felsértetted a combod, de meglepetés-kiszögellések is voltak benne. Mindig ott fejeztük be a napot, ez volt a mi rituálénk. Ennek a csúszdának itt köze nincs a régihez. Lebontották, az egész játszótér új. EU-kompatibilis. Pedig a rakétáról voltunk híresek, a szomszéd falvakból is ide jártak csúszdázni. Persze, ez a mostani szebb, minden fából meg kötélből van, meg színes. Még a homok is más, aranysárga, finomabb szemű. Mint az a tengerpartos háttérkép anyád munkahelyi laptopján. Ugye. Azért a rakétaformát megtarthatták volna. Menjünk. Látod az utca végén a kaput? Az volt a pályánk. Lett volna egy hozzánk közelebb is, de mindenki a színre szavazott, így hívtuk a vasútállomás mellettit. Tudod, kocsiszín. Onnan látni a vonatokat, azt is szerettük. A színről hazafelé útba esett a játszótér, mindenki csúszott egyet a rakétán, aztán irány haza. Nyáron nyolcig lehettem kint, többnyire nem értem haza időben. Pontosan tudtam, hogy mikor kéne elindulni, de biztos ismered az érzést, amikor alkudozol magaddal. Hogy még egy gólig, meg hogy majd a rakétát kihagyom. Aztán mikor indultunk, már tudtam, úgyse érek oda nyolcra a kapuhoz, akkor már miért ne rakétázzak. Nagymama nyolckor kulcsra zárta a kaput. Volt, hogy odaértem, de akkor nagyon kellett fúrnom. Nyolc előtt öt perccel elfoglalta a pozícióját, messziről látta, ahogy futok, és nagyon lassan csukta be a kaput. Az utolsó pillanatban mindig befértem, bravúros mozdulattal, mint egy szép becsúszó szerelés. Ilyenkor megtapsolt. Ha sokat késtem, és már nem volt a kapuban, kerítést kellett másznom, de úgy, hogy ne vegyen észre az ablakból. Nehéz volt, mert a szoba ablakai az utcára néztek, és nagymama a szobában nézte a Dallast. Az egy régi szappanopera. A spaletták nem takartak semmit, nagymama mindent látott, ami az utcán történik, meg persze kintről is beláttál a szobába. Le tudtam olvasni a mimikájáról, hogy Pamela jól bánik-e a Bobbyval vagy ledérkedik éppen. Ez jó szó, jegyezd meg. Mehettem volna a kertek alól, de utáltam a libákat, féltem tőlük. Ne nevess. Ha sikerült úgy átmásznom, hogy nem látott meg, akkor akár kilenckor is előkerülhettem a kertből. Olyankor azt mondtam, hogy már rég otthon vagyok, csak lementem a nyulakhoz. Párszor észrevett a kerítésen, az nem volt jó. Zárt ablakon át kiabált, hogy ne repüljenek be a szúnyogok, de így is tisztán hallotta az egész utca. Csupa nyál lett az ablaküveg. Én meg egyik irányba se mertem moccanni a kerítésről. Az uctán nem lehetek nyolc után, a kiskertben meg rátaposok a krizantémra. Az olyan bolyhos virág, a síron is volt, az a fehér. Nagymama nagy becsben tartotta, ha ráléptem volna, akkor szíjat hasít a hátamból. Ez a szíj dolog mindig érdekelt, hogyan történik. Mire átakrobatikáztam magam az összes krizantémon, nagymama már az udvarban volt. És ekkor megráztuk a pofonfát. O mondta így, többes számban, mint egy közös programot. Nem volt vészes, úgy pofozott, hogy őt jobban sajnáltam, mint magamat. Eleve bal kézzel indult neki. Már tíz centire az arcomtól lefékezte a mozdulatot, mire hozzám ért, meg kellett löknie a tenyerét, hogy legalább mozduljon valamennyit a fejem. így. Még a szememet se csuktam be. Azzal szórakoztam, hogy a távolodó kezét néztem, a fonákját. Olyan tömpe körmei voltak, mint neked. Megtippeltem, hogy a gyűrű gravírozása éri-e az arcomat, vagy nem. Egyfajta fej vagy írás. Az volt a kedvencem, amikor gravírozással felém és erősebbet ütött. Olyankor kerestem a tükörben, hogy hagyott-e lenyomatot a monogram az arcomon. Sose hagyott, de egyszer megrajzoltam piros filccel. Két díszes gé betű. Tetszett neki. Adagos vaskerítésünk volt, ilyet látni minden második háznál, mindjárt mutatok egyet. Mi sárgára festettük, nagymama azt mondta, hogy lemenő nap. Vagy felkelő nap? Nem emlékszem. Nem ilyen. Ez itt biztos újépítésű, mert tudom, hogy régen ennek a teleknek is lemenő nap kerítése volt. Sok az újépítésű ház, arculatot vált a falu, így mondják. Nem ilyen. Nem ilyen. Ez már a mi utcánk, látod, ott a közelebbi pálya. A színre a temetőből a vasút irányába kellett volna indulnunk, nem a rakéta felé. A járdaközökre úgy lépj, hogy egy köz, egy köz, egy teli. Én így szoktam. Ha kiestem a ritmusból, akkor elkezdett viszketni a szájpadlásom. Igen. Innen hordtuk a tejet. Nagymama kávéjába kellett a jó zsíros tej, olyan erősre csinálta, úgy is hívtuk, ekrazit. Nem megy a ritmus, kicsiket kell lépnem, hogy tartsam. Te jól csinálod, ez a te magasságodhoz való. Én kinőttem a ritmust. Itt vagyunk. Nem ismerem őket, szerintem már azoktól vették meg a házat, akiknek nagymama eladta. Le is szigetelték, nagyobbnak tűnik, meg újak a rolók. Nekünk zöld spalettáink voltak. Érdekes, hogy a kerítést megtartották. Na, erről beszéltem, ha kicsit távolabbról nézed, látod benne a napot. Szerinted felkelő? Három lépésből át lehet mászni, mutatom. Nem lesz gond, nem látja senki. Bal láb a nap egyik vízszintes sugarába. Neked a jobb, gyere, csináljuk együtt. Felhúzod magad, fogod a felső keresztrudat, aztán másik láb a függőleges napsugárba, várjál, megyek elsőnek, nehogy megrúgjalak. Ütközésig told a talpad. Régen sokkal közelebb tudtam lépni a koronghoz, nem volt ekkora lábam. Pedig az ünneplő cipőm keskeny. Aztán amikor stabilan benne állsz a sugárban, akkor a másikat ádendíted a kerítésen. Ide teszed a szomszédos napsugárba, elég csálé pozíció, nem kényelmes, pláne, hogy rá is kell hajolni a kerítésre, hogy nagymama ne lásson az ablakból. Még bennem a reflex. Pedig kihúzhatom magam. Már nem rázzuk meg a pofonfát. Nyomja a combom a keresztrúd, erre nem emlékeztem. Most gyere te. Látod, ha felegyenesedsz, akkor pont belátni az ablakon, és téged is látni lehetne. Ezen az új rolón keresztül nem. A spaletta résein át lámád, erre volt a tévé, ott a fotel. Ott ült. Idegesít ez a fehér roló. Van valami a zsebedben? Úgy nekivágnék valamit. Most jól jönne az a földrög. Mekkorát szólna. Térhez kötött adatok tudósa Ageoinformatikáról legtöbben nemigen hallottunk, pedig ennek a tudományágnak a segítségével tudják feldolgozni és értékelni a geográfiai adatokat, műholdfelvételekből meghatározni objektumok pontos elhelyezkedését, vagy akár felkutatni terroristák rejtekhelyét. A komáromi származású Ivana Ivánová huszonegy éve oktatja, ebből tizennegyedik éve külföldi egyetemeken. Most épp Ausztráliában, ahol az oktatás területén végzett munkájáért márciusban megkapta az Asia Pacific országos díjat. Ezek szerint ön azon kevesek közé tartozott, akik már az érettségi után tudták, hogy ez a szakterület létezik. Ez így nem pontos. Habár ebben nőttem fel, mert a szüleim mindketten geodéták voltak, gyerekként gyakran jártam velük mérésekre, ahol mindig én voltam a nulladik pont. Amikor döntenem kellett, hol tanulok tovább, anyámnak azt válaszoltam: Mindegy, hová, csak el innen! El akartam menni Komáromból. Az ő kérdésére: „Oké, de mégis, hová?” azt válaszoltam: Legyen geodézia! A geoinformatikára pedig — mint akkor új egyetemi tudományágra - kíváncsi voltam. Laikusoknak hogyan magyarázná el, miről szól ez a tudományág? A térhez kötött adatok kezeléséről és feldolgozásáról. Ezek elemzése és kiértékelése révén lehetséges a föld meghatározása. De földrajzi információs rendszereket is tervezünk a digitális térbeli adatok feldolgozására, és ezekből az adatelemzés révén próbáljuk megismerni, hogyan működik a Föld. Mindehhez földrajzi, geodéziai, térképészeti, matematikai és informatikai ismeretek kellenek. 2007-ben a hollandiai Enschedében működő geoinformatikai és földtani intézetbe kapott meghívást. Miért döntött úgy, hogy távozik Szlovákiából? Égyrészt, mert a 2003-as hollandiai ösztöndíjam alkalmával láttam, hogy amíg a szakágamról a Pozsonyi Egyetemi Könyvtárban csupán három könyv van, ott legalább három könyvespolcra való volt. De igazából azért, mert elegem lett abból, hogy már megint az újnak öltözött régi rendszer kapaszkodik a politikai csúcsra (2006-ban megint Fico nyerte meg a választást). Hollandiában úgy jelentkeztem az állásra, hogy azt hittem, sokkal kevesebbet tudok, mint ők, de ott beigazolódott, hogy a szakmai tudásommal nincs gond. Abban az időben Hollandia volt a geoinformatika Mekkája, ott a kezdetektől tudománynak tekintették ezt a szakterületet. Valóban sokat tanultam ott, de idővel rájöttem arra is, hogy itthon nagyon jó alapokat kaptam. Ennek ellenére a tudományos dolgozókat, egyetemi oktatókat nem különösebben becsülik Szlovákiában. Ennyi külföldön töltött év után biztosan még jobban érzékelhető a különbség. Másutt a világban valóban jobban tisztelik a tanult, művelt embereket, ahol eddig dolgoztam, mindenhol ezt tapasztaltam. Ahogy Szlovákiában gyalázza a volt kormányfő a tudósokat, a szellemi elitet, az egyszerűen szánalmas, de nem újdonság. Szlovákiában évtizedek óta szisztematikusan lealacsonyítják a tanult embereket, ebben a régióban mindig gyanús volt az, aki a könyveket bújta. A műveltséget úri huncutságnak tartják, kigúnyolják, lekicsinylik, még mindig ott tartunk, hogy csak annak van becsülete, aki kétkezi munkát végez. Vrabec Mária A folytatásban választ találnak például arra is, mi lehet ennek az oka. Amikor bemutatkozott a diákjainak, tudták egyáltalán, hol van Szlovákia? Mi döntötte el, hány évet töltött egy bizonyos helyen? Hol különbözött az élet leginkább attól, amit Szlovákiában tapasztalt? Hollandiában és Ausztráliában is egyformán könnyen befogadták? Mindenhol azt tapasztalta, hogy csak a tudás számít? Miért kapta az Asia Pacific díjat? Elképzelhető, hogy egy következő országban folytatja? Lehet ilyen körülmények között szoros baráti kapcsolatokat kialakítani, vagy az ember eleve úgy áll hozzá, hogy minden csak ideiglenes? Mit szól ehhez a vándor életmódhoz férje, Macsovszky Péter író? A teljes interjút elolvashatják a Vasárnap keddtől, június 1-jétől kapható számában. A mellékletet szerkeszti: Sánta Szilárd. E-mail: szilard.santa@ujszo.com . Levélcím: DUEL-PRESS s.r.o., Új Szó - Szalon, P. 0. BOX 222, 830 00 Bratislava 3 4
