Új Szó, 2021. április (74. évfolyam, 76-99. szám)
2021-04-24 / 94. szám
ÍÍ8 SZALON ■ 2021. ÁPRILIS 24. www.ujszo.com Ficsku Pál Kié? Te! K ié? Te! - kérdezte a lány. Hát a tiéd. Ott állt előttem meztelenül egy kakukkfíítenger közepén, fehér mellein és vörös ölén siklott a Hold. A melleit simogattam, kacagott, talán a mészégető boksa mellett üldögélő emberek is hallották. Kié? Te. Hát a tiéd! Néhány perc múlva kakukkfuillatúak lettünk mindketten, egy szép jövő reményében szuszogott a mellemen. Jó harminc évvel ezelőtt történt. Most, hogy írom ezeket a sorokat, utánanéztem, mihez jó a kakukkfű: húshoz, halhoz, vadhoz, szárnyasokhoz és hüvelyesekhez. Vad volt a lány, szárnyalt is, végül a hüvelyeseknél maradtunk. Boldog, szép békeidők voltak. Mindez Magyarországon, Bükkszentkereszten, egy tót faluban történt. Azért írom azt, hogy tót, mert így nevezték magukat, nem szlováknak. Tót atyafiak voltak és jó emberek. Mészégetésből éltek. A falut körbevették a mészégető boksák, évszázadok óta egy-egy család birtokolta őket. A szüleim építkeztek ott, nagyon sok asztmás vett vagy épített nyaralót. Az építkezésnél a kőtörés mellett rám hárult a sörhordás is. Olyan volt, mintha egy Hrabal-filmben lettem volna. Két darab bádogkannával kellett lemennem az alsó kocsmába (hivatalosan Kisvadász Étterem), és a frissen csapolt jéghideg sörrel visszakapaszkodni az építkezéshez. Aztán megint követ tömi, és sörért menni. Akkoriban az volt a szokás, hogyha idegen ember ment be a kocsmába, akkor a magyarról átváltottak szlovák beszédre. Nem tudom, milyen titkuk lehetett egy tizenhat éves gyerek előtt. Bűnözés nem volt a faluban, maximum az, hogy ki kit csalt meg. Engem úgyse érdekelt volna, mert még nem volt meg a kakukkfű-illatú csajom. Nyár végére nem váltottak nyelvet. Befogadtak. Még nem írtam semmit, de itt ismertem meg későbbi, valóban létező, hihetetlen életű novellahőseimet. Gura Karcsit, a félkezű sírásót és kosárfonót, a falu egyeden cigány emberét, Bögyös Gittát a kocsmárosnét, Paplanyos Tódort, aki páfrányokat szedett és vitt le a miskolci piacra, Libás Lajost, akinek házőrző libái voltak, pontosan hét, amikor ment a boltba, hat liba követte, egy meg ott maradt a kapuban, őrizni a házat. A kakukkfűtenger a Nagy-Dél oldalában volt a fűtballpálya mellett. Voltam már elég sok futballpályán, de ilyenen még nem. Volt a fölső kapu meg az alsó kapu. Szó szerint, hiszen úgy tízszázalékos lejtő volt közöttük. Amikor a meccs előtt választani kellett pénzfeldobással, mindig a Bükkszentkereszt nyert, fejre fogadott, egy mindkét oldalán fejet tartalmazó bélást (kétforintost) dobtak fel. Az alsó kaput választották. Többnyire gól nélkül kibrusztolták az első félidőt. A klubház, ami tulajdonképpen egy kocsma volt két öltözővel, az alsó kapu mellett volt, szünetben ide fáradtak be a játékosok és a szurkolók, a szurkolóknak az volt a feladatuk, hogy valamennyire leitassák az ellenfelet. A második félidőben meg a Bükkszentkereszt letarolta a pályát, a vendégcsapat, kissé ittasan, alig tudott a lejtőn felkapaszkodni. No, ezen a fűtballpályán volt a kakukkfütenger, amiben szeretkeztünk. És ahol elhangzott az, hogy: kié? Te. Akkor még nem tudtam, hogy egy Kiéte nevű Szlovákiában található, gömöri falu temploma fontos része lesz az életemnek. Sőt, azt se tudtam, hogy van olyan falu, hogy Kiéte. Ezerkilencszázkilencvenkettőt írunk, a debreceni egyetemen tanulok magyar-történelem-néprajz szakon, állítólag rendszerváltás van, de a (posztjkommunista, sőt egyenesen sztálinista fosszíliák még tanítanak. Úgy döntök, hogy inkább a kétkezi munka, elszegődök restaurátorsegédnek. A jósvafői (Gömör vármegye) református templom fakazettás mennyezetét kell restaurálni. A festett kazettás templomi mennyezetekről tudni kell, hogy nagyrészt késő reneszánszkori készítmények, egy tanulmány szerint a Kárpát-medencében több ilyen templom maradt fenn, mint Európa többi részében. A jósvafői későbbi, de azért mégis, megérinteni a háromszáz éves mennyezetet, ami alatt ki tudja mennyi ima, siralom és hála hangzott el... Szedjük le a félig korhadt falemezeket, amikor ránk szakad a mennyezet fölötti rész, százéves galamb-, bagoly-, egér-, fecskecsontvázak, és meganynyi ürülék. A falun átfolyik a patak, térdig ér, levetkőzünk és elkezdjük lemosni magunkról a láthatadan történelmet. A templom melletti kocsmából kijönnek az emberek, és elkezdenek tapsolni. Új templomot kapunk, skandálják. Állunk a patak kristálytiszta karsztvizében, alsógatyában, mossuk egymás hátát, arra gondoltam, talán ezért megéri élni. Este nem engedték kifizetni a vacsorát. Később felkérést kapunk a Duna TV-től egy dokumentumjátékfilm elkészítésére, Zarándoklat Gömörben címmel, a trianoni békeszerződés által szétszakított megye többségében Szlovákiához tartozó részének műemlékeiről, így került képbe Kiéte, szlovákul Kyjatice. Autózunk Rozsnyóról Kiéte felé, és eszembe jut a kakukkfűillatú lány. Kié? Te! Kiétén 1991-ben 103-an laknak, abból 100 ember szlováknak vallotta magát. Temploma a 13. században épült, később többször átépítették román-gótikus stílusban. Éreskóit az 1370-es években készítették A fő freskója Az utolsó ítélet. Kiéte késő bronzkori település, lakói a belátható időn belül faedények készítéséből éltek Ennyit tudtunk előre. Akkor még nem volt internet meg Wikipédia. És akkor megtörtént a csoda. Beléptünk a templomba, és megláttam a csodát. Az utolsó ítéletet. A freskók többnyire négyszögletes keretben vannak, de ez szabályszegő volt. Határádépő. Valóságos 14. századi avantgarde. Annyit tudni róla, hogy itáliai festő készítette. Lehet, hogy azt gondolta, ebben az Isten háta mögötti faluban kiélheti magát. A freskó egy hatalmas kört ábrázol, felül vagy az Atya vagy Szent Péter, alul meg a kör határait ádépve maga a Sátán, lábánál a kutyájával, rabszíjra verve viszi az embereket a pokolba. A másik oldalon meg a mennyországba tartanak az emberek. Álltam, és arra gondoltam, ki dönti el, hogy a pokolra kerülünk vagy a mennybe? Hogy létezik-e bűn a bűnben? Létezik-e kisebb és nagyobb bűn? Mindezt csak azért írtam le, mert tényleg nem tudom, ki kerül a mennybe, ha van, és ki kerül pokolra, ha van? Hajnal óta írom ezt az írást. Tíz percenként szirénáznak a mentők. Vajon hova tartanak? Kisütött a nap. Talán már tényleg itt a tavasz. Aki teheti és talál kakukkfütengert, próbálja ki. És legyen, akitől megkérdezze: kié? Te! Testképzavarom tortúrája, hogyan lettem anorexiás avagy „Tiszta apja ez a lány...” Beleboizongtam, és még ma is beleborzongok. Szeretem az apámat, de nem szeretnék hasonlítani rá se kívül, se belül. Talán nem törvényszerű, hogy örökölsz mindent, csak hát ugye a vér. Azt már biztosan tudom, hogy belülről én csak én vagyok. Egy kicsit anya, egy kicsit apa, de túlnyomórészt önmagam. Ezzel kibékültem. De ha kívülről hasonlítanék rá, az azt jelentené, hogy elbuktam. A túlsúlytól átkapcsol az agyam, és akkor már nem vagyok önmagam. O sem volt mindig ilyen, válás előtt teljesen ádagos, normális testalkata volt. Az utóbbi években viszont megszaporodtak a kilók rajta, ezek az én agyamat is beindították. Ne lássak édességed Másfél évvel ezelőtt álltam a tükör előtt, és a kép, amit benne láttam, nem tetszett. Fogtam az arcom, nyomkodtam a szemem sarkát, hátráltam a tükörtől, majd vissza. Jaj, ne! Tiszta apám... Jaj, ne! A tükörből pont az a lány tekintett vissza rám, akitől féltem. Féltem? Rettegtem. Túl kerek fej és csíkszerű szemek. Jaj, ne! Leültem az ágyam szélére, és csak me-COVID UTÁN kor k«x<*het6 ira az •<>***• ANYaUgWsWUS jARVANYHÖ&ttlB*“ HOGY LESI Patonyretnek Vakcinaka SZPUTNYIKSAGA (Foto: Shutterstock) rengtem. Hogyan? Mikor? Miért nem vettem észre? Miért nem szólt senki? Ádagos tizenhárom éves lány voltam, kellőképpen fejlett, menstruáló, ahogy mondják, szépen evő. Válogatós, de szépen evő. Azonnal tudtam, változtatni kell. Változtatni fogok. Elkezdtem hát. Úgy éreztem, nincs idő várni. A súly vagy tovább emelkedik, vagy kezembe veszem a dolgokat, és én irányítok. A történetem itt kezdődött. Adott egy 170 centiméter magas lány, 56 kilóval. Mit kell tennem egy gyors átalakulásért, egy gyors fogyásért? Nem akarok látni nassolnivalókat, megállóm, hogy ne egyek. Majd szólok anyának, hogy ne süssön annyit, vagy süssön, csak ne olyat, aminek nem tudok ellenállni. És torna kell. Sok, hatékony és kíméleden. Emlékszem, hogy anya szülés után Rubint Réka tornáira edzett. Az jó lesz nekem is, azzal én is megbirkózom. Szóltam is anyának, jöjjön velem tornázni. Megígérte, hogy rendben, megpróbálja besűríteni a napirendjébe. Aztán valahogy mindig akadt más dolga, magam álltam hát neki. Napi húsz percet tornáztam. Egyik nap hasra, másnap láb, popsi, harmadnap kar, aztán együttes átmozgatás. Emellett rendesen ettem. De úgy éreztem, nem fogyok elég gyorsan. Bele kell húznom. Megvontam magamtól az édességet és minden sós nasit. Csak a főétkezések maradtak. A reggelik, az ebédek és a vacsorák. Nem volt könnyű. Szeretem, mindig is szerettem az édességet. Hiányzott. Csak egy sor csokoládé... csak egy kocka... már a számban éreztem, ahogyan olvad. Megráztam a fejemet. Nem! Nincs csoki, nincs nasi, nincs semmi! Nincs megingás! Esténként, mint minden fiatal, nézegettem az internetet, elém tárultak a modellek képei... a modellek „pálcika” alakjukkal. Csontsoványak, véznák, hiheteden vékonyak. Nekem tetszettek ezek a pálcika lányok. Nem tudom megmagyarázni, miért. De olyan akartam lenni. Ez lett a cél. Én is pálcika akartam lenni, és ezért mindent meg is tettem. Morovics Tünde Négyrészes sorozat indul Vallomás címmel, melyben egy tizenéves lány meséli el testképzavarának történetét Mi vezette el őt odáig, hogy végül az anorexiával kellett megküzdenie? Hogyan történhetett ez meg vele? Hogy nem lehet egy ilyen rettenetes dolgot időben észrevenni? Ha az ember egész nap nem eszik semmit, de sok vizet iszik, vajon meddig bírja ki? A test külső változásait milyen belső folyamatok követik? Az 1. részt elolvashatják a Vasárnap keddtől, április 27-étől kapható számában.
