Új Szó, 2021. március (74. évfolyam, 49-75. szám)
2021-03-13 / 60. szám
T8 SZALON ■ 2021. MÁRCIUS 13. www.ujszo.com DIGITÁLIS EMLÉKEZET Sorozatunkban a Fórum Kisebbségkutató Intézet digitalisemlekezet.eu oldaláról közlünk egy-egy képet és a képhez írt szöveget. A projekt, a digitalisemlekezet.eu célja az, hogy archív fotók által mutassa be a felvidéki magyar közösség elmúlt 100 évét. Az oldalon jelenleg több mint 17 ezer fénykép található. Újabb fotókat az alábbi címen lehet felaj ánlani: info@digitalisemlekezet. eu A „petőfis” é az „adys” Volt egyszer, 1964 és 1967 között két Duna utcai középiskolás srác. Igen, akkor még nem gimnáziumnak nevezték az iskolát, hanem Általános Műveltséget Nyújtó Középiskolának. Ez a két srác nem született pozsonyi volt. Az egyik Bélvatáról, egy apró csallóközi faluból, a másik pedig Pozsonypüspökiről származott. Vagyis „bejárók” voltak. Még akkor is, ha Bélvatáról kissé messzebb volt a Duna utca, mint Püspökiről. A „bejáró” meghatározás ugyanakkor csak a hivatalos megkülönböztetéshez volt szükséges, mert maga az osztály nagyon gyorsan rendkívül homogén társasággá alakult. De most nem erről az osztályról akarok írni, hanem arról az irodalmi versengésről, amelyik a két említett srác között alakult ki. „Irodalmit” írok, habár ez egyrészt pontadan és túlzó, másrészt azonban gondolkodást csiszoló polémia volt az első évfolyamtól az érettségiig. A püspöki srác imádta Petőfi költészetét, főként annak népies stílusát. A bélvatai ezzel szemben Adyra esküdött. Ebből a különböző orientációból elkeseredett és dühödt ellenállás is születhetett volna - áhogyan arra találunk is példát a magyar irodalom történetéből, főként, ha az irodalomszociológiai vonatkozásokat tekintjük - de itt nem ez történt. Egy csodálatos játék indult el, amelynek nem vetett véget az érettségi, sem az életutak szétválása. Hiszen mindketten tudták, hogy komolyan venni ezt a vitát bugyuta dolog, de talán őrültség is lenne. Ők tehát néha komoly, néha léha, de mindenesetre szórakoztató érveket kerestek és használtak fel annak alátámasztására, hogy ki a „nagyobb magyar költő”. A „petőfis” srác aztán az érettségi után a Szőttes táncosából annak szervező titkárává avanzsált elő, míg az „adys” idővel egyetemi tanár lett. Ezek után a „Papa” a Szőttes minden tagjának, aki a pozsonyi magyar tanszék diákja is volt, a lelkére kötötte, hogy a „tanár úr” „adys”. Ez volt a játék folytatása. A „Papa” mindig karakán és becsületes ember volt. Ennek fizikális megjelenése a dús bajusz, amelyet 1968-ban kezdett növeszteni, hogy ezzel is kifejezze ellenállását az oroszok bejövetele ellen. És ebben a gesztusban volt utalás Petőfi segesvári elestére is. „Papa” szó szerint az életét tette fel az együttese szolgálatára. A „petőfis” és az „adys” már nem találkozhatnak a havi egyszeri osztályösszejöveteleken, és nem emlegethetik fel sem iskolai, sem táncos emlékeiket. De az egyelőre még itt maradt „adys” hadd mutassa be azt a képet, amelyen a „petőfis” Papa 1972-ben a Szőttes táncosaként még fiatalosan ropja a gombaszögi színpadon. Ö az, középen a dús bajusszal. Ő Reichert Gellért. Mészáros András KÓNYVSORSOK Szlovákiai magyar Tantalópolis Legutóbbi írásomat a Könyvsorsok rovatban azzal fejeztem be, hogy mai globalizált világunkban az irodalmi mű megírásának nyelve nem kizárólagos kritérium annak megítélésében, hogy egy szerző melyik nemzeti irodalomba tartozik, ergo egy szerző több irodalom részévé is válhat. Pablo Urbányi El zoológia) de Diós — Isten állatkertje című (fordította Dobos Éva), spanyolul írt regénye kapcsán jegyeztem meg ezt, egyúttal utalva arra, hogy ma-, gyár anyanyelvű, szlovákiai magyar identitású szerző szlovákiai magyar tematikájú (Ipolyság a II. világháború idején) művéről van szó. Hasonló kérdésekkel szembesülhetünk Peter Macsovszky, azaz Macsovszky Péter könyvei révén is. A szerző érsekújvári születésű, magyar anyanyelvű, iskoláit szlovák nyelven végezte, és az 1990- es évek közepén tört be a szlovák irodalomba versesköteteivel, egy új nemzedék újfajta költői nyelvhasználatával. Ennek az ún. experimentális-dekonstruktív költészetnek vált egyik legismertebb, irodalomtörténetileg is fontos alakjává Peter Macsovszky, aki öt szlovák nyelvű kötete után 1988-ban magyar nyelvű verseskötettel jelentkezett (Albonctan). Jelen pillanatban, ha jól számolom, a szerzőnek huszonnyolc szlovák és négy magyar nyelvű kötete van. Egy hagyományos nemzeti irodalomtörténet-írásban ennek nyomán egy bilingvális szerző képe jelenne meg, aki huszonnyolc könyvével a szlovák, négy könyvével pedig a magyar, illetve szlovákiai irodalom része. Hogy a helyzet nem ennyire egyszerű, arra legjobb példa a szerző Tantalópolis című regénye, amely 2015-ben jelent meg a Drewo a srd kiadásában. A mű sajátos mondatritmusban, az interpunkciókat és főként a mondatzáró pontokat nem a megszokott helyükön használó, a megszokott-várt mondatokat folyton megakasztó, leállító-újrakezdő nyelvet használ, pontosabban a regény főhőse-narrátora, egy bizonyos dél-szlovákiai, szlovákiai magyar származású egyetemi tanár, * Szoborkay, ezen a nyelven j idézi fel gyerekkorát, gye- i rekkorifőként magyar - olvasmányélményeit, tudományos karrierjének állomásait, teszi közzé a kedvenc írójáról, Szentkuthy Miklósról és kedvenc festőiről, Csontváryról és Hokuszairól szóló eszmefuttatásait, valamint írja le brazíliai élményeit, tapasztalatait. A címadó Tantalópolis tehát egy brazíliai város, ahonnan a narrátor visszanéz életére, értelmezi, felidézi gyermekkorát, miközben ott zajlik körülötte a brazíliai élet egzotikus, gyakran megmagyarázhatatlan eseményeivel. Mint az eddigiekből kiderült, a regény rendkívül sokféle szöveg- és műfajtípust mozgósít: a napló, a visszaemlékezés, az eszszé, a képleírás, a műtárgyelírás, a műértelmezés, az útirajz, a monológ elemei keverednek benne. De nemcsak a retorikai és műfaji, hanem a homogén nemzeti határok áthágására is felfigyelhetünk a regényben. A regény narrátorának, Szoborkaynak az identitásába eleve, születésétől kezdve beleírja magát a magyar-szlovák identitás kettőssége: „Miért nem olvas útirajzokat Szoborkay? Mert magyarul vannak. Sokáig úgy gondolja, hogy ő azon a nyelven nem tud olvasni, és soha nem is lesz szüksége arra, hogy tudjon. Hasznosabb jól elsajátítani az államnyelvet. Mondja anya és a nagyszülők helyeselnek. És továbbra is mindnyájan magyarul beszélnek Sy- Szoborkayval.” (saját fordítás) Ez az adottságként megjelenő transzkulturális helyzet a regény- Í.-S2. ben egyre erőteljesebb vonásokat SgK kap. Először a narrátor által könyvekből feljggSg idézett országok és városok által - a kis Szoborkay a szülői könyvtárból bőségesen el van látva útikönyvekkel (leggyakrabban talán Jirí Hanzelka és Miroslav Zikmund műveit emlegeti), így járja be már gyerekkorában Japánt és Dél- Amerikát - könyveken keresztül. Mindez a felnőtt Szoborkay életében sajátos nomadizmusba fordul át, egyetemi karrierje Hollandiába, majd Brazíliába sodorja. Utazásai során transzkulturális egyéniséggé válik, kettős identitása szinte megsokszorozódik, s az utazás és az új, szokatlan életformák a kommunikáció új formáit is jelentik számára a határátlépés, a kulturális keveredés, az idegenség és a soknyelvűség értelmében. A Tantalópolis olvasásakor nem tudtam szabadulni attól az érzéstől, hogy ez a regény tkp. a Fábry Zoltán-féle „szlovákiai magyar nagyregény” - szlovák nyelven írva, a 21. századba helyezve. Főszereplője a szlovákiai magyar migráns Szoborkay, aki a lehető legtávolabb szülőhelyétől, teljes magányban, egyfajta számvetést készít az életéről. Van abban valami felemelő és kísérteties is, ahogy a brazil kontinens belsejében elterülő Tantalópolisban egy bérház hetedik emeletén gyerekkoráról nosztalgiázik és Csontváry festményein elmélkedik - magyar és szlovák nyelvű könyveivel körülbástyázva, amelyeket egy áruszállító céggel hozatott ki maga után. Körülötte forrón izzik a brazil trópusi levegő, elnyújtott kutyaugatások hallatszanak, a falakon tíz centiméteres csótányok és gyíkok: „Nem tud szabadulni a gondolattól. Hogy éjjel valami. Belemászik a pohárba és ő lenyeli. Gyík. A nyelvébe harap. Vagy, az isten szerelmére, pikkelyke. Ezek itt szintén aggasztó méretűre nőnek.” (107.) Michal Hvorecky, az egyik legjobb kortárs szlovák prózaíró arra a kérdésre, mit tart az elmúlt 30 év legjobb szlovák prózájának, ezt a választ adta: Alfonz Tálamon: Samuel Borkopf. Mojim priatelom z predtrianonskej krcmy (Kalligram, 2001). Vagyis a szlovákiai magyar Tálamon Alfonz magyar nyelven írt Samuel Borkopfi Barátaimnak, egy Trianon előtti kocsmából című regényét (Renáta Deáková fordításában). A Radoslav Passia-Ivana Taranenková szerzőpáros által szerkesztett Hlladanie súcasnosti (A jelen keresése, 2014) című kortárs szlovák irodalomtörténet pedig Grendel Lajos és Huncík Péter regényeit is tárgyalja. Úgy gondolom, Peter Macsovszky Tantalópolis című regénye úgy vet fel szlovákiai magyar identitáskérdéseket, hogy azokat új perspektívákba - transzkulturális, transznacionális kontextusba helyezi. A feszítő távolság, amely a regény főszereplőjének szülőföldje és választott városa között húzódik, újraértelmezi nemcsak a brazíliai, hanem a szlovákiai és a szlovákiai magyar miliőt is. Egy transzkulturális-transznacionális irodalomfelfogás felől nézve Peter Macsovszky, Macsovszky Péter szlovák nyelvű Tantalópolisa is része a (szlovákiai) magyar irodalomnak. Németh Zoltán
