Új Szó, 2021. február (74. évfolyam, 25-48. szám)
2021-02-27 / 48. szám
SZALON ■ 2021. FEBRUÁR 27. Í6 www.ujszo.com Pozsony - a (nem) tervezett város BRATISLAVA (NE)PLÁNOV MESTO BRATISLAVA (UN)PLANNED CITY B ratislava (nejplánované mesto/(un)planned ríty címmel kötetet adott ki 2020-ban a Slovan kiadó arról, hogyan formálták Pozsonyt az elmúlt két és fél évszázadban született városrendezési tervek. A monográfia online bemutatóját 2020. február 23-án tartották a pozsonyi Artforum könyvesboltban. Magyarra talán így fordíthatnánk a címet: Pozsony - a (nem) tervezett város. A monográfiát a Henrieta Moravcíková építészetelméleti szakember, a Szlovák Műszaki Egyetem professzora és a Szlovák Tudományos Akadémia Építészed Osztályának vezetője által létrehozott munkacsoport (Moravcíková mellett Peter Szalay építészet- és művészettörténész, Katarina Haberlandová építészettörténész, valamint két építész, Laura Kristeková és Monika Bocková) több mint egy évtizedes kutatásainak köszönhetjük. A szerzőkkel beszélgető, a Pozsony-tematikában eddigi munkássága révén is otthonosan mozgó Michal Hvorecky író a könyvet monumentális vállalkozásnak nevezte. A nagy formátumú, szlovák és angol nyelvű, 640 oldalas kötet bevezetője áttekintést ad a várostervezéssel és -építéssel kapcsolatos korábbi kutatásokról és interpretációkról. Időtengelyen vázolja, melyek voltak Pozsony fejlődésének/ fejlesztésének főbb mozzanatai az 1740 és 2020 közti időszakban, majd ugyanezt korszakonként taglalja egy-egy fejezetben. Képet kaphatunk arról, hogy a Mária Terézia megbízásából városrendezési terveket készítő Franz Anton Hillebrandt, a bécsi császári építészeti hivatal vezetője időszakától napjainkig milyen elképzelések születettek Pozsony átalakításáról, bővítéséről, és ezekből a tervekből mi valósult meg. Moravcíková a könyvbemutatón hangsúlyozta, hogy a korábbi gyakorlattól eltérően hibrid módszert alkalmaztak. Nem várostörténetet akartak írni, mert már számos ilyen jellegű munka látott napvilágot. „Mi a történetírói módszert a város speciális részeire vonatkozó történelmi szondákkal kapcsoltuk össze” - mondta. Ezek tipológiai kutatásoknak számítottak. Vizsgálták, hogyan vált a Széplak utca (Obchodná) lineáris utcából összetett városi területté, a Kő tér/Kőfaragók tere (Kamenné námestie) peremterületből egy újabb központ részévé, miként változtak a várral és a Váraljával, a Duna-balparti területtel, a mai Vajansky út és a Duna közti részszel kezdődő, de Javarészt a mai Safárik tértől és Stúr utcától keletre eső kormányzati negyeddel és a dunai negyeddel, továbbá a vasúti főpályaudvar és a mai Öreg/ Régi híd közti tengellyel kapcsolatos fejlesztési tervek. Külön-külön fejezetben tárgyalja a kötet az egykor falakkal közrefogott városmag mentén futó belső körút és a későbbi külső körút problémakörét. Követi a 19. századi ipari negyedből egyfajta új városközponttá formálódó Zóna Chalupkova alakulástörténetét - ez a délről a Szlovák Nemzeti Színház új székháza és az Eurovea bevásárlóközpont, északról az új buszfőpályaudvar, nyugatról a Dosztojevszkij sor és a Karadzsics utca, keletről pedig az Apollo hídhoz kapcsolódó Kassai út által határolt terület. Átfogó ismertetővel szolgálnak a szerzők a vasút- és iparfejlesztési koncepciókról, külön fejezet foglalkozik egyes dunai, ligetfalui és téglamezei spordétesítményekkel és területük változó szerepével, valamint a lakásépítés kérdéseivel. A szöveg értelmezését nemcsak képek és térképek segítik, hanem vizualizációk is. Ezeket az eddigi várostérképek, tervrajzok, képek és leírások integrálásával Kristeková és Bocková készítette. A szerzők a könyvbemutatón utaltak arra, hogy sok esetben mozaikszerűen kellett összerakniuk az ismereteket, és nemegyszer a létrejött háromdimenziós látványképek alapján a leírásokat is árnyalták. Közös munkaként jegyzik a monográfiát, és az egyes fejezeteknél sem jelzik a szerzőséget. A városfejlesztési koncepciókat megalkotó, a Pozsony építészeti fejlődése szempontjából megkerülheteden szakemberek rövid életrajza is szerepel a könyvben, az eligazodást és a célirányos keresést pedig részletes jegyzék segíti a közterületek (utcák, terek és más térformák) szlovák, német és magyar megnevezéseivel. A könyvbemutatón többször is megfogalmazódott, hogy a mai Pozsony egyfajta nem szándékos kontinuitás eredménye. Ennek bővebb kifejtése több teret igényel, de a bemutatón Moravcíková és Szalay is utalt arra, hogy az első átfogó modernizációs tervék a 19. század végén születettek meg, amelyeket - tette hozzá Haberlandová - az ipari forradalom előtti fejlesztési kulcsmozzanatként Hillebrandt tervei előztek meg. Moravcíková kiemelte Palóczi Antal (1849-1927) budapesti építész szerepét, akinek az 1907 és 1917 közt készült városrendezési terve máig egyfajta alapnak tekinthető. (Tegyük hozzá, Pozsony mellett hasonló munkálatokat végzett például Aradon, Brassóban, Nagyszebenben és Nyíregyházán is.) „Ő volt az, aki megrajzolta a körutat, hogy annak merre kell húzódnia, és ő jelölte ki, hol lehetne a jövőbeni új Duna-híd. Ezek mind olyan dolgok, amelyeket szokás teljesen másvalakinek tulajdonítani, pedig éppen ezekben a 19. század végi, 20. század eleji forradalmi években gyökereznek” — fogalmazott Moravcíková. Utalt arra, hogy korábban zömmel a várostervezés 1918 utáni történetét tárta elénk a szakirodalom, „mintha Pozsony 1918 előtt nem is létezett volna”. „Ez azonban nem igaz, mítosz, és mi tulajdonképpen megmutattuk, hogy a szisztematikus, következetes tervezésnek, a szabályozásnak lényegében megvan a 19. századi hagyománya.” Ezzel az örökséggel pedig például a pozsonyi és Pozsonyhoz kötődő magyar olvasónak is érdemes megismerkednie. Korpás Árpád Bratislava (ne)pldnované mesto/(un)planned city Henrieta Moravcíková és szerzői munkaközössége, Slovart2020, 640 oldal KÓNYVSORSOK „Szórjanak szét a keleti lelátón” „Minden idők legjobb focikönyve” - így reklámozzák a kiadók Nick Hornby Fociláz című remekművét (első megjelenés: 1992, magyarul M. Nagy Miklós fordításában 1995-ben adták ki először), és nehéz is volna vitába szállni vele: aki rajong valamely futballcsapatért, az nemcsak azt tudja, illetve érzi, mi a jelentősége egy megszállott focidrukker könyvének, de azt is, mi minden kapcsolódik a futballhoz, mennyi minden van összefüggésben vele, és hogyan kell ezeket az összefüggéseket szórakoztató, ám gondolatgazdag szöveggé szervezni. „Nincs itt elemzés, tudatosság, logika, mert a megszállottak nem képesek józanul szemlélni saját szenvedélyüket. A Fociláz kísérlet arra, hogy valamiféle rálátást nyerjek saját megszállottságomra” — vallja meg Hornby a bevezetőben. Terápiás könyvnek azért nem neveznénk, noha a foci terapikus jellegét például nem veti el. (Magyar párja is van: a Kilátás az ezüstfenyőkre című, párját ritkítóan kiváló novelláskötet szerzője, Gazdag József 2015-ben jelentette meg futball témájú tárcáit, cikkeit Egy futballfüggö naplójából címmel. A függőség elővezetése akár egy írásterápiás folyamat alapjaként is szolgálhat, a könyv ugyanakkor a modern magyar irodalom focival ápolt kapcsolatát domborítja ki, rávilágítva, hogy olykor egymástól távolinak tetsző területek bizony átfedik egymást és bejátszhatók.) Hornby vallomása a Bildungról szól: a London környékén felnövő kissrác Arsenal-mániája nevelődés, identitásszerzés, dac, boldogság, egyszóval folyamatos viszonyhelyzet. „Sohasem vezettem fotballnaplót, és sok száz meccs tökéletesen kiment a fejemből, de mivel életem ritmusa az Arsenal programjához igazodik, minden jelentősebb eseményre rávetül a futball árnyéka.” A kapcsolódás lehet persze szimpfejlődéstörténeti: én magam például úgy lettem Barcelona-drukker, hogy hosszú évekkel ezelőtt kirándulni voltam a katalán fővárosban. Emlékszem, oly mértékben lenyűgözött a szépsége, eleganciája, bája, kultúrája, pezsgése, miliője, hogy öntudadanul is további kapcsolódási pontokat kerestem, és ezek legjelentősebbikévé Messiék csapata vált. Ahogy Hombynál az Arsenallal, úgy nálam is jóhanrosszban viszonyról van szó (könynyebb persze, amikor jól megy a szekér, és nehéz az olyan átmeneti, feszültséggel és veszekedésekkel teli időszakokban, mint például mostanság, amikor finoman szólva is döcög), csakhogy az én esetemben a csapathoz való kapcsolódás végül mégiscsak egy metaforája lett a város - és az egykori kirándulás - iránt táplált komoly szerelmemnek. Másfelől az a régi vakáció immár a messzibe vész, Barcelona futballja viszont megmaradt folyamatos izgalmi és örömforrásnak. „A munkás- és alsó-középosztálybeli fiúk bonyolult és olykor elkeserítő problémákat hoznak magukkal a stadionba - írja Hornby az igazgatók és elnökök azt mondhatják, ott volt nekik a lehetőség, csak elcseszték, és a középosztálybeli családok - az új célközönség - nemcsak rendesen fognak viselkedni, de több pénzt is fizetnek.” Talán ebből a megjegyzésből is jól érzékelhető, hogy a drukkolásnak komoly társadalmi és pszichológiai háttere is akad, amelynek egyéni jegyei és következményei számos esetben végigkísérik a drukkerek életét, és elsősorban az alacsonyabb státuszúak életminőségéről tudósítanak. (Lásd még Mándy Iván témába vágó klasszikusát, A pálya szélén című regényt.) Hornby azonban nem hallgatja el a profi fütballnak azokat a korunkban mind meghatározóbbá, sőt szinte kizárólagossá váló érdekeit, amelyek a gazdasági mutatók révén ragadhatok meg. A kétezres évekre minden korábbinál jobban érzékelhető és erősebben dominál e látványsport üzleti jellege: a szponzoráció, a reklámszerződések, a közvetítési jogok és jogdíjak, a jegybevételek, a topcsapatok játékosainak a bérállománya, a rosszul szabályozott játékoskereskedelem; a meccssorozatok külső hatásokra (üzleti megfontolásokra) épülő dömpingszerű erőltetése pedig elhalványítja- igaz, nem zárójelezi — a rajongói kultúrát, annak korábbi rétegzettségét. Az új célközönségként feltalált középosztály még a nyugati országok topklubjai esetében is sokakat — eufemisztikusan szólva- szemöldökráncolásra késztetett az utóbbi időkben, hiszen az elszabaduló jegyárak (különösen a Bajnokok Ligája-mérkőzéseken) épp azokat a drukkereket szorítják ki, akik nem az elmúlt néhány évben fedezték fel maguknak kedvenceiket. (Az már persze csak adalék, és innen nézve nincs is különösebb jelentősége, hogy amikor például 2019 decemberében egy dél-angliai kirándulást megelőzően jegyet próbáltam vásárolni a Boxing Day- a nagyszabású december 26-ai forduló - valamely meccsére, a rangsorolás miatt sehol nem tudtam megtenni, pedig igazán próbálkoztam a Leicesternél a Liverpoollal való összecsapásra, a Manchester Unitednél és a Chelsea-nél is. Mivel az angliai Premier League és annak eltévesztheteden atmoszférája simán csak érdekel, de nem vagyok egyik klub szurkolója sem, lényegében majdnem mindegy volt, hová, de be szerettem volna jutni, ám a bérletesek és támogatók özönében a magamfajta mezei érdeklődőnek csak az utolsó körben nyílt meg a vásárlás lehetősége, akkor viszont már fölöslegesen, mert valamennyi stadion sold out volt.) „Számomra egészen nyilvánvaló, hogy a szenvedélyem sok mindent elárul saját jellememről és élettörténetemről, s ugyanakkor úgy vélem, az, ahogy ezt a játékot ’fogyasztják’, mindenféle információkat szolgáltat a társadalmunkról és kultúránkról is.” Hornby azonban hozzáteszi, ma már nem gondolja, hogy a fütballnak köze volna a falklandi háborúhoz, a szüléshez, az ózonréteghez vagy a fejadóhoz, a gondolatmenet mégsem légből kapott. A fütballhoz hasonló csapatsportokat gyakorta értelmezték a területszerző háborúk, csaták és hatalmi harcok metaforáiként, azok újrajátszásaként jól szabályozott, domesztikált, játékos, szórakoztató keretek közt; valószínűsíthetően ezeknek az értelmezéseknek a nem reflektált elfajzása a közép-kelet-európai térségekben a klubok bekebelezése a politika által, valamint a sport- és háborús metaforák elburjánzása a politikai és közbeszédben. Hozzá kell azonban tenni, hogy ma már sokan - köztük a világhírű kultúratudós, Hans Ulrich Gumbrecht - inkább úgy látják, hogy, a csapatok meccseire megváltott jegyek ára kissé talán borsos ahhoz, hogy pusztán egy történeti emlékeztető miatt újra és újra kicsengessék az emberek, így a sportról való gondolkodásban is felértékelődik az esztétikai élvezet, az élményszerűség, az ortlét pillanatnyiságának, a jelenlétnek a testi-izgalmi, fiziológiai hatása. Egy jó cselsorozat, lenyűgöző összjáték, a kapus hatalmas, röpülő hárítása, egy jól eltalált bomba a kapuba, illetve az azt követő kollektív gólöröm összekapcsolja a szép játék, voltaképp tebát az esztétikai élmény minőségét a közös ünneplés mindenki számára felemelő eseményével. Nem véleden, hogy a stadion varázsa annyi embert, köztük a Fociláz szerzőjét is elbűvöli. A hatás félig ironikus módon (de félig talán komolyan) még az életen túl is meghatározza a drukker álláspontját: „Milyen szép is lenne, ha valamilyen formában ott lebeghetnék a stadionban, és nézhetném az első csapatot az egyik szombaton, a tartalékot a következőn; szép lenne tudni, hogy a gyerekeim és az unokáim is Arenal-szurkolók, és velük együtt nézhetem a meccseket. Szerintem ez egész kellemes módja lenne az örökkévalóság eltöltésének, mindenesetre engem inkább szórjanak szét a keleti lelátón, mint hogy belehajítsanak az Adanti-óceánba vagy fent hagyjanak valami hegyen.” Mi tagadás, én magam is szívesen heverésznék egy alacsony felhőn a Camp Nou fölött. L. Varga Péter
