Új Szó, 2021. február (74. évfolyam, 25-48. szám)

2021-02-27 / 48. szám

SZALON ■ 2021. FEBRUAR 27. www.ujszo.com TÁRCA A SZALONBAN Bartók Imre PS E lőször is köszönöm édesanyámnak hogy világra hozott hiszen nélküle nem ismer­hettem volna meg a kétségbeesést a zöldellő mezők illa­tát eső után nem tévedhettem vol­na el erdőkben háltam volna bele kis híján megáradt patakokba néz­tem volna végig egyszer a felnőtt­kor küszöbén ahogy kikötöznek és megnyúznak egy girhes lovat anya gondoltad volna hogy ilyen sokra viszem majd köszönöm hogy velem vagy álmaimban és fülledt hangon öledbe hívsz remélem sokáig itt le­szel még, köszönöm a barátnőmnek aki mindvégig mellettem állt és nem csupán érzelmileg de anyagilag is támogatott igaz többször törött vérző orral ébredtem mellette azért hálás vagyok mert nappal mindig hű társam főz és mos rám és takarít és esténként sem lehet rá panasz, köszönöm a nőknek az összes­nek és köszönöm különösen Rosa Luxemburgnak hogy gondolt rám, köszönöm a férfiaknak is köszö­nöm a kőművesnek aki a házunk falának vakolása közben szándéko­san meghagyott egy egéralakú üres foltot amit régen annyi órán keresz­tül nézegettem, köszönöm a dzsungelnek amiért agóniája tetőpontján is elegendő oxigént lehel ki magából ahhoz hogy megtegyem bizonytalan lép­teimet a nagyvárosban amiért tele dfotó: Shutterstock) van tukánmadarakkal és belsejé­ben éjt nappallá téve bömbölnek a majmok csúszkálnak a kígyók vadásznak a jaguárok lesben állva tébolyult meggyőződéssel, köszönöm a pályaudvaroknak Eiffel Gusztáv te drága isten cso­daszép bordáid tudom a naplódból hogy mindig is hittél bennem tel­jesítményed ez a pompás tetőszer­­kezet nekem szól ahogyan nekem szólnak a hajnali zónázók kürtjei is, köszönöm a nagybátyámnak hogy éppen egy másodperccel rövi­­debb ideig nyomta le a fejem a víz alá mintsem megfulladtam volna amikor kihúzott felrakatta velem a sakktáblát látod ez így tud lépni az meg úgy tud lépni ezek a huszárok na azok hamarabb megfulladtak volna a lovak mindig vízbe fúlnak de te kibírtad mondta egy lepony­­vázott üdülőhelyen a medence kemény járólapjain feküdve a fény babrálta mellén a pihéket, köszönöm testvéreim hogy be­vezettetek az éjszakai életbe hogy hánytattuk egymást pinceklubok bejáratánál hogy meséltetek az or­gazmus rejtelmeiről hogy meddig és hogyan és milyen erővel meny­nyit lazítson rajta a kéz mire való és miért keményedik meg az agy hogy elmondtátok mire számíthatok ha esedeg csónakba szállók és evezni kezdek bármerre akárhová napnyu­gatnak, köszönöm drága szomszéd te aki évekig üresen hagytad a lakásod biztosítva a munkámhoz oly szük­séges nyugalmat és csendet hogy aztán egy napon váradanul visz­­szatérj a vékony falakon keresztül hallottam ahogy sírsz beszélt hoz­zád valaki ketten voltatok egy férfi beszélt egy nőhöz nyugodt hangon kimért szavakkal nem értettem te csak sírtál csendben lassan kimér­ten utána megint némaság évekig megint nyugodt munka és csendes építkezés, köszönöm neked kedves isme­­reden aki felmásztál a harmadik emeletig ki tudja hogyan bekopog­tál az ablakon és segítséget kértél nem értettem mi történik fel nem foghattam segítséget kértél azt mondtad valaki a nyomodban van és én beengedtelek és megértettem sok mindent abból amiről addig csak sejtelmeim voltak köszönöm a csuklósbusz veze­tőjének aki egy semmiből felbuk­kanó ló láttán nagyot fékezett és ezzel elintézte hogy a lány aki el­­-mulasztott kapaszkodni elmerült a gondolataiban szelíd tűnődés a délután hogy a lány elveszítse egyensúlyát és elzuhanjon és én el­kapjam diszkréten mégis bizalmas­kodva megtartsam és amikor ő azt mondja bocsánat én azt mondjam ugyan semmi baj, köszönöm a casablancai virág­árusnak amiért megengedte hogy kiüljek a padra a boltja előtt noha még ki sem nyitott és nem is terve­zett kinyimi aznap olyan felhős volt az ég csak lejött ellenőrizni takaros rendbe szedett csokrait és engem ott talált és nem volt egy szava sem elrágcsált előttem egy magnóliát és a szárát nevetve a csatornába köpte, köszönöm a hídépítő mesterek­nek amiért felülnézetből tűnőd­hettem annyiszor a folyókban a tajték árnyalataiban a hordalékban szikrázó napsütés turisták városi artéria köszönöm és hálás vagyok érte igazán köszönöm Julius Caesarnak hogy mértéket tanúsított és éppen csak annyi romot emelt ezen a ko­pár vidéken hogy azokon most de­rűsen róla mit sem tudva játszhat­nak a barátaim barátainak gyerekei köszönöm a légitársaságnak és a vasalt egyenruhát viselő pilótának aki Marseille-be repített hogy lát­hattam a tengeri levegőtől bódult munkásosztály napi tevésvevését a boltok a könyvtárak és a kikötők sokszögében köszönöm annak a két kopt szer­zetesnek akik a jeruzsálemi temp­lom árnyai közt üldögélve némán végigmértek beljebb invitáltak ja­vasolták nézzek körbe termeikben menjek el egészen az oltárig vegyem kézbe a jogart mondjam ki bátran ami a szívemet nyomja köszönöm a kocsisnak aki hin­­tóján elvitt Birkenauba és egész út alatt a visszapillantóban gyanakvó­an méregetett unottan tanakodva latolgatva valamit amit már bizo­nyára ezerszer mérlegelt amit már annyiszor és mégis ennyi figyelem­mel volt felém miközben a lovát ösztökélte, köszönöm békák vadludak han­gyák és galambok számtalan idióta ostoba galamb verdes mind a szár­nyával köszönöm ahogy leszartátok előttem a kikövezett tereket emlé­keztetve rá milyen mélyre zuhan­tunk mi mindannyian és milyen tágas felettünk az ég otthont ad az ilyen alantas ostoba lényeknek is akár mint amilyenek ti vagytok szarógépek, köszönöm apa hogy meghaltál a neked rendelt időben levetett hátá­ról lovad szörnyű baleset de aligha­nem így kellett lennie, köszönöm hogy vagy nekem posta annyi levelet írtam már ami­nek senki sem örült én is megbán­tam őket mégis elküldtem vala­miért hát akkor így kellett lennie köszönöm elektromosság fizika atomok távközlés köszönet és hála postafiókom hogy őrződ szavaim gondos leltárát őrződ a piszkoza­­tokat egyszer talán még azokat is elküldöm, köszönöm Nyikolaj Bergyajev hogy elmondtad egy odesszai kocsmában a bálnazsírtól csúszós asztalra könyökölve hogy mi a sza­badság és hogy nyomorúságos földi életünk minden pillanatában jelen van lehetséges elérhető gondozható minden pillanatban kivívható és ér­demes is harcolni érte rút szabadság mely nem ígér semmit önmagán kívül szabadság, köszönöm édesanyám kezed me­legét hajad fekete hajad mint egy halottmosdatás emléke egyszer vé­gignéztem ahogy furdesz nimfákat lesnek meg így elmerültél a vízben hajad szétterült a kád peremén fe­hér csempe és a te fekete zuhatagod drága édesanyám köszönöm hogy üyen szépen lángoló házat hagytál magad után örökül, köszönöm drága konyhásnénik köszönöm a gőzölgő megaláztatást azokat a hatalmas merőkanalakat roppant üstök és végtelen főzelék nem semmi tanulság bonctanilag látni mindezt nektek sem könnyű emberek vagytok mind izzadt em­berek és nők ott a konyhában és még hátravan a mosogatás köszönöm a tornatanáromnak hogy a nyári tábor utolsó dél­előttjén amikor már csomagoltam csonttá keményeden ruháimat egyeden zoknimat féltve őrzött plüsseim kabaláim köszönöm hogy egyszer csak beraktál könnyű vi­torlásodba irány a hullámzó közép nézzük meg közelebbről a csüggedt fellegeket táj emberek házak sövény nélkül halak nélkül csak mi ketten enyém a kormánylapát tiéd a síp hullámok mindenhol pompás iga­zán pompás, és végezetül köszönöm a kevéske figyelmet ezt az esztendőt és leg­főképpen azt a néhányat ami még hátravan. Amikor a gombhoz varrják a kabátot Nem éppen veszélytelen, ha egy író előbb találja ki egy történet végét, mint az odáig vezető utat. Ha az út nem meggyőző, az ütős vég önmagában édes­kevés. Ennek iskolapéldája a Netflix minisorozata, a Ne higgy a szemének! S arah Pinborough tör­ténete már regény for­mában is sok olvasónál kivágta a biztosítékot: a vége kétségtelenül csavaros és meglepő, viszont olyan szinten nélkülöz minden logikát és következetességet, hogy a könyvtől és most a belőle készülő sorozattól is a „Mi a franc volt ez?” érzéssel áll fel az ember. Az író nyilván hátba veregetheti magát, hiszen 2021-ben egyáltalán nem könnyű meglepni az olvasókat/nézőket, ugyanakkor önmagában nem lesz jó valami attól, hogy meglepő. A jó csattanó akkor működik, ha a történet belső logikájából követ­kezik, mert ha túlságosan mes­terkéltnek és kiagyaltnak érezzük, érzelmileg nem fog hatni ránk. A Ne higgy a szemének! végét bárki könnyen ízekre tudja szedni, any­­nyi logikai buktató van benne, és itt most nem arra gondolok, hogy Pinborough az asztráltestek kivetülésének témájával a termé­szetfeletti és a spiritualitás terüle­tére téved: a történeteknek nem egy általános logikának, hanem a saját, belső logikájuknak kell meg­felelnie, de itt sajnos még ez sem történik meg. Mindezzel együtt nem tudnám azt mondani, hogy a Ne higgy a szemének! hat epizód­ja merő időpocsékolás. Egyrészt a legtöbb marhaságot az utolsó epi­zódra tartogatja, így igazán csak akkor kapunk majd a fejünkhöz, hogy „Te jó ég, ez mekkora szé­dületes hülyeség volt!”, másrészt az odáig vezető út egy kellemes B-kategóriás erotikus thriller for­májában bontakozik ki előttünk a kilencvenes évek stílusában, némi A szürke ötven árnyalata mellék­ízzel kísérve. Az a fajta szórakozás, amiről az ember fél órán belül tud­ja, hogy szemetet néz - imádtam például, hogy Adele és David a lakberendezői különdíjas házuk­ban kizárólag fúllos szettekben villognak, a nő még a főzéshez se veszi le a magassarkút, a férfiről pedig odahaza is lerobbantha­­tadan a zakója -, mégsem akarja lekapcsolni, mert szórakoztatja a művisége. A sztori amúgy egy pszichiá­tert magánrendelő titkárnőjéről, Louise-ról szól, aki egyszerre kezd viszonyt újdonsült főnö­kével, és kezd összebarát­kozni annak feleségével. A házaspár már első rá­nézésre is kattant, pláne másodikra, de Louise nem bír ma­gával, és a velük való játszmázáson keresztül olyan lendülettel indul el az önsorsrontás útján, ahogy Le­wis Hamilton veszi a kanyarokat a Forma 1-es versenypályán. Eköz­ben komoly szerepet kapnak az álmok is a cselekményben, és egy idő után rájövünk, hogy ez a szto­ri olyan messze áll a realizmustól, mint a kínai vakcina az európai népszerűségtől. A Ne higgy a sze­mének! egy ízig-vérig rossz soro­zat, de abból a fajtából, amit öröm nézni. Olyan magabiztosan és lendületesen meséli a marhasága­it, mintha azt gondolná magáról, hogy hitchcocki magasságokkal bír, és az ily módon megszületett bájnak nem egyszerű ellenállni. Tóth Csaba SOROZATDARÁLÓ

Next

/
Thumbnails
Contents