Új Szó, 2021. február (74. évfolyam, 25-48. szám)
2021-02-27 / 48. szám
SZALON ■ 2021. FEBRUAR 27. www.ujszo.com TÁRCA A SZALONBAN Bartók Imre PS E lőször is köszönöm édesanyámnak hogy világra hozott hiszen nélküle nem ismerhettem volna meg a kétségbeesést a zöldellő mezők illatát eső után nem tévedhettem volna el erdőkben háltam volna bele kis híján megáradt patakokba néztem volna végig egyszer a felnőttkor küszöbén ahogy kikötöznek és megnyúznak egy girhes lovat anya gondoltad volna hogy ilyen sokra viszem majd köszönöm hogy velem vagy álmaimban és fülledt hangon öledbe hívsz remélem sokáig itt leszel még, köszönöm a barátnőmnek aki mindvégig mellettem állt és nem csupán érzelmileg de anyagilag is támogatott igaz többször törött vérző orral ébredtem mellette azért hálás vagyok mert nappal mindig hű társam főz és mos rám és takarít és esténként sem lehet rá panasz, köszönöm a nőknek az összesnek és köszönöm különösen Rosa Luxemburgnak hogy gondolt rám, köszönöm a férfiaknak is köszönöm a kőművesnek aki a házunk falának vakolása közben szándékosan meghagyott egy egéralakú üres foltot amit régen annyi órán keresztül nézegettem, köszönöm a dzsungelnek amiért agóniája tetőpontján is elegendő oxigént lehel ki magából ahhoz hogy megtegyem bizonytalan lépteimet a nagyvárosban amiért tele dfotó: Shutterstock) van tukánmadarakkal és belsejében éjt nappallá téve bömbölnek a majmok csúszkálnak a kígyók vadásznak a jaguárok lesben állva tébolyult meggyőződéssel, köszönöm a pályaudvaroknak Eiffel Gusztáv te drága isten csodaszép bordáid tudom a naplódból hogy mindig is hittél bennem teljesítményed ez a pompás tetőszerkezet nekem szól ahogyan nekem szólnak a hajnali zónázók kürtjei is, köszönöm a nagybátyámnak hogy éppen egy másodperccel rövidebb ideig nyomta le a fejem a víz alá mintsem megfulladtam volna amikor kihúzott felrakatta velem a sakktáblát látod ez így tud lépni az meg úgy tud lépni ezek a huszárok na azok hamarabb megfulladtak volna a lovak mindig vízbe fúlnak de te kibírtad mondta egy leponyvázott üdülőhelyen a medence kemény járólapjain feküdve a fény babrálta mellén a pihéket, köszönöm testvéreim hogy bevezettetek az éjszakai életbe hogy hánytattuk egymást pinceklubok bejáratánál hogy meséltetek az orgazmus rejtelmeiről hogy meddig és hogyan és milyen erővel menynyit lazítson rajta a kéz mire való és miért keményedik meg az agy hogy elmondtátok mire számíthatok ha esedeg csónakba szállók és evezni kezdek bármerre akárhová napnyugatnak, köszönöm drága szomszéd te aki évekig üresen hagytad a lakásod biztosítva a munkámhoz oly szükséges nyugalmat és csendet hogy aztán egy napon váradanul viszszatérj a vékony falakon keresztül hallottam ahogy sírsz beszélt hozzád valaki ketten voltatok egy férfi beszélt egy nőhöz nyugodt hangon kimért szavakkal nem értettem te csak sírtál csendben lassan kimérten utána megint némaság évekig megint nyugodt munka és csendes építkezés, köszönöm neked kedves ismereden aki felmásztál a harmadik emeletig ki tudja hogyan bekopogtál az ablakon és segítséget kértél nem értettem mi történik fel nem foghattam segítséget kértél azt mondtad valaki a nyomodban van és én beengedtelek és megértettem sok mindent abból amiről addig csak sejtelmeim voltak köszönöm a csuklósbusz vezetőjének aki egy semmiből felbukkanó ló láttán nagyot fékezett és ezzel elintézte hogy a lány aki el-mulasztott kapaszkodni elmerült a gondolataiban szelíd tűnődés a délután hogy a lány elveszítse egyensúlyát és elzuhanjon és én elkapjam diszkréten mégis bizalmaskodva megtartsam és amikor ő azt mondja bocsánat én azt mondjam ugyan semmi baj, köszönöm a casablancai virágárusnak amiért megengedte hogy kiüljek a padra a boltja előtt noha még ki sem nyitott és nem is tervezett kinyimi aznap olyan felhős volt az ég csak lejött ellenőrizni takaros rendbe szedett csokrait és engem ott talált és nem volt egy szava sem elrágcsált előttem egy magnóliát és a szárát nevetve a csatornába köpte, köszönöm a hídépítő mestereknek amiért felülnézetből tűnődhettem annyiszor a folyókban a tajték árnyalataiban a hordalékban szikrázó napsütés turisták városi artéria köszönöm és hálás vagyok érte igazán köszönöm Julius Caesarnak hogy mértéket tanúsított és éppen csak annyi romot emelt ezen a kopár vidéken hogy azokon most derűsen róla mit sem tudva játszhatnak a barátaim barátainak gyerekei köszönöm a légitársaságnak és a vasalt egyenruhát viselő pilótának aki Marseille-be repített hogy láthattam a tengeri levegőtől bódult munkásosztály napi tevésvevését a boltok a könyvtárak és a kikötők sokszögében köszönöm annak a két kopt szerzetesnek akik a jeruzsálemi templom árnyai közt üldögélve némán végigmértek beljebb invitáltak javasolták nézzek körbe termeikben menjek el egészen az oltárig vegyem kézbe a jogart mondjam ki bátran ami a szívemet nyomja köszönöm a kocsisnak aki hintóján elvitt Birkenauba és egész út alatt a visszapillantóban gyanakvóan méregetett unottan tanakodva latolgatva valamit amit már bizonyára ezerszer mérlegelt amit már annyiszor és mégis ennyi figyelemmel volt felém miközben a lovát ösztökélte, köszönöm békák vadludak hangyák és galambok számtalan idióta ostoba galamb verdes mind a szárnyával köszönöm ahogy leszartátok előttem a kikövezett tereket emlékeztetve rá milyen mélyre zuhantunk mi mindannyian és milyen tágas felettünk az ég otthont ad az ilyen alantas ostoba lényeknek is akár mint amilyenek ti vagytok szarógépek, köszönöm apa hogy meghaltál a neked rendelt időben levetett hátáról lovad szörnyű baleset de alighanem így kellett lennie, köszönöm hogy vagy nekem posta annyi levelet írtam már aminek senki sem örült én is megbántam őket mégis elküldtem valamiért hát akkor így kellett lennie köszönöm elektromosság fizika atomok távközlés köszönet és hála postafiókom hogy őrződ szavaim gondos leltárát őrződ a piszkozatokat egyszer talán még azokat is elküldöm, köszönöm Nyikolaj Bergyajev hogy elmondtad egy odesszai kocsmában a bálnazsírtól csúszós asztalra könyökölve hogy mi a szabadság és hogy nyomorúságos földi életünk minden pillanatában jelen van lehetséges elérhető gondozható minden pillanatban kivívható és érdemes is harcolni érte rút szabadság mely nem ígér semmit önmagán kívül szabadság, köszönöm édesanyám kezed melegét hajad fekete hajad mint egy halottmosdatás emléke egyszer végignéztem ahogy furdesz nimfákat lesnek meg így elmerültél a vízben hajad szétterült a kád peremén fehér csempe és a te fekete zuhatagod drága édesanyám köszönöm hogy üyen szépen lángoló házat hagytál magad után örökül, köszönöm drága konyhásnénik köszönöm a gőzölgő megaláztatást azokat a hatalmas merőkanalakat roppant üstök és végtelen főzelék nem semmi tanulság bonctanilag látni mindezt nektek sem könnyű emberek vagytok mind izzadt emberek és nők ott a konyhában és még hátravan a mosogatás köszönöm a tornatanáromnak hogy a nyári tábor utolsó délelőttjén amikor már csomagoltam csonttá keményeden ruháimat egyeden zoknimat féltve őrzött plüsseim kabaláim köszönöm hogy egyszer csak beraktál könnyű vitorlásodba irány a hullámzó közép nézzük meg közelebbről a csüggedt fellegeket táj emberek házak sövény nélkül halak nélkül csak mi ketten enyém a kormánylapát tiéd a síp hullámok mindenhol pompás igazán pompás, és végezetül köszönöm a kevéske figyelmet ezt az esztendőt és legfőképpen azt a néhányat ami még hátravan. Amikor a gombhoz varrják a kabátot Nem éppen veszélytelen, ha egy író előbb találja ki egy történet végét, mint az odáig vezető utat. Ha az út nem meggyőző, az ütős vég önmagában édeskevés. Ennek iskolapéldája a Netflix minisorozata, a Ne higgy a szemének! S arah Pinborough története már regény formában is sok olvasónál kivágta a biztosítékot: a vége kétségtelenül csavaros és meglepő, viszont olyan szinten nélkülöz minden logikát és következetességet, hogy a könyvtől és most a belőle készülő sorozattól is a „Mi a franc volt ez?” érzéssel áll fel az ember. Az író nyilván hátba veregetheti magát, hiszen 2021-ben egyáltalán nem könnyű meglepni az olvasókat/nézőket, ugyanakkor önmagában nem lesz jó valami attól, hogy meglepő. A jó csattanó akkor működik, ha a történet belső logikájából következik, mert ha túlságosan mesterkéltnek és kiagyaltnak érezzük, érzelmileg nem fog hatni ránk. A Ne higgy a szemének! végét bárki könnyen ízekre tudja szedni, anynyi logikai buktató van benne, és itt most nem arra gondolok, hogy Pinborough az asztráltestek kivetülésének témájával a természetfeletti és a spiritualitás területére téved: a történeteknek nem egy általános logikának, hanem a saját, belső logikájuknak kell megfelelnie, de itt sajnos még ez sem történik meg. Mindezzel együtt nem tudnám azt mondani, hogy a Ne higgy a szemének! hat epizódja merő időpocsékolás. Egyrészt a legtöbb marhaságot az utolsó epizódra tartogatja, így igazán csak akkor kapunk majd a fejünkhöz, hogy „Te jó ég, ez mekkora szédületes hülyeség volt!”, másrészt az odáig vezető út egy kellemes B-kategóriás erotikus thriller formájában bontakozik ki előttünk a kilencvenes évek stílusában, némi A szürke ötven árnyalata mellékízzel kísérve. Az a fajta szórakozás, amiről az ember fél órán belül tudja, hogy szemetet néz - imádtam például, hogy Adele és David a lakberendezői különdíjas házukban kizárólag fúllos szettekben villognak, a nő még a főzéshez se veszi le a magassarkút, a férfiről pedig odahaza is lerobbanthatadan a zakója -, mégsem akarja lekapcsolni, mert szórakoztatja a művisége. A sztori amúgy egy pszichiátert magánrendelő titkárnőjéről, Louise-ról szól, aki egyszerre kezd viszonyt újdonsült főnökével, és kezd összebarátkozni annak feleségével. A házaspár már első ránézésre is kattant, pláne másodikra, de Louise nem bír magával, és a velük való játszmázáson keresztül olyan lendülettel indul el az önsorsrontás útján, ahogy Lewis Hamilton veszi a kanyarokat a Forma 1-es versenypályán. Eközben komoly szerepet kapnak az álmok is a cselekményben, és egy idő után rájövünk, hogy ez a sztori olyan messze áll a realizmustól, mint a kínai vakcina az európai népszerűségtől. A Ne higgy a szemének! egy ízig-vérig rossz sorozat, de abból a fajtából, amit öröm nézni. Olyan magabiztosan és lendületesen meséli a marhaságait, mintha azt gondolná magáról, hogy hitchcocki magasságokkal bír, és az ily módon megszületett bájnak nem egyszerű ellenállni. Tóth Csaba SOROZATDARÁLÓ
