Új Szó, 2021. február (74. évfolyam, 25-48. szám)
2021-02-11 / 34. szám
INŐI SZEMMEL • Interjú • Szépségápolás Lakberendezés • Divat • Sztárvilág • Kultúrszendvics • Életmód XV. ÉVFOLYAM, ZZ. SZÁM, 202Z. FEBRUÁR H etvenedik születésnapját ünnepelte januárban Jarábik Gabriella. Tevékeny életének mottója az értékteremtés, értékmegőrzés is lehetne, hiszen közösségi emberként több mint fél évszázada ez a cél vezérli. Erre törekedett óvónőként, igazgatóként, módszertani szakemberként, az immár szinte legendássá vált, 50 éves dunaszerdahelyi Fókusz gyermek- és diákszínpad vezetőjeként és csaknem két évtizede a Szlovák Nemzeti Múzeum - A Szlovákiai Magyar Kultúra Múzeuma igazgatójaként is. Gazdag pályájáról egy kötetnyit lehetne mesélni. A jubileum kapcsán árról faggattuk, mit tart élete legfontosabb értékeinek, kincseinek. A CSALÁD „Első helyen áll a család, onnan indul az ember. Példakép számomra anyukám, ahogyan összetartotta a családot. Mindig segítőkész volt, és ez átragadt ránk is: az öcsémmel és a nővéremmel a mai napig nagyon jó kapcsolatban vagyunk, számíthatunk egymásra. Fontos, hogy olyan párod, társad legyen, aki segít, biztat, figyelmeztet, ha kell. A családom, a férjem támogatása nélkül, aki sajnos épp két éve ment el, nem tudtam volna annyi mindent végigcsinálni az életben. Nagyon örülök a fiaimnak és az unokámnak is, mert így kerek az élet. A munkasikerekért is dolgozik az ember, és ha megvalósulnak a kitűzött célok, annak is örülsz, de az másféle érték. A család nélkül nem nagyon ér semmit, mert nincs, akivel megoszthatod. Csodálatos gyerekkorom volt. Kíváncsi gyerek voltam, minden érdekelt. Hogy közösségi ember lettem, a szüleimnek is köszönhetem. Apukám borbély volt, sokat sertepertéltem mellette, pici gyerekként felállított a műhelyben a lépcsőre, énekeltem, szavaltam a vendégeknek. Emellett apu a szülőfalum, Csúz közösségi életéből is kivette a részét, főleg a sporteseményeken, de ha színházi előadás volt a faluban, és ott segített, vitt magával. Gyerekkoromban pezsgő élet volt a falunkban. Ma is emlékszem, 4-5 évesen apu egy Mágnás Miskaelőadásra vitt el, ami teljesen elvarázsolt. Anyukám nagy álma volt, hogy tanítónő legyen, ez sajnos nem sikerült neki. Talán egy kicsit az ő álmát is valóra váltottam azzal, hogy óvónőképzőbe jelentkeztem. Élénken él bennem, amikor alapiskolásként házi feladatként Pe-Dani unokámmal 2014-ben Selmecbányán, kezében az első meséskönyve, melyet együtt olvastunk tőfi versét kellett elemezni, és anyukám fejből szavalta el, segített az elemzésben, miközben a lekváros buktát készítette, én meg csak néztem nagyokat, honnan tudja ő ezt? A nagypapa tanította meg rá, aki petróleumlámpánál olvasta a regényeket, a verseket a gyerekeinek. Csúznak mintegy fél tucat kastélya és kúriája volt, sajnos ezekből ma csak egy kastély áll, de én gyerekként még igazi mesebeli világban érezhettem magam, hiszen kastélyba jártam óvodába, iskolába. Kértem is anyukámat, meséljen, milyen volt az élet lánykorában. Rengeteget mesélt, tőle hallottam, milyen úri családok éltek Csúzon. Az egyik nagymamám, akire állítólag nagyon hasonlítok, szolgált is valamelyik kastélyban, nagyon szerették őt, mert ügyes volt. Nagy szívfájdalmam, hogy a szülőfalum nem jól sáfárkodott az épített értékeivel, hagyta elpusztulni őket. A múzeum élén dolgozva ezért is rettentő fontos küldetésnek tekintem, hogy védjük az értékeinket, az épített örökségünket, mint például az alsósztregovai Madách-kastélyt vagy a szklabonyai Mikszáth-emlékházat! Védeni, óvni, fel kell újítani őket, mert egy-egy kornak az ékszerdobozai, amiből energiát, erőt meríthetünk, büszkék lehetünk rá. Jó pár évtizede magyar alapiskola sincs Csúzon, Pedig amikor én jártam oda a 60-as években, kitűnő pedagógusaink voltak. Ma is szeretettel gondolok az elsős tanítónőmre, Szabó Klári nénire, aki óriási türelemmel, mosolyogva oktatott minket. Kitűnő volt a matematika szakos Pócs Béla, aki az osztályfőnököm lett ötödiktől, de mindenki, aki tanított bennünket, a lehető Az alsósztregovai Madách-kastély udvarán Egy értékteremtő KINCSEI legtöbb tudást akarta átadni nekünk. Ezért is imádtam iskolába járni. Imrével, a férjemmel nagyon fiatalon ismerkedtem meg, 20 éves voltam, amikor az óvónőképző elvégzése után Vajkára kerültem, és több osztálytársam is a Dunaszerdahelyi járásba. Imre ebben az időben már a népművelési központban dolgozott, mi pedig akkor alakítottuk a Fókusz Színpadot, s a következő évben őt kértük fel zenei segítőnek a Megöltek egy legényt című ballada-összeállításunkhoz. Azeneválogatás nagyon öszszehozott bennünket, és fél évszázadra együtt is maradtunk. Azt mondják, az ember a családját nem választhatja meg, de én szerencsés voltam, mert Imre részéről is nagyon családcentrikus, jó kisugárzású, aranyos embereket ismertem meg, akikkel még most is tartom a kapcsolatot. A férjemmel jól kiegészítettük egymást, és a közösségi munka mindkettőnk életében fontos szerepet játszott. Igaz, eleinte nem volt egyszerű az életünk, mert az esküvő után hamarosan megszülettek az ikerfiaink, Balázs és Imre. A férjemnek hetente öt nap énekkari próbája volt, nehéz volt megszervezni az életünket, de aztán egy napot kiharcoltam, hogy én meg fókuszozni fogok. A fiaink ebben nőttek fel, érdekelte őket az édesapjuk énekkari munkája, a Fókusznak pedig gyerekkoruktól tagjai voltak. Volt, hogy a késő estig elhúzódó próbán a zenekari árokban aludtak. Ők ezt az életformát kalandként élték meg, útravalónként kapták tőlünk a nyitottságot, a közösségi élet iránti érdeklődést." A FÓKUSZ „Nagy kincsem a Fókusz Színpad is, második családom. Létrejöttét az is inspirálta, hogy Léván tagja voltam a szeretett magyartanárom, Gergely József vezette irodalmi színpadnak. A Fókusz olyan család, ahol életre szóló barátságok szövődtek. Jó volt látni, mi történik azokkal a gyerekekkel, akik 5-7 éves koruktól jó pár éven keresztül csoporttagok voltak, mennyi új élményt, barátot gyűjtöttek. Ezért sem tudom őket elengedni. Pedig amikor már 20-25 éve dolgoztam a Fókusszal, s főállásban is rengeteg volt a munkám, a férjem kérdezte olykor, nem akarom-e még befejezni. De minden csoportban volt 2-3 rendkívül tehetséges gyerek, akik miatt mindig érdemes volt folytatni. Persze voltak segítőim is, nélkülük nem győztem volna, voltak időszakok, amikor annyi fókuszosunk volt, hogy több csoportot kellett kialakítani. A Fókusz mindig egy fogódzó is volt. Amikor Imi fiamnak 25 évesen súlyos autóbalesete volt, azt hittük, vége a világnak, megbolondulunk! És a gyerekek, az akkori csoportom annyira mellettem állt, hogy azt elmondani sem tudom! Pedig abba is akartam hagyni a Fókuszban a munkát, mert volt, hogy lélekben nem igazán tudtam ott lenni a próbán, nem tudtam felkészülni. Mondtam a gyerekeknek, ne haragudjatok, most nem lesz olyan, mint máskor. És akkor jöttek ők. Csinálták, amit kell, beállt helyettem az egyik, és vezényelte a csapatot. Ez annyira feltöltött, jólesett! Lehet, hogy akkoriban a versenyeken nem értünk el olyan sikereket, másban viszont igen. Rengeteget adtak azzal, hogy kimutatták a ragaszkodásukat, átsegítet-
