Új Szó, 2021. február (74. évfolyam, 25-48. szám)

2021-02-11 / 34. szám

HIRDETÉS ■ DP 210019 portré tek életem legnehezebb pontján. A férjem halála után is annyira jólesett, hogy volt hova mennem. Voltak, akik nemcsak azt mondták, őszinte részvé­tem, hanem hogy »Jöjjön, Gabi néni, már várjuk!« Tavaly az 50 éves születés­napot a járvány miatt nem tudtuk megünnepelni. Kita­láltuk Kuklis Katival, akivel öt éve közösen vezetjük a csoportokat, hogy megszó­lítjuk a gyerekeket, küldje­nek rövid videókat. Amikor végignéztem őket, folyt a könnyem a meghatottság­tól, az örömtől, attól, ők ho­gyan emlékeznek a fókuszos éveikre. Ami a legfontosabb: mindenki azt hangsúlyozta: annyi élményt kaptak, ami­től nagyon gazdagok lettek, olyan barátságok születtek, amelyek még mindig tarta­nak. És nekem is ezt adta." NÉVJEGY Jarábik Gabriella pedagógus, népművelő, kisszínpadi rendező, múzeumigazgató. 1970-ben érettségizett a lévai óvónőképzőben. 1995-ben a győri Apáczai Tanárképző Főiskolán szerzett oklevelet. 1970-1985: előbb Vajkán, majd Dunaszerdahelyen óvónő. 1985-1990: a magyar óvodák járási tanfelügyelője, 1991-1998: a Dunaszerdahelyi Városi Hivatal helyettes elöljárója. 1998-2002: a kulturális minisztérium kisebbségi kultúrák főosztályának főigazgatója. 2002-től A Szlovákiai Magyar Kultúra Múzeu­mának igazgatója. 1970-ben megalapította és azóta vezeti a dunaszerdahelyi Fókusz Irodalmi Színpadot, amit aztán átkeresztelt Fókusz Színpadra. A csoport mára kettévált: Fókusz Diákszínpadra és Fókusz Gyermekszínpadra. Elismerései: Mics Károly-életműdíj (2007), Móra Ferenc-díj (2008), Magyar Arany Érdem­kereszt (2017), az SZK ezüst emlékérme (2018) dunaszerdahelyi Pro Urbe-díj (2020) A sokéves tartalmas munkát azért kellett 89-ben megsza­kítanom, mert nem tudtam segíteni azoknak az embe­reknek, akik addig mindent megtettek a közös célért, gyönyörű óvodáink voltak. Ezeket az embereket, akik nem voltak sem párttagok, politikailag elkötelezett is na­gyon kevés volt köztük, sor­ban leváltották. Nem az volt a mérvadó, milyen színvona­las oktatást nyújtanak a gye­rekeknek, hanem a politikai csatározás. Én soha egyetlen pártnak nem voltam a tagja. Talán szimpatizáltam egy-két politikai megmozdulással, aláírtam 89-ben a Független Magyar Kezdeményezést, mert az ember ismerte és érezte a szocialista rendszer korlátáit. De nem vállaltam politikai szereplést, nem ezt tartottam fontosnak az élet­ben. Bár 16 évig városi kép­viselő is voltam, nem azzal a A Fókusz 45. születésnapján az alapító tagokkal (balról): Jarábik Imre, Kuczman András - Hrapka Zsófia volt Fókusz-tag az ifjabb nemzedék képviseletében -, Kanovits György, Lelkes József, Ozorákné Pápay Ilona és Luczáné Sárai Sára (Fotók: Somogyi Tibor és J. G. archívuma) A BARÁTOK „Igazi kincsek a barátok is, akik akkor is melletted vannak, amikor nemcsak csillog-villog körülötted min­den, hanem amikor bajban vagy, s akkor is, amikor nem tudsz dönteni, és tanácsra van szükséged. Bár taná­csot nem szívesen adnak, elmondják a véleményüket, őszintén. Ennél nagyobb segítség barátok részéről nincs. Luczáné Sárai Sárá­val több mint 50 éve tart a barátságunk. Ő is alapítója volt a Fókusznak, és ami fantasztikus, a gyerekeink, később pedig az unokáink is egymásra találtak. A fiam a barátnőmet úgy hívja, hogy második anyukám. Ezek olyan csodás kincsek, amik nagyon kellenek egy ember életében. Saci volt az, aki jött, ha segíteni kellett a gye­rekekkel, ott aludt egy orosz ágyon a szoba-konyhás lakásunkban. Amikor neki is megszülettek a gyerekei, nyaranta vagy ők jöttek hoz­zánk egy hétre, vagy a mi gyerekeink mentek hozzá­juk. Jó visszagondolni azokra az időkre. Amikor együtt vol­tunk, elénekeltük a virágéne­kektől kezdve az operetten át az összes megzenésített verset, balladát, a férjem zongorázott, a szomszédok meg az ablakból hallgattak bennünket. Hadd mondjak el egy kedves sztorit. Hívtam Sacit, hogy megyek Pestre Dani unokámra vigyázni. Mert ha kellett, úgy irányí­tottam a dolgaimat, hogy 2-3 napra el tudjak menni hozzájuk. Danival imádjuk egymást, kicsi korától meg­van a repertoárja, hogy mi­ket meséljek, énekeljek neki. Szóval felhívtam Sacit, ő meg mondta, hogy szintén megy vigyázni az unokájá­ra, Botira. így találkoztunk a Margitszigeten a játszóté­ren, a két gyerek bicajozott, játszott, mi pedig úgy belefe­ledkeztünk a beszélgetésbe, hogy utána keresni kellett az unokákat! Büszkék is va­gyunk a barátságunkra, erőt ad nekünk." A HIVATÁS „Az is kincs, amikor az ember rátalál arra a mun­kára és munkahelyre, ahol kiteljesedhet. A pedagógiai pályámat is nagyon szeret­tem, csak ott aztán a politi­ka közbeszólt. Óvónőként, óvodaigazgatóként, meto­­dikusként arra törekedtem, hogy minél színvonalasabb óvodáink legyenek. Ebben is sok társra találtam az óvó­nők, az igazgatónők között. céllal, hogy politikai karriert fussak be, hanem mert érez­tem az emberek bizalmát, és úgy gondoltam, ha legalább néhány dolgot tehetek az érdekükben, megpróbálom. Ebbe a csatározásba is bele lehet fáradni, ha az ember látja, hogy szélmalomharcot vív. Inkább abba fektettem az energiáimat, aminek ér­telmét láttam, mint például A Szlovákiai Magyar Kultúra Múzeuma. Ez csodálatos találkozás az életemben, végre azt csinálhattam, amit a legjobban szeretek: iroda­A Villa Rosa Bálint-napra ®g®(s]éOefSS)S ööüBöDKäsiFSgßteOc; 0üDQCrQ®^3Ö a rendeléseket házhoz szállítjuk! @131] §©© ^7/ W© Uilla Rosa - panzió és étterem Dunaszerdahely, Jesensky u. 6. Villa Ríni lommal is foglalkozhattam, ugyanakkor értéket is véd­hettem és hozhattam létre a csapatommal. A múzeum létrehozását akkor vetettük fel, amikor a kulturális mi­nisztériumban a kisebbségi főosztály vezetőjeként dol­goztam, mert minden szlo­vákiai kisebbségnek volt már múzeuma, kivéve a magya­rokat. Az egyeztetések, viták nyomán Milan Kííazko ak­kori kulturális miniszter úgy döntött, az lesz a legjobb, ha egy teljesen új, országos hatáskörű intézményt ho­zunk létre. Mivel senki nem akarta elvállalni, Knazko a nyakamba varrta. Sokat se­gített Peter Maráky, ő szintén főosztályvezetőként dolgo­zott a minisztériumban, és rábeszélt, vállaljam el, mert ez tervezői, szervezői mun­ka, abban pedig már volt bőséges tapasztalatom, a véremmé vált. Megfogad­tam, hogy amihez nem ér­tek, abba nem szólok bele, hiszen rengeteg jó szlová­kiai magyar szakemberünk van. Közben azért az em­ber csiszolódik, beletanul a múzeumi munkába. Rájön, mi az, ami éppen jó az in­tézménynek, meg előbbre viszi. Számomra az izgalmas része ennek a munkának mindig az előkészítés. A Fábry-kiállítás kapcsán pél­dául találkozni Schreiber Alicával, a Csacsival, akivel dokumentumfilmet is készí­tettünk, nagy élmény volt. Annak is mindenféle fortélya van, hogy miképp oldd meg egy ember nyelvét. Amikor az I. világháborús kiállítást készítettük, és dokumentu­mok után jártunk, meg kel­lett szerezni az emberek bi­zalmát, hogy ezeket a féltve őrzött kincseiket kölcsönad­ják. A kollégáknak is mindig mondom, akinek valamit megígérünk, azt tartsuk be, mert ezen alapul a biza­lom. A Madách-kastélyban is mikre bukkantunk a fel­újításkor! Amikor 2002-ben megláttam, majdnem sír-NŐI SZEMMEL 2021. február tam, olyan állapotban volt. Nem volt egyszerű, amikor hivatalos helyeken azt sem tudták, kicsoda Madách, és meghallgatni a vissza­utasítást, hogy ők ilyenekre nem adnak pénzt. Amikor viszont elkészült a kiállítás, a kastély, majd a park, az csodálatos érzés volt. Na­­gyon-nagyon szép lett. És ez élteti az embert, erre na­gyon büszke vagyok. Meg arra, hogy egy fantasztiku­san jó kis kollektívánk van a múzeumban. Nyugodtan hajtom le a fejem, mert tu­dom, hogy Szklabonyán és Sztregován bármi történik, én a következő percben már tudok róla, és azt is, hogy mindent meg fognak olda­ni. Nagyon büszke vagyok a kassai Csemadok által lét­rehozott Márai-kiállításra is, melynek fenntartói vagyunk, ott is két kitűnő kolléganőnk van, akik a hátukon cipelik a munkát a kutatásról kezdve a közönséggel való kapcso­latig. Sokat dolgozom, néha olyan vagyok, mint a kő, de nem érzem megterhelőnek, mert egész életemben tet­­tem-vettem, nem tudtam soha leállni. Most, hogy Imre elment, egyedül élek, a hiányát a munkával pró­bálom pótolni. A kollégáim­nak mindig hangsúlyozom: mindent olyan színvonalon végezzünk, amilyen egy országos hatáskörű múze­umtól elvárható. Fél munkát végezni ugyanolyan, mintha a vázában mindig poshadt vízben állna a virág. Teszel alá térítőt, kicseréled kétna­ponta a vizet, s a virágnak is jó, meg neked is, mert esztétikus a látnivaló. Az ér­téket mindig úgy kell tálalni is, hogy az szemet gyönyör­ködtető legyen. A szellemi értéket is úgy kell átadni, hogy az meghökkentő és ta­nulságos is legyen, ugyanak­kor hűen tükrözze az igazsá­got. Erre az egyik legszebb példa a Felcserélt otthonok című kiállításunk, amelyben az 1945-48-as eseményeket dolgozzuk fel, a lakosság­­cserét, a deportálást. Most épp a Mikszáth-ház állandó emlékkiállításán dolgozunk. Az egészet új alapokra he­lyezzük, s azt hiszem, ez lesz a hattyúdalom is a múzeum­ban, mert itt az ideje, hogy átadjam a stafétabotot." Mislay Edit SZERKESZTŐSÉG ÉS LEVÉLCÍM: DUEL - PRESS, s.r.o., Új Szó - Női szemmel, P.O.BOX 222, 830 00 Bratislava 3. E-MAIL: ujszo@ujszo.com .

Next

/
Thumbnails
Contents