Új Szó, 2021. február (74. évfolyam, 25-48. szám)
2021-02-11 / 34. szám
HIRDETÉS ■ DP 210019 portré tek életem legnehezebb pontján. A férjem halála után is annyira jólesett, hogy volt hova mennem. Voltak, akik nemcsak azt mondták, őszinte részvétem, hanem hogy »Jöjjön, Gabi néni, már várjuk!« Tavaly az 50 éves születésnapot a járvány miatt nem tudtuk megünnepelni. Kitaláltuk Kuklis Katival, akivel öt éve közösen vezetjük a csoportokat, hogy megszólítjuk a gyerekeket, küldjenek rövid videókat. Amikor végignéztem őket, folyt a könnyem a meghatottságtól, az örömtől, attól, ők hogyan emlékeznek a fókuszos éveikre. Ami a legfontosabb: mindenki azt hangsúlyozta: annyi élményt kaptak, amitől nagyon gazdagok lettek, olyan barátságok születtek, amelyek még mindig tartanak. És nekem is ezt adta." NÉVJEGY Jarábik Gabriella pedagógus, népművelő, kisszínpadi rendező, múzeumigazgató. 1970-ben érettségizett a lévai óvónőképzőben. 1995-ben a győri Apáczai Tanárképző Főiskolán szerzett oklevelet. 1970-1985: előbb Vajkán, majd Dunaszerdahelyen óvónő. 1985-1990: a magyar óvodák járási tanfelügyelője, 1991-1998: a Dunaszerdahelyi Városi Hivatal helyettes elöljárója. 1998-2002: a kulturális minisztérium kisebbségi kultúrák főosztályának főigazgatója. 2002-től A Szlovákiai Magyar Kultúra Múzeumának igazgatója. 1970-ben megalapította és azóta vezeti a dunaszerdahelyi Fókusz Irodalmi Színpadot, amit aztán átkeresztelt Fókusz Színpadra. A csoport mára kettévált: Fókusz Diákszínpadra és Fókusz Gyermekszínpadra. Elismerései: Mics Károly-életműdíj (2007), Móra Ferenc-díj (2008), Magyar Arany Érdemkereszt (2017), az SZK ezüst emlékérme (2018) dunaszerdahelyi Pro Urbe-díj (2020) A sokéves tartalmas munkát azért kellett 89-ben megszakítanom, mert nem tudtam segíteni azoknak az embereknek, akik addig mindent megtettek a közös célért, gyönyörű óvodáink voltak. Ezeket az embereket, akik nem voltak sem párttagok, politikailag elkötelezett is nagyon kevés volt köztük, sorban leváltották. Nem az volt a mérvadó, milyen színvonalas oktatást nyújtanak a gyerekeknek, hanem a politikai csatározás. Én soha egyetlen pártnak nem voltam a tagja. Talán szimpatizáltam egy-két politikai megmozdulással, aláírtam 89-ben a Független Magyar Kezdeményezést, mert az ember ismerte és érezte a szocialista rendszer korlátáit. De nem vállaltam politikai szereplést, nem ezt tartottam fontosnak az életben. Bár 16 évig városi képviselő is voltam, nem azzal a A Fókusz 45. születésnapján az alapító tagokkal (balról): Jarábik Imre, Kuczman András - Hrapka Zsófia volt Fókusz-tag az ifjabb nemzedék képviseletében -, Kanovits György, Lelkes József, Ozorákné Pápay Ilona és Luczáné Sárai Sára (Fotók: Somogyi Tibor és J. G. archívuma) A BARÁTOK „Igazi kincsek a barátok is, akik akkor is melletted vannak, amikor nemcsak csillog-villog körülötted minden, hanem amikor bajban vagy, s akkor is, amikor nem tudsz dönteni, és tanácsra van szükséged. Bár tanácsot nem szívesen adnak, elmondják a véleményüket, őszintén. Ennél nagyobb segítség barátok részéről nincs. Luczáné Sárai Sárával több mint 50 éve tart a barátságunk. Ő is alapítója volt a Fókusznak, és ami fantasztikus, a gyerekeink, később pedig az unokáink is egymásra találtak. A fiam a barátnőmet úgy hívja, hogy második anyukám. Ezek olyan csodás kincsek, amik nagyon kellenek egy ember életében. Saci volt az, aki jött, ha segíteni kellett a gyerekekkel, ott aludt egy orosz ágyon a szoba-konyhás lakásunkban. Amikor neki is megszülettek a gyerekei, nyaranta vagy ők jöttek hozzánk egy hétre, vagy a mi gyerekeink mentek hozzájuk. Jó visszagondolni azokra az időkre. Amikor együtt voltunk, elénekeltük a virágénekektől kezdve az operetten át az összes megzenésített verset, balladát, a férjem zongorázott, a szomszédok meg az ablakból hallgattak bennünket. Hadd mondjak el egy kedves sztorit. Hívtam Sacit, hogy megyek Pestre Dani unokámra vigyázni. Mert ha kellett, úgy irányítottam a dolgaimat, hogy 2-3 napra el tudjak menni hozzájuk. Danival imádjuk egymást, kicsi korától megvan a repertoárja, hogy miket meséljek, énekeljek neki. Szóval felhívtam Sacit, ő meg mondta, hogy szintén megy vigyázni az unokájára, Botira. így találkoztunk a Margitszigeten a játszótéren, a két gyerek bicajozott, játszott, mi pedig úgy belefeledkeztünk a beszélgetésbe, hogy utána keresni kellett az unokákat! Büszkék is vagyunk a barátságunkra, erőt ad nekünk." A HIVATÁS „Az is kincs, amikor az ember rátalál arra a munkára és munkahelyre, ahol kiteljesedhet. A pedagógiai pályámat is nagyon szerettem, csak ott aztán a politika közbeszólt. Óvónőként, óvodaigazgatóként, metodikusként arra törekedtem, hogy minél színvonalasabb óvodáink legyenek. Ebben is sok társra találtam az óvónők, az igazgatónők között. céllal, hogy politikai karriert fussak be, hanem mert éreztem az emberek bizalmát, és úgy gondoltam, ha legalább néhány dolgot tehetek az érdekükben, megpróbálom. Ebbe a csatározásba is bele lehet fáradni, ha az ember látja, hogy szélmalomharcot vív. Inkább abba fektettem az energiáimat, aminek értelmét láttam, mint például A Szlovákiai Magyar Kultúra Múzeuma. Ez csodálatos találkozás az életemben, végre azt csinálhattam, amit a legjobban szeretek: irodaA Villa Rosa Bálint-napra ®g®(s]éOefSS)S ööüBöDKäsiFSgßteOc; 0üDQCrQ®^3Ö a rendeléseket házhoz szállítjuk! @131] §©© ^7/ W© Uilla Rosa - panzió és étterem Dunaszerdahely, Jesensky u. 6. Villa Ríni lommal is foglalkozhattam, ugyanakkor értéket is védhettem és hozhattam létre a csapatommal. A múzeum létrehozását akkor vetettük fel, amikor a kulturális minisztériumban a kisebbségi főosztály vezetőjeként dolgoztam, mert minden szlovákiai kisebbségnek volt már múzeuma, kivéve a magyarokat. Az egyeztetések, viták nyomán Milan Kííazko akkori kulturális miniszter úgy döntött, az lesz a legjobb, ha egy teljesen új, országos hatáskörű intézményt hozunk létre. Mivel senki nem akarta elvállalni, Knazko a nyakamba varrta. Sokat segített Peter Maráky, ő szintén főosztályvezetőként dolgozott a minisztériumban, és rábeszélt, vállaljam el, mert ez tervezői, szervezői munka, abban pedig már volt bőséges tapasztalatom, a véremmé vált. Megfogadtam, hogy amihez nem értek, abba nem szólok bele, hiszen rengeteg jó szlovákiai magyar szakemberünk van. Közben azért az ember csiszolódik, beletanul a múzeumi munkába. Rájön, mi az, ami éppen jó az intézménynek, meg előbbre viszi. Számomra az izgalmas része ennek a munkának mindig az előkészítés. A Fábry-kiállítás kapcsán például találkozni Schreiber Alicával, a Csacsival, akivel dokumentumfilmet is készítettünk, nagy élmény volt. Annak is mindenféle fortélya van, hogy miképp oldd meg egy ember nyelvét. Amikor az I. világháborús kiállítást készítettük, és dokumentumok után jártunk, meg kellett szerezni az emberek bizalmát, hogy ezeket a féltve őrzött kincseiket kölcsönadják. A kollégáknak is mindig mondom, akinek valamit megígérünk, azt tartsuk be, mert ezen alapul a bizalom. A Madách-kastélyban is mikre bukkantunk a felújításkor! Amikor 2002-ben megláttam, majdnem sír-NŐI SZEMMEL 2021. február tam, olyan állapotban volt. Nem volt egyszerű, amikor hivatalos helyeken azt sem tudták, kicsoda Madách, és meghallgatni a visszautasítást, hogy ők ilyenekre nem adnak pénzt. Amikor viszont elkészült a kiállítás, a kastély, majd a park, az csodálatos érzés volt. Nagyon-nagyon szép lett. És ez élteti az embert, erre nagyon büszke vagyok. Meg arra, hogy egy fantasztikusan jó kis kollektívánk van a múzeumban. Nyugodtan hajtom le a fejem, mert tudom, hogy Szklabonyán és Sztregován bármi történik, én a következő percben már tudok róla, és azt is, hogy mindent meg fognak oldani. Nagyon büszke vagyok a kassai Csemadok által létrehozott Márai-kiállításra is, melynek fenntartói vagyunk, ott is két kitűnő kolléganőnk van, akik a hátukon cipelik a munkát a kutatásról kezdve a közönséggel való kapcsolatig. Sokat dolgozom, néha olyan vagyok, mint a kő, de nem érzem megterhelőnek, mert egész életemben tettem-vettem, nem tudtam soha leállni. Most, hogy Imre elment, egyedül élek, a hiányát a munkával próbálom pótolni. A kollégáimnak mindig hangsúlyozom: mindent olyan színvonalon végezzünk, amilyen egy országos hatáskörű múzeumtól elvárható. Fél munkát végezni ugyanolyan, mintha a vázában mindig poshadt vízben állna a virág. Teszel alá térítőt, kicseréled kétnaponta a vizet, s a virágnak is jó, meg neked is, mert esztétikus a látnivaló. Az értéket mindig úgy kell tálalni is, hogy az szemet gyönyörködtető legyen. A szellemi értéket is úgy kell átadni, hogy az meghökkentő és tanulságos is legyen, ugyanakkor hűen tükrözze az igazságot. Erre az egyik legszebb példa a Felcserélt otthonok című kiállításunk, amelyben az 1945-48-as eseményeket dolgozzuk fel, a lakosságcserét, a deportálást. Most épp a Mikszáth-ház állandó emlékkiállításán dolgozunk. Az egészet új alapokra helyezzük, s azt hiszem, ez lesz a hattyúdalom is a múzeumban, mert itt az ideje, hogy átadjam a stafétabotot." Mislay Edit SZERKESZTŐSÉG ÉS LEVÉLCÍM: DUEL - PRESS, s.r.o., Új Szó - Női szemmel, P.O.BOX 222, 830 00 Bratislava 3. E-MAIL: ujszo@ujszo.com .
