Új Szó, 2020. december (73. évfolyam, 278-301. szám)

2020-12-31 / 301. szám

www.ujszo.com | 2020. december 31. RÉGIÓ 5 Időnként emberi alakot ölt a gondviselés Jurík Mónika, a vágsellyei krízisközpontvezetője úgy érzi, kiteljesedhet a hi­vatásában (Somogyi Ti bor felvételei) SZÁZ ILDIKÓ Jurík Mónikát, a vágsellyei hajléktalanszálló, éjjeli melegedőhely és nappali krízisközpont vezetőjét az Új Szó szerkesztősége 2020-ban az év emberévé választotta. A városi hajléktalanközpont leg­parányibb helyiségét .nevezte ki fő­hadiszállásának Jurík Mónika intéz­ményvezető. Valahányszor elláto­gattam hozzá, mindig úgy éreztem, végre szemtől szemben találom ma­gam az isteni gondviseléssel. Pont ilyennek képzelem a gondviselőt: derűsnek, energikusnak, mindemel­lett érzékenynek, anyai gondosko­dással megáldottnak és szakmailag elhivatottnak. „Sokáig kerestem magam" Jurík Mónikát idén ősszel nevezték ki a városi Szociális Szolgáltatások Intézete által működtetett központ élére. A hajléktalanszálló, éjjeli me­legedőhely és nappali krízisközpont vezetésével megbízott Mónika már két éve foglalkozik a hajlék nélkül élők ügyes-bajos dolgaival a vág­sellyei központban. Peter Gombos, a központ korábbi vezetője volt az, aki annak idején felajánlotta neki a meg­üresedett helyet. „Most végre a he­lyemen vagyok, mindig is ilyen kö­zegben szerettem volna dolgozni, de nagyon sokáig kerestem az utamat. Édesanyám a járási hivatalban dol­gozott, és talán 5-7 éves lehettem, amikor elkísértem a nyugdíjasoknak szervezett kirándulásokra. Már ak­koriban is gondoskodtam az idős uta­zókról, bármire szükségük volt, azonnal ott teremtem. Egyre erőseb­ben éreztem, hogy valamilyen segítő szakmában tudnék kiteljesedni. Saj­nos pályaválasztáskor a szüleim úgy gondolták, a vágsellyei vegyészeti szakközépiskolában van a helyem. Az érettségit követően mégis ápolónő Tettem egy idősek otthonában” - me­séli Jurík Mónika. A fiatalasszony­nak végül a két fia mellett is sikerült elvégeznie a főiskolát, diplomás szo­ciális dolgozóként egy ideig a kurá­­tori munka foglalta le, gyerekeknek, édesanyáknak segített. „Még mindig nem éreztem azt, hogy a helyemen vagyok. A gyermekvédelmi osztá­lyon dolgoztam egy projektnek kö­szönhetően, ami meghatározott időre szólt. Ekkor kaptam állásajánlatot a hajléktalanközpontban. Olyan érzés kerített a hatalmába, mint aki végre megérkezett és a helyén van” - nyug­tázza Jurík Mónika. A fiúkat is elhozta Egyik fia tizenöt, a másik húsz­éves, a család a galántai járásbeli Fel­­sőszeliben él. Amikor Mónika a ki­nevezését követően a támogatók jó­voltából belevetette magát a krízis­központ felújításába, a termek kifes­tésébe, a gyerekeit is bevonta a közös munkába. „Mi tagadás, féltettek a fi­aim, sőt anyuék is, de egyetlen csa­ládtagom sem tudott volna lebeszélni arról, hogy elvállaljam ezt a munkát. Elhoztam magammal a fiaimat, hogy segítsenek a festésben. Bemutattam nekik a központ lakóit, láthatták a fo­tókat az eddigi kömyezetszépítő munkáinkról, és megnyugodtak. Egy alkalommal még édesanyám is ellá­togatott közénk” - nyugtázza Móni­ka. A központ vezetője már a látoga­tásunk idején rendszerezte az ünnepi teendőket, osztotta szét a feladatokat. Nevetve megjegyezte, hogy a család­dal töltött szabadnapokon is a véden­ceinél jár gondolatban. Biztosan el­látogat hozzájuk, hogy megtudja, sikerült-e jól gazdálkodniuk az előre gondosan felhalmozott élelmiszerrel, amit az egyik üzletlánc ajánlott fel a hajlék nélkül élőknek. „Folyamato­san törődöm velük, aggaszt a sorsuk, az életük. Nehéz jónak, igazságosnak és emellett szigorúnak is lenni. Nem könnyű úgy szeretni őket, hogy ha kell, el tudjam engedni a kezüket! Tudom, milyen válságos időszak számukra a karácsony és az óévbú­csúztatás, amikor mások a szerette­ikkel lehetnek az otthonaikban” - te­szi hozzá Jurík Mónika. Nem sajnálni, kényeztetni! Délután öttől este kilencig várják az éjszakai melegedőbe érkezőket. Az emeleti hajléktalanszállón délután négytől reggel nyolcig tartózkodhat­nak a rászorulók, és a nap folyamán mindkét létesítményből látogathatják a nappali központot. Ünnepek idején kicsit lazul a rendszer, a lakóknak nem kell napközben kóborolniuk az utcán. Szociális tanácsadással, alkalmi munka keresésével is segítik huszon­nyolc ügyfelüket. Egyre több vállal­kozó és lakos támogatja a krízisköz­pont működését. Van úgy, hogy is­meretlenül, egy kilincsre akasztott reklámtáskában küldenek friss ke­nyeret, süteményt a lakóknak. A ka­rácsonyi vacsorát egy vendéglős ajánlotta fel, és főzte meg a hajlékta­lanoknak, hogy szebbé varázsolja az ünnepeket. „Központunk egyik fon­tos feladata a munkára való szokta­tás, a hajléktalanszállón lakók bármi­lyen feladatot elvégeznek. Voltunk állatokat gondozni a vágkirályfai far­mon, kerítést festettünk a városban, játszótereket, sportpályákat takarí­tottunk. Idénymunkára is vittek tő­lünk férfiakat, nemrég Taksonyban segédkeztek páran. Talán érmék kö­szönhető, hogy bizalommal fordul­nak hozzánk az emberek és segítik a munkánkat. Látják, hogy a társada­lom peremén élők nem félnek a mun­kától, nem kényelmesednek bele az adott élethelyzetbe” - hangsúlyozza a központ vezetője. Példaértékű elindulások Eredetileg azt terveztük Móniká­val, hogy bemutatnánk néhány sike­res élettörténetet, melyeken átsejlik egy reménytelibb, tartalmasabb jö­vőkép. Olyan, egykor hajlék nélkül élőket szólaltattunk volna meg, akiknek mára bérelt lakásuk, ott­honnak nevezhető szállásuk lett. Végül úgy döntöttünk, név és fotó nélkül adjuk közre a sikertörténete­ket, mert a már alkalmazásban lévő, rendezett életet élők nem szeretnék, ha az új környezetben megbélyegez­nék őket. A kiszolgáltatottság, a re­ménytelenség évei elmúltak. A pa­dokon, kartonlapokon töltött éjsza­kák keserűségét is feldolgozták már, mint ahogy azt is, ahogy egyetlen reklámszatyorba tuszkolható va­gyonkájukkal becsengettek a szál­lásra. „Egy huszonhárom éves, be­teg fiatalembernek sikerült kihar­colnunk hosszas utánajárással a rok­kantságijárulékot, ebből fizetni tud­ja az albérletét, és nagy örömmel hallottam, hogy állandó munkája van. A hatvanas éveiben járó Ivá­nunk egy közeli farmon állatokat gondoz, és szállást is kapott a mun­kaadótól. Volt itt a hajléktalanszál­lón egy pár, nekik állást és szállást is adtak egy lovardában. A közelmúlt­ban egy idős, beteg bácsin sikerült segítenünk. Egy évig kértünk, kö­nyörögtünk, de hajléktalanszállásról nem szívesen vesznek fel lakót az idősek otthonába. Végül ez is sike­rült! Legutóbb egy szenvedélybeteg alkoholista fiatalembernek segítet­tünk, múlt héten bevonult az egy­éves elvonókúrára. Hosszas, bonyo­lult ügyintézés előzte meg ezt a fo­lyamatot is” - mondta Jurík Mónika. Benjámint még emlegetik A vágsellyei krízisközpont egyik izgalmas történeteként emlegetik a szociális dolgozók az erdélyi szár­mazású, huszonnégy éves Benjámin esetét, akit idén ősszel fogadtak be, majd felkutatták Németországban élő édesanyját. A Temesváron született fiatalemberre a helyi vasútállomáson találtak rá. Piszkosan, végsőkig ki­merültén aludt egy pádon, és egyet­len kérdésre sem tudott válaszolni. A csak románul, németül és angolul kommunikáló fiút a hajléktalanszálló dolgozói fogadták be, megmosdat­ták, megetették, fekélyes lábait nagy fájdalmak és sírások közepette kö­tözték át. Béni hatéves koráig élt a szüleivel, akkor hagyta el az apa a családot, és az anya kiköltözött Né­metországba. Benjámin itt járt isko­lába, sikerült leérettségiznie. Egy né­met egészségügyi központból szö­kött meg, hogy visszatéijen Romá­niába. Amikor nem sikerült megta­lálni a rokonait, elindult vissza Ma­gyarországon és Szlovákián keresz­tül Németországba, de a fővárosban kifosztották és megverték. Benjámin édesanyja jelentős támogatást adott a krízisközpontnak köszönetképpen, amiért anyai szeretettel gondoskod­tak a fiáról. Nagyon meglepte a hír! Miután megérkezik Somogyi Ti­bor fotós kolléga, rövid sétát teszünk a központban. A lakók maguk készí­tette díszekbe öltöztették a fenyőfát, ünnepi hangulat uralkodik a közös­ségi teremben és az emeleti könyv­társzobában. Jurík Mónika elmondja, pályázati támogatásból hamarosan új székeket vásárolhatnak. A fenntartó és a támogatók jóvoltából folytatják az épület belső és külső felújítását, a nyílászárók cseréjét. Beköszönünk a központ dolgozóihoz, akik folyama­tosan ötleteinek, mivel tehetnék él­vezetesebbé az ünnepeket a lakók számára. Jurík Mónika díjáról még nem tudnak sem ők, sem a lakók, úgy gondolják, az ünnepek miatt látogat­tunk el hozzájuk. Otthon, a család­nak senr árulta el a nagy titkot. Mó­nika elmondja, a nagyobbik fia is a segítő szakmák egyikét választaná, orvosi egyetemre készül. O is azt ér­zi, hogy az embereken kell segítenie. Somogyi Tibor sietve hozzáteszi, szívből kívánja a fiatalembernek, hogy teljesüljön a vágya és felve­gyék a választott egyetemre, mert ÉV EMBEREI igen nagy szükség van az orvosokra! „Nehéz válaszolnom arra, hogyan érintett az Év embere-elismerés. Amikor telefonon megtudtam a hírt, magamra zártam az iroda ajtaját és sírva fakadtam örömömben, mert ez nagy dolog! Hirtelen átfutott az agyamon, hányszor jöttem be a köz­pontba szabadnapokon, vagy késő esti órákban, akár Benjámin, akár más bajba jutott lakónk miatt. Min­dig úgy éreztem, van értelme annak, amit teszek. Újabb erőt és lendületet ad nekem az, hogy ezt esetleg mások is így látják! Csodás pillanatban ér­kezett az elismerés, mert év végére a megannyi intézni való mellett félve gondoltam arra, mi lesz, ha netán el­fogy az erőm. Hogyan tudok támaszt nyújtani azoknak, akik ezt tőlem el­várják?” - osztja meg velünk az ér­zéseit Jurík Mónika. Néhány nappal az óévbúcsúztató előtt a krízisközpont lakói arról ál­modnak, hogy egyszer még komoly fordulatot vehet az életük. Értő fi­gyelmet és biztatást kapnak mindeh­hez az itt dolgozóktól. Boldogabb, biztatóbb új évet kívánunk nekik! Jurík Mónika az ünnepi díszbe öltözött közösségi teremben

Next

/
Thumbnails
Contents