Új Szó, 2020. november (73. évfolyam, 254-277. szám)
2020-11-21 / 270. szám
2020. november 21., szombat, 14. évfolyam, 46. szám Csontváry Kosztka Tivadar: Római híd Mosztárban (1903) Kinek és minek kell az összefogás? Egy néppárt éppen nagysága miatt mindig többféle nézetű emberből áll. Gyakran szerkezetileg is megjeleníti a benne lévő többféleséget. Azaz különféle szervezeti egységekből áll, nekik sajátos jogaik és hatásköreik vannak. Persze van, amiben szilárd egyetértésnek kell uralkodnia: a párt életének alapkérdéseiben. A különbözőség egyetértését azonban nem könnyű elérni. Méghozzá nemcsak a legfontosabb kérdésekben, hanem a legkülönfélébb konkrét ügyekben is. A párton belüli egyetértést általában két ismert módon érik el a felek. Az egyik a kényszerítés. Az erősebb csoport rákényszeríti akaratát a másikra, az pedig védekezik. A felek felhasználják sajtójukat, külső támogatóikat, mindent, amit mozgósítani tudnak. Az összetűzések a nyomásgyakorlás logikája szerint persze nyilvánosságra kerülnek, méghozzá a mozgósító propaganda szabálya szerint ideologikus formában. így saját ellentéteiket támogatóik ellentéteivé szélesítik. A kényszerrel elért egység előnye a hatalommal egységesített pártmagatartás. Ám az egyik hátránya azoknak a választóknak a kérdéses viselkedése, akik saját elvárásaik képviseletét látják megsemmisülni. Az ő elvesztésük a mi esetünkben veszedelmes lehet a párt egészére nézve. Jócskán meggyengítheti, de akár a parlamentbe jutását is megakadályozhatja. A másik a nyilvánossá váló hatalmi harc taszító hatása mindazokra, akiket az együttműködés helyreállása vonzott a párthoz. Az egyetértés elérésének másik, a kényszernél kevésbé erőszakos formája a kompromisszum. A felek engednek a saját álláspontjukból, mindegyikük feladja korábbi álláspontja több elemét a párt egységéért. Ezáltal egyik fél álláspontja sem semmisül meg. így demonstrálhatja követői előtt a megmaradt részét. A feladott céljainál pedig a pártegység fontosságára hivatkozik. Ennek a megoldásnak a legfőbb gyengéje, hogy a felek gyakran éppen eredeti álláspontjuk élét csorbítják odáig, ahol már alig vág. (Ilyesmire céloz Tokár Géza.) Márpedig mások is készen állnak, és mostanra tapasztalatokat, ismereteket is szereztek a magyar választókról. A másik, hogy a kompromisszumok egy része nyomásgyakorlással érhető el. A tömegpolitika szabályai szerint ebbe is bevonják a nyilvánosságot. Mindkét előbbi egységesítő eljárásnál megjelenhetnek olyanok — a párton belül és azon kívül —, akik újabb szakítást szeremének. Jól tudják, egy befelé veszekedő, marakodó párt képe gyengíti a belé fektetett választói bizalmat. Az eddigi tapasztalatok alapján az egyes táborok sajtója és publikáló támogatóik is nagy vehemenciával ugornának egymás torkának esetről esetre. Ám elképzelhető egy harmadik megoldás: a nézetek és az álláspontok összehangolása. Látszólag nem éppen könnyű megoldás. Ám színvonalas munka révén az eredmény olyan álláspont, majd döntés, amelyik összekapcsolja a korábbi álláspontok előnyeit és megszabadul a gyengéiktől. A politikában többször is sikerrel alkalmazták. A legismertebb éppen az alapértékek, a modern politikai eszmeáramlatok kombinálása volt. Azaz a konzervativizmus, a liberalizmus és a szocializmus mindegyikét kombinálták mindegyik másikkal. De megjelent ez a közpolitika mindegyik területén úgy, hogy a másik erényeit a magukéhoz illesztik. Nos, ennek az elképzelésnek a sikeres alkalmazása esetén mindegyik fél a saját sikereit villanthatná fel támogatói előtt, és nem azt kellene magyaráznia, miről kellett lemondania, illetve hol tudott kényszerrel, zsarolással elérni ezt-azt. Olyan álláspontok és döntések születhetnének, amelyekben mindegyik fél és támogatóik zöme is megtalálhatná önmagát. Ám ehhez akarni kell az ilyen döntést, de nem elég akarni, képessé is kell válni rá! Mostanáig azonvalamint a nyomásgyakorlás a politika természetes eszközei. Ám együtt is kevesek akkor, ha az adott nemzet identitása a nemzeti konfliktus szükségszerűségén alapul ban nem ez jellemezte a szlovákiai magyar politikai életet. De az országosat sem. Példaként lássuk a mostanáig legvitatottabb kérdést, amelyben össze kellene hangolni a felek álláspontjait: a szlovák politikához fűződő viszonyt. Az a kép, amelyet a pártszakadáskor megfestetettek, mára megfakult. Kiderült, nem az a dilemma, hogy az egyik fél politikai együttműködésre törekszik, a másik pedig erőt mutatva konfliktusokat szít, hanem az, hogy ki kivel akar együttműködni, kivel nem, valamint, ki kivel igyekszik összetűzni a szlovák térfélen. Van, aki a mostani és van, aki a korábbi kormány pártjaival, politikusaival. Az eddigi két legjelentősebb stratégia azonban korábbi formájában is kevésnek bizonyult. A politikai együttműködés nem vezetett lényegi változáshoz, az erővel való kényszerítéshez pedig nincsen elég erő. Ma immár torzulásaikkal együtt hatnak. Tehát azokkal is szembe kell nézni, nem csak elégtelenségükkel. Nos, e stratégiák fő gyengéje nem alkalmazhatóságukban áll, nem is abban, hogy alkalmazni kell őket. Az érdekegyeztetés, valamint a nyomásgyakorlás a politika természetes eszközei. Ám együtt is kevesek akkor, ha az adott nemzet identitása a nemzeti konfliktus szükségszerűségén alapul. Ha a nemzet tagjainak nagy része úgy hiszi, a szomszédjához, sőt potenciálisan bármelyik nemzethez fűződő viszonyát elsősorban konfliktusaik sikeres megküzdése mozgatja, akkor ez a hit bárminemű igyekezetét korlátok közé zár. A korlát az adott nemzet vezetőinek félelmeiből, erejéből és pillanatnyi érdekeiből tevődik össze. Ebbe pedig a bizalmon és a nemzeti összekapcsolódáson alapuló szlovák-magyar viszony nem fér bele. így a kisebbségi magyarok nemzeti egyenlősége és szabadsága sem. Engedménynek tartott kisebb lazítások időnként lehetségesek, de a lényegi változtatás megengedheteden. Ha pedig az újonnan egyesült magyar párt nem lesz képes irányt mutatni ennek a csapdahelyzetnek a feloldására, akkor rövid idő múlva a belé vetett remény is fogyatkozni kezd. Aligha nehéz elképzelni, hogy egyik következménye a párton belül ismét kirobbanó ellenségeskedés lesz. A felek megint egymás fejére olvassák a másik stratégiájának gyengéit, torzulásaikkal fűszerezve és a propaganda szabályai szerint erősen eltúlozva, miközben a maguké is kudarcos. Érdemi választ a sajátjukat érő kritikára sem képesek adni. A magyar politikai reprezentáció előtt álló kérdés ma az, hogy akar-e és képes-e változtatni ezen az állapoton. Tovább tudja-e fejleszteni azokat az eszközöket, amelyeket eddig használt, és ki tudja-e őke« egészíteni a huszonegyedik század feltételeiből indító újakkal? A szerkezet A felek jelenlegi vitáinak alighanem a legfontosabb területe az új párt szerkezete. Látszólag az a kérdés, kinek mekkora teret enged« a szerkezet. Am csak látszólag. A kérdésnek úgy kellene hangoznia, hogy melyek azok a szervezeti keretek, amelyek a leghatékonyabbá tudnák tenni az adott csoportot. (Folytatás a következő oldalon)
