Új Szó, 2020. október (73. évfolyam, 227-253. szám)

2020-10-03 / 229. szám

[16 SZALON 2020. OKTOBER 3. www.ujszo.com Közpolitikái műhelyt! (Fotó: Somogyi Tibor) A augusztusban /l . indult újrakez-L,1 rW déshez talán /% M hasznos felvá-JL M M J zolni, hogy mi volt, mi van, és mi leheme. Ami volt: az 1945-től 1989-ig terjedő időszakra minden külö­nösebb tévedés nélkül nézhetünk vissza. A kommunista pártnak a korabeli alkotmányban is vezető szerepe meghatározta az állam fot­­máját és működési elvét, ami egy totalitárius rendszer működését tette lehetővé. Több külső tényező, a gorbacso­­vi éra, a Szovjetunió felbomlása, a berlini fal lebontása, az általános európai enyhülés és a társadalmi elégedetlenség azt eredményezte, hogy a szocializmus összeomlott. A ’89-es rendszerváltás megteremtet­te a plurális társadalom és jogálla­miság újrahonosításának lehetősé­gét. Ezzel nagy-nagy remények és nekibuzdulások időszakát élhettük meg. Az elmúlt 30 év alkotmányos és törvényes keretei biztosították a többpártrendszer, a szabad sajtó, a szabad piac, valamint az egyéni szabadság és politikai jogok gya­korlásának lehetőségét. Nézzük hát meg, a szlovákiai magyarok három évtizedes szerep­lését. És szorítkozzunk kizárólag a tényekre.' A magyarok több alkalommal is részt vehettek mind a parlamenti, mind a kormányzati munkában. A 2020-as februári parlamenti választás eredménye azonban vi­lágos üzenet: a pártvezetők egói, a gyalázkodás, az acsarkodások, az empátia hiánya meghozta „gyü­mölcsét”. Az azóta sebtében meg­választott új pártvezetők immár mindannyian az összefogás, az együttműködés fontosságát hang­súlyozzák. Igaz, minden mélyreha­tóbb egyeztetés nélkül. Sőt, a nagy újraszervezés szépséghibája, hogy kirekesztéssel kezdődött. A komá­romi találkozóra ugyanis nem hív­ták meg Simon Zsokékat (Magyar Fórum) és az MKDSZ-t sem. Ar­ról nincs tudomásunk, vajon miért nem. Valaki megint megüzente, ki a „jó magyar”? A részben meg­újult párvezetőségek azóta mintha pörögni kezdenének. Remélem, ez nem csak látszat, vagy inkább csak pótcselekvés, ami a szlovákiai magyar közösség megnyugtatását hivatott szolgálni az érdemi mun­ka helyett. De legyünk inkább jóhiszeműek! Hiszen az összefo­gás, az együttműködés szándéka üdvözlendő, bár csupán eszköz. A kitűzött célhoz vezető út, az éné­kek mentén kialakított konkrét programok összefésülése azonban nem lesz könnyű. A február 29-ei nagy pofon sokkoló hatása pedig kijózanító és hasznos is lehet, hi­szen cselekvésre ösztönöz. Ami van: tudomásom szerint Szlovákiában jelenleg öt politikai tömörülés „cégtábláján” szerepel a hazai magyar érdekképviselet. Re­ményt keltő az a pezsgés is, amely­nek a politikusok, elemzők, más közéleti személyek és újságírók részéről lehetünk tanúi. Ardamica, Széky, Miklósi, Szilvássy, Hege­dűs, Finta, Sánta, Petőcz, Huncík, Nyerges írásai elgondolkodtatok, mert, meggyőződésem szerint, a tisztánlátás igényével a megoldást keresik. Nagyon figyelemre mél­tó Rigó Konrád írása, melyben modellváltást sürget. Ravasz Ábel Kék tervében nagyon sok tézis megszívlelendő, bár ezeket érvé­nyesítette volna már a parlamenti választás előtt; Berényi József az RTVS Pátria rádió Délidő című műsorában a tartalmi, szerkezeti kérdések megoldásához időt, és a választók türelmét kérve, a plat­formok működésének, valamint a regionális politizálás fontosságát hangsúlyozta. Leszögezte továbbá, hogy az új egyesült pártnak gyűj­tőpártnak kell lennie. Örvende­tes, megannyi jó ötlet! Mindez az eszmecsere most a politikai pártok szintjén zajlik. Olyan mindez, mint egy gyorsí­tott eljárás: megkérdőjelezi a szán­dék hitelességét, egyben növeli a hiba lehetőségét. Ráadásul a felvi­déki újraindulásra reális árnyékot vet a Fidesz határon átnyúló pro­pagandája is. Sajnos, a szlovákiai magyarokat is sikerült megoszta­nia. Az átgondolt és rendkívül dif­ferenciált támogatás egyedüli célja a szavazatszerzés: a Fidesz érzelmi üzenetei sikerrel manipulálják a magyarkodó, kevésbé tájékozott választót, másokat pedig a párt direkt érdekeltség keretében szin­te kivásárol. Ez a helyzet messze túlszárnyalja a mindenkori ma­gyar kormányhoz való korrekt vi­szony keretét, maga a valóság pe­dig a szlovákiai magyar politikai reprezentáció függetlenségének kérdését veti fel. Ez bizony súlyos teher, amely érdemben veszélyez­tetheti egyesülni kívánó pártjaink jövőbeni sikeres együttműködé­sét. Éppen ezért nagyon fontos ezt a kérdést mielőbb tisztázni! A pártvezetőknek ebben dűlőre kell jutniuk. Ellenkező esetben a komáromi szándéknyilatkozat csak a korábbi vérszegény pró­w Az elmúlt 30 év tapasztalata azt mutatja, hogy nem voltak sikeresek azok a politikai pártok, amelyek mögött nem álltak sikeres műhelyek. bálkozások sorát fogja szaporítani. Az előző pártvezetők felelősségét firtatni ma már felesleges, pedig ha valakik, hát ők aztán igazán sárosak több választás eredmény­telenségében. Ma már ugyanis kimondható, hogy az elmúlt 30 év alkotmányos, demokratikus közegében a pusztán és kizárólag a „magyarmárkás” politizálás ered­ménytelen. Sőt, kudarc! Ami lehetne: meggyőződésem, hogy a főszerep ’89-ben is az értel­miségé és nem a politikai pártoké volt, hiszen azok csak a változások után jöhettek létre. Ez az erkölcsi igény, polgári látásmód, a kritikai gondolkodás és persze a minden­kori kérdésfelvetés joga és felelős­sége ma is az értelmiségé. Nyel­vünk, kultúránk, hagyományaink ápolása és folyamatos fenntartásán túl a legsúlyosabb felelősség mégis­csak a szolgálat. Az önbecsülésünk minden körülmények közötti megőrzésének szolgálata. A szlovákiai magyar kisebbség értelmiségének ebben az új hely­zetben, a kiútkeresésben és a jövő­kép alkotásában cselekednie illene. Politizáljon, ha úgy tetszik „csak” a saját, de akár a gyakorlati politi­ka eszközeivel is. A józan közéleti felfogásnak megfelelően biztosítsa egy demokratikus rendszer gondo­lati hátterét. A globalizált világban olyan új utakat, túlélést is biztositó menekülő útvonalakat kell, kel­lene építeni, amelyek alapjait egyenrangú regionális szereplők alkotják. Nekünk tudatosítanunk kell, hogy Szlovákia nem nagy-, sőt, még középhatalom sem a po­litika színpadán. Régiónk valóban a kicsi, sokszor a pici kategóriájába tartozik. Viszont látunk sok hoz­zánk hasonló kicsit és picit, akik szigorúan őrzik a szabadságukat, a demokráciát, az alkotmányosságot és sikeresen működtetik a jogállam intézményeit. Mindezt hosszútá­von, mintaértékűén. Ezek az ún. jóléti államok Finnország, Dánia, Hollandia stb. A professzionalizált politika világában mindenütt mű­ködnek különböző műhelyek. A gyakorlat azt bizonyítja, hogy ezek minősége nagyban meghatározza a pártok sikeres vagy eredménytelen működését. Talán épp ezért jött el itt és most az ideje egy „köz­politikái műhely” létrehozásának. A Magyar Politikatudományi Társaság honlapján a közpolitika számos fogalmát tárja az érdek­lődők felé. íme kettő közülük: „Kormányzati stratégia, illetve stratégiai döntéshozatal, ideértve a döntéselőkészítést és a megva­lósítást is.” (Gajduschek György) és „Célirányos cselekmények lán­colata, amelyekkel egy cselekvő, vagy cselekvők csoportja valamely problémát kíván megoldani.” (Charles W. Anderson) Amire érdemes külön odafigyel­ni, az a stratégia, amelynek célja hosszútávon biztosítani az érté­keinkkel egybehangolt érdekeink érvényesítését, valamint a konkrét döntéshozatal befolyásolásának lehetőségét. A politikai pártok képviselői - ha akarnak - sok olyan kérdésben tájékozódhatná­nak egy ilyen műhelynél, amelyek meghaladják az ún. napi operatív tevékenységi körüket és eszköz­tárukon kívül esik, de például a programalkotásnál nélkülözhetet­len. Egy olyan műhelynél a pártok megrendelhetik azokat a tanulmá­nyokat s felméréseket, amelyekben választ kapnak a legkülönbözőbb, égető társadalmi problémák or­voslási módozataira. Ezek a jövő azon nagy kérdései, amelyek po­litikai ciklusoktól és egyben az ideológiai rendszerektől is füg­­gedenek. Ilyen a klímaváltozás, a szegénység, az egyenlődenség vagy az automatizáció hatásai a munka­erőpiacra és persze még sorolhat­nám. Az elmúlt 30 év tapasztalata azt mutatja, hogy nem voltak sike­resek azok a politikai pártok illetve más, a döntéshozatalt érdemben befolyásolni kívánó és tudó in­tézmények, amelyek mögött nem álltak sikeres műhelyek. Ajánlani szeretném hát a mos­tani pártvezetőknek, egyben a közélet iránt valamennyi érdeklő­dőnek, hogy mérlegeljék a modell­váltást. Hozzanak létre a 13 hazai kisebbség konszenzusával (vagy legalább többségük egyetértésé­vel), egy dél-szlovákiai regionális pártot. Tudom, hogy ez a felvetés sokaknak aggályos lehet első szóra és nyers tálalásban, de talán mégis érdemes volna (akár egy konferen­cián) körüljárni: vajon mi lehetne egy ilyen formáció hozadéka. Be­szélni kellene a fiatal szavazókról ill. az indokaikról, hogy miért is adták szavazataikat szlovák pártok­ra. Megállítható ez a trend? Vissza­fordítható a jövőben? Miképpen, ha egyáltalán? Fel kellene mérni a szlovák választópolgárok szavazási hajlandóságát is erre a regionális pártra. Fontos lenne informáci­ókhoz jutni ebben a tekintetben, hiszen egy ilyen felmérés nélkü­­lözheteden volna a kizárólagosan „magyar márka” meghaladásához. Ugyanakkor olyan ismeretekhez juthatnánk, amelyek felfedik azo­kat az erőket, energiákat és kre­ativitást, melyeket Dél-Szlovákia felzárkóztatásának szolgálatába le­heme állítani. Hadd utaljak Forró Krisztiánnak, az MKP új elnöké­nek azon véleményére is, hogy ma már nem elég, hogy az MKP „a” magyar párt. Tudatosítom, hogy ez nagy­­nagy türelmet, empátiát, bátorsá­got és persze rengeteg munkát meg időt igényel. Lehet, hogy ez egy hosszú menetelés. A vége, persze, nyitott. De talán érdemes megpró­bálni, mert ez az igazán rendkívüli kihívás! Bízom benne, hogy egy regionális párt működtetése nem azt jelentené, hogy feladjuk a nyel­vünk ,a kultúránk, a hagyomá­nyaink ápolását. Sőt! Olyan, nem „buborékban” működő feltételek kialakításához vezetne, amelyek ma is több, jóléti, polgári, demok­ratikus államban működnek. Zászlós Gábor A sorozatgyilkos, akinek az áldozatait nem kereste senki A brit Des sztorija ugyan egy sorozat­­gyilkos körül forog, de kriminek vagy thrillernek mégsem nevezném. A minisorozat ugyanis ott kezdődik, hogy a tettest letar­tóztatja a rendőrség. A Des becenév, amely Dennis Nilsent, a szürke brit hivatalnokot takarja, akit a nyolcvanas években tartóztattak le Angliában, miu­­tán egy vízvezeték-szerelő emberi csontmaradványokat talált a laká­sához tartozó csatornában. A szaki értesítette a rendőrséget, a zsaruk a bűzölgő lakásban a csontokhoz tartozó többi emberi maradvány­ra is rábukkantak, Nilsen pedig bevallotta nekik, hogy már régóta öl embereket, és az áldozata, akire rábukkantak, immár a tizenötödik volt. Ez már csak azért is döbbe­netes és szégyenletes volt az angol rendőrségre nézve, mert fogalmuk sem volt arról, hogy egy sorozat­­gyilkos szedi az áldozatait. Hogy miért? Mert a nyolcvanas évek Nagy-Britanniájában nagy volt a munkanélküliség, rengeteg lett a hajléktalan, és Nilsen közülük vá­lasztotta ki az áldozatait, ráadásul ebből a közegből is nagyrészt a me­legekre és a drogosokra vadászott. Egy ital és egy meleg szoba ígére­tével könnyedén csábította ottho­nába őket, ahol általában leitatta áldozatait, majd álmukban végzett velük. A tette következményeivel pedig sokáig azért nem kellett szá­molnia, mert áldozatai senkinek sem hiányoztak, egy-két kivétellel a kutya sem kereste őket. A háromrészes sorozat (igazából olyan, mint egy hosszabb film: egy estébe simán belefér) nem azt mutatja meg, ahogy- Des az áldozatait szedi, itt ő végig a rács mögött van. A sorozat főszereplője valójában a nyomozó, aki megpró­bálja személyazonossághoz kötni a megtalált emberi maradványokat, hiszen az elkövető csak úgy ítélhe­tő el, ha tudni lehet, kik azok az emberek, akikkel végzett. Desszel (a vérfagyasztó ridegséggel játszó David Tennant briliáns) leginkább a kihallgatószobákban találkozha­tunk, ahol szenvtelenül részletezi, hogy pontosan milyen elmebeteg dolgokat csinált az áldozataival, és ez mondjuk David Fincher Mindhunterjéből talán ismerős le­het. Ez a sorozat azonban elsősor­ban nem Desről, és nem is az utá­na nyomozókról szól, hanem arról a társadalomról, amely hagyja, hogy az állampolgárai egymás után tűnjenek el anélkül, hogy ez bár­kinek is szemet szúrjon. Azt mu­tatja be, mennyire szemet tudunk hunyni a szegénység és a segítségre szoruló embertársaink problémái fölött, és csak akkor vesszük ész­re a bajt, amikor már túl késő. És olyankor sem segíteni próbálunk, hanem inkább a saját felelősségünk szőnyeg alá söprésével vagyunk elfoglalva. A Des egy kiábrándí­tó, szürke, tárgyilagos, hűvös és felzaklató társadalomrajz, ami ugyan a nyolcvanas évek Angliáját mutatja be, ugyanakkor nagyon könnyen magunkra ismerhetünk benne, hiszen nem kell messzi­re mennünk azért, ha társadalmi igazságtalanságokat akarunk látni. Az pedig tényleg mesteri, hogy ezt a mondanivalót egy sorozatgyilkos igaz történetének köntösében tud­ják bemutatni. Tóth Csaba SOROZATDARALO

Next

/
Thumbnails
Contents