Új Szó, 2020. október (73. évfolyam, 227-253. szám)
2020-10-03 / 229. szám
TÁRCA A SZALONBAN Bartók Imre Mikulás A sulipszichológus mondta, hogy írjam le, mi történt. Nem igazán hiszek a módszerben - végül is, elsősök vagyunk de engedelmeskedem. Mikulás napja volt, és a tag, aki beöltözött Télapónak, őrizetlenül hagyta a puttonyát. Mondjuk ki, részegen elbóbiskolt. Dmitrij, aki az első sorban ült, és mindig is bajkeverő volt, kirámolta az egészet, majd szólt nekünk, hogy gyűljünk össze az udvaron, és kezdődhet az osztozkodás. A többiek szeme felcsillant a cukorkák láttán, de bennem összeomlott valami. Én nem így akartam megkapni a cukorkáimat. Volt még hozzá mosolygós alma meg dió is, ahogy a dalocskában, csak hát Télapó nem volt, aki még mindig a szertárban húzta a lóbőrt. Persze, ez is éppen elég illúzióromboló volt, elképzelni, hogy ájultan böförészik magában a kitömött hódok és sáskatetemek között, de még így is szerettem volna, hogy ő adja oda az ajándékokat. Összeomlottam, elbőgtem magam, és visszamentem a termünkbe. Néhány csaj próbált vigasztalni, totál szerencsédének voltak ők is. Szerettem volna elfelejteni a történteket, esetleg várni a jövő évet, hátha a Télapó addigra kijózanodik, de pechemre Dmitrij szekálni kezdett, másokat is szekált persze, de eddig valahogy békén hagyott, talán mert ő az első sorban ült, és onnan még nem vett észre. Mások is rám szálltak. Ork a fikáját pöckölte felém órán, de úgy remegett a keze, hogy egyszer sem talált el. Grú kirántotta alólam a széket, na, akkor rendesen beütöttem magam. Ezt nem is tudtam mire vélni, hogy lehet valaki ekkora paraszt, és egyáltalán, miért? Mégiscsak hatévesek voltunk, de így elszabadult a pokol. Zsír egyszer órán jelentkezett, és minden előzmény nélkül - azt hiszem, az volt a kérdés, „Tudja-e valaki, hogy mi a beporzás?” - közölte a tanítónővel, hogy az ott bántja őt, és rám mutatott, de közben a másik irányba fordult, mint akit már a látványom is traumatizál. Közben a termünkben szaporodtak a cukorkás csomagolások, a lányok szedték fel őket, mert már undorodtak attól, hogy minden ragad. Sziszi, az egyik csaj, aki amúgy hercegnőnek készült, egyszer tacukorkáspapírkákat, talán ők nem voltak állatok, ők mégiscsak tettek valamit a közösségért, de rajtuk kívül mindenki egy állat volt, kivéve persze magukat az állatokat, mert a suli körül vad erdőség terült el, benne medvékkel, tigrisekkel és oroszlánokkal, néha behallatszott, hogy ordítanak odakint, Ork rám nézett, éppen az egyik cukorkáját ropogtatta - elég sokat felmarkolt belőle -, és azt kérdezte, hallod. Várárok is húzódott a suli körül, abban meg csak úgy ficánkoltak a cápák. Dmitrij egyébként nem csesztetett sokáig, mert lelépett az nítás után odajött hozzám, és azt mondta, látta, hogy mi történt az udvaron. Megfogta a kezem, és a mellére csúsztatta. Kicsik voltunk, de azért nem kerülte el a figyelmem, hogy nagyon jó mellei vannak, remegtem az izgalomtól, állt a cerkám. Azt mondta, látta mi történt, és rendes dolog, hogy nem kértem a cukorkákból. Ez lelohasztotta a lelkesedésem, és őszinteségi rohamomban elmondtam neki, hogy ez egyáltalán nem volt rendes dolog, ugyanis kizárólag magam miatt tettem, illetve a Mikulásért, mert még egy kicsit tovább akartam hinni benne. És sikerült?, kérdezte Sziszi. Dehogyis, feleltem. Kigombolta a blúzát, odahúzta a fejem a dudái közé, és azt susogta, szegénykém. A tanítóink is állatok voltak. Mindenki állat volt ebben a suliban, én is egy állat voltam, csak nem találtam a módját, hogy ezt kifejezzem, ezért magamban füstölögtem. Voltunk ezzel így egypáran. Durva, de ki kell mondani, főleg ezután a kis légyott után, hogy bizony Sziszi is egy állat volt. Talán Pötyi meg Putyi, akik soha nem szólaltak meg, de felszedegették a osztályunkból. A tanárok anynyira megszerették, hogy maguk közé emelték, megkapta a kémiát. Ork, Grú és Zsír jó is volt ebből a tárgyból, fontoskodva pakolgatták maguk előtt a kémcsöveket, és azt gyanítottam, hogy újabb cukorkákat akarnak kotyvasztani - azt hiszem, erre mondják a felnőttek világában, hogy csak az első milliót nehéz megszerezni. Lassan Sziszi is hozzájuk csapódott. Pötyi meg Putyi nem csinált semmit. Ültek hátul, mellettük egy kanna „trinitrotoluol” felirattal. Kézenfekvő lett volna, hogy barátkozzunk, de nem barátkoztunk. Egy napon aztán fájdalmas élességgel belém hasított, hogy gyűlölöm az iskolát. Ezt talán nem szabadna kimondanom — hiszen, hová vezet ez? egyáltalán, jelent valamit? —, de a sulipszichológus szerint az a legjobb, ha semmit sem tartunk magunkban, hát tessék. Gyűlöltem ezeket a folyosókat, ezeket a termeket, a padokat, és benne mindenkit, igen, saját magamat is beleértve, semmi szeretni valót nem találtam magamban sem, és csupán az óvott meg a szégyentől, hogy nem találtam szeretni valót másban sem, a legkevésbé sem, sőt. Heti harmincöt óránk volt, nagyon sok egy elsősnek, de mit lehet tenni? A harmincötből harminc kémia, ötször torna, ami azt jelentette, hogy békaügetésben ugráltunk az udvaron, fújtatva, elborzadva ettől az egésztől. Akkor is éppen békaügettünk, amikor Sziszi zokogva rontott ki a toronyból.- Egy hulla van odafent!- Nem kell megijedni - mondta Dmitrij, az új tanítónk. - Biztos csak a Télapó. IBffiBBI_________________________________________SZALON ■ 2020. OKTOBER 3.______________________WKKKKtKKKttMSi KONYVSORSOK Hrabal disznóvágása Hrabal elbeszélőművészetének legszembeötlőbb sajátossága prózanyelve rendkívüli felidéző (evokatív) ereje. Tragédia és humor, realizmus és groteszk egyidejű jelenléte a hrabali világban sajátos, eltévesztheteden szólam révén érzékül meg amelynek egyéni szuggesztivitása valódi nyelvművészetté emeli műveit. Hrabal regényeit olvasva, mintegy mellesleg tehát, mégsem váratlanul vagy meglepő módon, arra a kérdésre is választ kaphatunk, vajon miért olvasunk szépirodalmat, miért leljük benne oly nagy örömünket, miben áll a belletrisztika szó szerint döbbenetes vonzereje. Tisztán emlékszem, hogyan fogalmazódott meg bennem e kérdés épp Hrabal kapcsán, és nem azon az úton-módon, ahogyan irodalomtudományos értekezések révén fölteszi az ember. A belátás szinte banális, mégis lebilincselő. Tulajdonképpen nem is áll anynyira messze a huszadik századi (nyelv)filozófia egyik alapvető kiindulópontjától, amit Hans-Georg Gadamer írásai által ismerhettünk föl: eszerint a szépirodalom az eminens szövegek legdicsőbbike, hiszen a költészet közvetítette igazság nem szorul rá külső igazolásra vagy hitelesítésre - szemben például a vallási kinyilatkoztatásokkal és ígéretekkel, amelyeket a hitközösség jóváhagy, vagy a jog és a törvény szövegeivel, amelyeket iktatni és érvényesíteni kell. Egyszer egy kedves ismerősömmel egy fáradt vasárnap délután épp az irodalom eme potenciáljáról, képességéről, hatalmáról beszéltünk, beleütközve a szóban forgó dilemmába, tehát az olvasás élményének és funkciójának kérdésébe. Rögtön Hrabal ugrott be, méghozzá a Sörgyári capriccio Efraim Israel (Hap Béla) csodálatos magyar fordításában. Már az első fejezet lámpaoltó-lámpagyújtogató jelenete is finoman, mégis nagy erővel von be a sörgyári miliő idődennek tetsző atmoszférájába, a második fejezet disznóvágás-szcénája azonban tökéletesen alkalmasnak látszott arra, hogy általa rátérjünk az irodalom mibenlétére. Nem túlzás költészetnek sem nevezni, ami itt történik, hiszen Hrabal úgy húzza be olvasóját a leghétköznapibbnak tetsző szituációkba, hogy végül a leírt, illetve színre vitt helyzet valóban költőivé nemesül. Kivált nagy nyomatékkai érzékelhető ez akkor, ha a szituáció látszólag igen távol áll a költőiségtől, mint az említett disznóvágás vagy az éjszakai hússütés jelenetében. Maryska, a sörgyári történet elbeszélője úgy meséli el a disznó leölésének és feldolgozásának, majd a hús megsütésének eseményeit, Mydík úr, a böllér munkálkodását, a vér kiontását, a belek eltávolítását és a belsőség fölhasználását, mintha egy festményt írna le vagy egy zeneművet vezényelne. Lássunk egy momentumot innen: „Odatartottam a csöbröt, és belefordult az az egész gyönyörű pejsli, a nedves színeknek és formáknak ez a szimfóniája, semmi sem lelkesített föl úgy, mint a halványpiros sertéstüdő, gyönyörűen dagadó, akár a laticel, színben semmi sem oly szenvedélyes, mint ä máj sötétbarnája az epe smaragdjával díszítve, mint a viharfelhők, mint a selymes bárányfelhők, ugyanúgy vonul a belek mentén a göröngyös zsír, sárgán, mint a lecsordult gyertya, mint a méhviasz.” És így tovább a hurkatöltéstől kezdve a disznó - Maryska szavaival - „alkatrészeinek” szétterítésén át az éjszakai lakomáig, amikor Francin a maga bávatag módján a langyos kávét és a száraz kenyeret majszolgatja a műszak végén, miközben felesége vadabb élvezeteknek hódol: „levágtam két szép sovány szeletet a combjából, kiklopfoltam, megsóztam, megpaprikáztam, és vajban nyolc perc alatt kisütöttem, egy örökkévalóságnak tetszett, egész idő alatt a nyálamat nyeldestem, ez volt az én stílusom, megenni mindkét combot csak úgy, natúrszeletekben, citromot rácsepegtetve, végül vizet is öntöttem a sniclik alá, befödtem, dühösen tört ki alóla a gőz, s már raktam is ki a húst a tányérra, és faltam mohón, szokás szerint leettem a hálóingemet, mint ahogy mindig leeszem a blúzomat a lével vagy a mártással, mert ha én eszek, akkor nem eszek, hanem habzsolok. Hatásosabb, mert költőibb megjelenítése ez a véresen induló lakomának, mint bármelyik főzőműsor színes, nagyközeli képei a készülő vagy föltálalt fogásokról. Ezekben a műsorokban a rokonszenves séfek folyamatosan a tekintetünkért harcolnak, és valamennyi mozzanatnál újra és újra a figyelmünket követelik, mondván, nézzük, milyen csodálatosan megpirult a lazac, vagy mily gyönyörű az endívia, amelyet mindjárt egy kis olívával locsolnak meg. Hrabal Maryskája ezzel szemben úgy turkál a vérben, akár a gyerek a homokozóban, s nem eszik, hanem egyenesen habzsol - az olvasó pedig észrevétlenül falja a hrabali hosszú mondatokat, akkora élvezettel és falánksággal, ahogyan a tűzre dobott és kisült húst. Szembeödő ugyanakkor, hogy Hrabalnál a vidéki élet magától értetődő eseményei, mint a disznóvágás, a kakas leölése vagy például a Szigorúan ellenőrzött vonatokban a liba megtömése, merőben eltérő(nek tűnő) kontextusokkal társulnak, hol az adott helyzetet, hol a beszédmódbeli megérzékítést, a lírai nyelvet tekintve. A Sörgyári capriccio nyitójelenetében például a következőt olvashatjuk: „Szeretem azt a néhány percet este hét óra előtt, szeretek fölfelé nézni az alatt a néhány perc alatt, mikor úgy folyik el a körtéből a fény mint a vér a kakas elvágott torkából szeretem nézni az elektromos áramnak ezt az egyre halványuló kézjegyét, és borzadok a gondolatára, hogy eljön az az idő, mikor bevezetik a sörgyárba a városi áramot, és az összes sörgyári lámpa, az istállók összes viharlámpája, az összes kerek, tükrös lámpa, az összes kerek, kanócos, hasas lámpa egy nap fogja magát, és nem gyullad meg, már senki nem lesz kíváncsi a fényükre, mert ezt az egész ceremóniát felváltja egy kapcsoló, akárcsak a vízcsap, ami azokat a szép nyomós kutakat váltotta fel.” Ahogy a rádióadás eljut végül a sörgyári miliőbe, s lerövidül az információ áramlásának ideje, úgy ünnepli Maryska a rituális hajvágás eseményét, összekapcsolva a coming-of-age rítusát az erőszak helyenként abszurd momentumaival (például a kutyafarok levágásával), jelezve - mint az elektromosság és a víz gépesítésének térnyerése esetében -, hogy új korszak köszönt be a helyiek életében. Hrabal nyelvművészete mindezt páradan érzékletességgel követi le, és a hasonlatok - „úgy folyik el a körtéből a fény, mint a vér a kakas elvágott torkából” - túl is mutatnak az elbeszélő tudásának, ismereteinek, életének, környezetének elemein. A technikai összekapcsolódik az organikussal. Az állaton elkövetett - mégoly domesztikált - erőszak a változás eseményével. Emlékezetes, hogy a Szigorúan ellenőrzött vonatoUtym Milos az állomásfőnökné asszonynak a pincebeli libatöméskor tesz vallomást, az „eiaculatio praecox” megvallását a gúnár nyakának ütemes végigsimítása, nyomkodása kíséri - különösen hangsúlyos ez Menzel filmadaptációjában -, s persze ekkor is előkerül a vérontás képzete, hiszen az állomásfőnökné úgy zárja össze a gúnár csőrét, „mintha bicskát kattintana be”, Milos kamaszos szégyenében pedig az ereit kísérelte meg fölvágni. A vér, az erőszak és a változás ily hétköznapi, mégis igen finom dinamikájában a kétkezi munka és a szolidaritás megdicsőül, s költészetté avanzsál, amikor Milos a megmentőjéről úgy fogalmaz: „És most rájöttem, hogy. ez az óriási öreg kőműves a mésszel borított ruhában az Isten volt álöltözetben...” (Zádor András fordítása) Visszatérve a kérdésre, miért olvasunk szépirodalmat. Alkalmasint azért, mert az ismerősnek tetsző dolgokat is úgy mutatja meg számunkra, hogy aztán másképp kezdjük lámi azokat. Ha úgy tetszik, olyan bepillantást enged a dolgokba, amilyenre másképp nem tehetnénk szert. Előállítja számunkra a világot úgy, ahogyan és amiként addig nem láttuk. Hrabal nyelvművészete és látásmódja mindezt elemi erővel képes tanúsítani. L. Varga Péter A mellékletet szerkeszti: Sánta Szilárd. E mail: szilard.santa@ujszo.com . Levélcím: DUEL-PRESS s.r.o., Uj Szó - Szalon, P. 0. BOX 222, 830 00 Bratislava 3
