Új Szó, 2020. október (73. évfolyam, 227-253. szám)
2020-10-31 / 253. szám
www.ujszo.com SZALON ■ 2020. OKTOBER 31. Allegorikus állatmesék, vagy fiktív világok? kis gyerekeknek, akik már hallottak, láttak, esetleg olvastak meséket, amelyekben állatok is szerepelnek, említenénk a rókát, a nyulat vagy az oroszlánt, és megkérnénk őket, hogy jellemezzék az említett állatokat, szinte teljes biztonsággal be tudnák azonosítani a tulajdonságaikat, és egymást túlkiabálva beszélnének a ravasz rókáról, a gyáva nyúlról és az állatok királyáról. Kissé tovább haladva a korlétrán már a csúszómászó kígyóról, a buta hollóról is szereznénk információkat. És ha humán végzettségű felnőttekkel beszélnénk, és szóba kerülne például a sas, akkor feltételezhetjük, hogy az antik műveltséggel kapcsolatba kerülők a sasnak azt a tulajdonságát emelnék ki, hogy pislogás nélkül tud a Napba nézni, és ezért a köznapi halandók számára hozzáférheteden égi szférákban repked. Ezért is lett Jupiter attribútuma. A keresztény mitológiában pedig János evangélista és a feltámadott Jézus szimbóluma is volt, amiért az újraéledés, az éleslátás és a királyi fenségesség tulajdonságait tulajdonították neki. Viszont, ha Albertus Magnus állatokról szóló művét nézzük, akkor azt is megtudhatjuk, hogy a sasnak nemcsak a látása éles, hanem a haragja és a dölyfössége is. És azokat a fiókáit, amelyek nem tudnak a Napba nézni, különválasztja és kihajítja a fészkéből. Ha már így felmerült Nagy Szent Albert neve, akkor nem kerülhetjük meg a középkor két másik reprezentatív alakját, a filozófus-teológus Szent Tamást és az író-összegző Dantét. Mindketten azt állították, hogy mindenfajta írásműnek nemcsak egy - szó szerinti -, hanem másik három, név szerint allegorikus, morális és anagogikus (eschatologikus) jelentése is van. Ha a középkori olvasó az Isteni színjáték olvasása közben eljutott addig a részig, amelyben Dante élete közepén eltéved a „sötédő erdőben”, és ott párduccal, oroszlánnal és nőstény farkassal is találkozik, akkor nem egy jól menedzselt állatkert képe ödött fel benne, hanem az, hogy a bűnök közt tévelyegve szembetalálkozik a paráznasággal, az erőszakkal és az irigységgel. Abban a korban a „könyvpiacot” ellepő különböző bestiáriumok, lapidáriumok mind azt sugallták, hogy az emberi megismerés — ha csupán a tapasztalásra hagyatkozik, és nem bővül ki a transzcendens összefüggések felidézésével - nem nyújt teljes képet a világról. Most elhagyhatjuk azt a bonyolult folyamatot, amelynek során az allegorikus olvasat túlsúlyba került, és amelynek folyományaként az allegória osztályozta és szabályozta a fiktívnek tekinthető entitások és azok értelme közötti kapcsolatot. Elég, ha arra utalunk, hogy a középkor két nagy bestsellere, a „Rózsa-regény” és a „Róka-regény” két különböző és egymásnak feszülő világszemlélet - az egyik oldalon a lovagi kultúra szerelemértelmezését bemutató, a másik oldalon az éppen kialakuló polgárság ironizáló életfelfogását demonstráló - manifesztációja volt. A Rózsa-regény allegóriarendszerét mára már csak inkább a mediavelisztikával foglalkozó szakemberek ismerik, míg a Róka-regény állatalakjai tovább éltek La Fontaine, Goethe (Reineke Fuchs), Krilov vagy akár a reformkori magyar Fáy András meséiben. És, persze az olvasók tudatában. Külön csemegeként említhetjük E. Th. A. Hoffmann Murr kandúrját. És minden kézikönyv, lexikon, tankönyv külön aláhúzza, hogy - ahogy az már a nagy ősnél, Aiszóposznál kiemelőff A dilemma az volt számomra, hogy ezt a mesét csak fikcióként, vagy valamilyen reális történésre adott válaszértelmezésként fogjam-efel dik - az állatoknak antropomorf tulajdonságaik vannak. Egyszóval: mint minden jelentős allegorikus műben, nem önmagukról, hanem rólunk szólnak. Közhely az is, hogy a legismertebb allegóriák valamilyen általános emberi tulajdonságot mutatnak fel, ezért aztán az allegorikus állatmesék morális tanulságokat közvetítenek nekünk. Olyanokat, amelyek AKÁRKI - a középkori moralitásdráma híres figurája - életében megjelenhetnek. Vagyis bármennyire fiktív történetek is ezek, az „akárkire” való vonatkozással mimetikus dimenzióba helyezik a történet alakjait. A szemiotikái dimenzió korlátozott szerepet kap. Tehát bármennyire annak az értelmezésnek vagyunk is a hívei, hogy az irodalmi mű mindig fiktív világot mutat be, és a benne szereplő figurák csakis szemiotikái konstruktumok, elméleti megközelítésben ezek a történetek részben átcsúsznak a lehetséges világok univerzumába. A lehetséges és a fiktív világok viszonyrendszerének több értelmezése is lehetséges, de az most nem kell, hogy érdekeljen bennünket. „Ideális olvasónak” nem, de empirikus olvasóként „modell olvasónak” feltételezve magamat mindezek a háttér-információk ott kísértettek, amikor elolvastam Polgár Anikó „tárcának” nevezett állatmeséjét az Új Szó 2020. október 11-i számában. A dilemma az volt számomra, hogy ezt a mesét csak fikcióként, vagy valamilyen reális történésre adott válaszértelmezésként fogjam-e fel? Elnézést kérek minden irodalomtudóstól, hogy ilyen naivnak tűnő kérdést teszek fel, elárulva egyben, hogy nem vagyok feltétlen híve annak, hogy az irodalmi termékeket csupán szemantikai dimenzióban szemléljem. Naiv kérdésemnek a kiindulópontja az is, hogy a szerző klasszika filológus, tehát felkészültségét tekintve is szélesebb összefüggésekben szemléh az irodalmi művet, mint egy mindenre elszánt strukturalista vagy posztstrukturalista ítész. Ha sast, szarkát, héját, búbos bankát helyez el a történetben, azt nem véledenül teszi, hiszen kisujjában van az európai mitológiai hagyomány, különös tekintettel az antikvitásra. Vagyis tudja, hogy a narrátor szarka hazug, tolvaj és fecsegő, szövetségese, a búbos banka pedig arcádan, hitvány és együgyű. Velük szemben a mellékszereplővé vedlett héja mellett sas és sasné állnak, akik viszont - ha megfeledkezünk Albertus Magnus írásáról - a testi-lelki emelkedettség, a felsőbb szférákhoz való közelség és tisztánlátás képviselői. A helyszín - narratológiai szempontból: a szöveg tere - az erdő, amelyik eléggé rendezetlennek látszik, pedig - az elejtett megjegyzésekből kiderül, hogy egyetemi terep. Hiszen a szarka arról panaszkodik, hogy a nyakára hoztak diákokat, akik között találtatik olyan is, aki többet és jobban tud, mint ő. Sasnét azért hozták az egyetemi tanszékre, hogy rajta segítsen, de a szarka ezt úgy hálálja meg, hogy feljelenti a házaspárt. Végezetül neki mégis ott kell hagynia az egyetemi állását, hogy helyébe egy fiatal, kétgyermekes, friss madarat hozzanak. A történet nagyon egyszerű és a fekete-fehér séma alapján kapjuk meg az erkölcsi hozzáállásokat. Mivel a magyar irodalomban már — a posztmodern szerep- és szövegjátékoktól eltekintve — lecsengett az irodalmi álnevek használata, a szerző allegóriákba csomagolva mondja el „másként” azt, ami a „begyét nyomja”. Kicsit ismerve azt az erdőt, amelyben a sas és a sasné, a héja és a búbos banka fészkel — ki tudja, melyik madár lennék én, ha szintén szerepelnék a történetben? -, valami zavar engem az elbeszélésben. No nem az, ahogyan a szarka fecsegve és önmagát kiadva adja elő a saját változatát, hiszen abban van invenció, hanem az, hogy rengeteg ide, rengeteg oda, abban az erdőben találtatnak más madarak is, akiknek épp az a tisztük, hogy a lopásokat és hazugságokat a lehetőségekhez képest eliminálják. És az antik, valamint középkori gondolkodás rezídiumaként ismerjük az élő szerv-analógiát is, amelyik szerint az élő szervezetben nincsenek fontosabb és kevésbé fontos szervek, mert csak egymásra vonatkoztatva azok, amik, és csakis együttműködésük szavatolja a szervezet fennállását. Vagyis önmagunkat sasként kiemelni, a többieket pedig alantasabb madarakként bemutatni nem vezet együttműködéshez sem egy fészken belül, sem pedig a többi fészekkel való kapcsolattartásban. Nos, ez az irodalomelméleti, de- mivel állatmeséről van szó - főként erkölcsi dilemmám. Az erdőhöz és lakóihoz van némi érzelmi kötődésem, és bár már nem vagyok erdőlakó, szeretném, ha azok között, akik részben a „szárnyaim alatt” nőttek fel, továbbra is félreértések nélküli és a lehetőségekhez képest őszinte kapcsolat lenne. Nem vagyok annak a sasnak a pártján, amelyik a Napba nézni nem tudó fiókáját kiveti a fészekből. Mészáros András Zöld, narancssárga vagy piros? Szabad, kötelező vagy tilos? első hullám legnagyobb vesztesei azok a gyerekek voltak, akik nem tudtak részt venni a távoktatásban. Hogy hányán voltak, a tárca több hétig, sőt több hónapig számolgatta. Mára azt is tudjuk, hogy a nemzetiségi iskolába járó gyerekek száma az ádagnál magasabb volt. Sajnos, a matekozás mellett a minisztériumnak nem jutott ideje arra, hogy azon is gondolkodjon, hogyan oktatjuk majd online az összeszámolt gyerekeket a második hullám alatt. Esetleg a harmadik hullám alatt. Vagy a sokadik alatt. És nemcsak az őszre összeszámolt gyerekeket, hanem minden iskolaköteles gyereket. Mert erre fel kell készülni. Oltóanyag hiányában felváltva leszünk on/ off. Az előző tanév második koronaféléve alatt a kollégáim hatalmas odaadással és kreativitással dolgoztak. A hátrányos családból származó gyerekeknek házhoz vitték a feladatlapokat, mert ezek hozzájuk online nem jutottak volna el. Hónapokon keresztül túlóráztak, ötleteitek, motiváltak. Sokan a nyarat is végigdolgozták, hiszen több iskolában a nyári hónapokban próbáltuk behozni a több hónapos lemaradást. Miközben tudtuk, hogy a vírus ősszel ismét támad. Szeptemberben először csak osztályokat, aztán már iskolákat is bezártak. Októberben először a művészeti és a középiskolák tértek át a távoktatásra, ma az alapiskolák felsőbb osztályai is csadakoztak, s nem kizárt, hogy rövid időn belül az alsóbb évfolyamok tanuló is otthon maradnak. Egy vagy két hétig? Karácsonyig? Húsvétig? Ezt nem tudjuk, de a legrosszabb lehetőségre is fel kell, fel kellene készülnünk. Pontosabban fel kellett volna készülnünk. Még pontosabban, a minisztériumnak kellett volna felkészülnie. Mi, pedagógusok most is megteszünk majd mindent, hogy oktassunk, neveljünk. Ha szükséges, feladadapokat nyomtatunk és másolunk Ha kell, házhoz visszük a kitöltött lapokat, másnap pedig össze is szedjük, éjjel javítjuk. Itt tartunk ma. Mi tartunk itt. Máshol vannak már jó példák. Országok, ahol nem egy világjárvány kellett ahhoz, hogy az eleve hátránnyal indulók ne maradjanak le még jobban az . online világ nyújtotta információkkal, tudással rendelkezők mögött. Például a volt szovjet tagköztársaságban, Észtországban 1997-re már az ország minden osztályterme rendelkezett számítógéppel, 98-ra pedig már internettel is. A világon elsőként 2000-ben az észt kormány jelentette ki, hogy az internethez való hozzáférés alapvető emberi jog (csak úgy, mint az élelem és a menedék), aminek következtében még a legtávolabbi helyekre is eljutott az internet. Persze, ott a kormánykoalíció tagjai nem használták túszként a gyerekeket, mint nálunk Matovic Sulikkal, Gröhlinggel szemben. Nem tudok szabadulni a gondolattól, hogy az oktatási intézményeinket sem készítettük fel a következő hullámra. Az egymásnak ellentmondó, naponta többször változó rendelkezések, határozatok, Facebook-bejegyzések nem segítenek. A zöld, narancssárga, piros fázisra kiadott irányelvek mára mit sem érnek. Az igazgatók naponta órákat töltenek el keresgéléssel, hogy helyesen tudjanak dönteni, mert csak színes ajánlások vannak, de országos bezárás esetén életbe lépő konkrét cselekvési terv nem készült. Mit kezdjünk a kijárási tilalom alatt az offline gyerekekkel? ... Hány hétig lehet tömegével magukra hagyni gyerekeket, családokat? Azokat, akikről már tavasszal is tudtuk, hogy nem tudnak bekapcsolódni a távoktatásba. Vannak tanárok, akik óránként felváltva tanítanak online, offline, közben kapkodva igyekeznek eleget tenni a különböző ajánlásoknak, tanácsoknak. Mert egyelőre csak az van. Szemafor. Felszerelés, pontos, közérthető információ, személyre szabott válasz, segítség nincs. Nem volt elég idő, hogy az illetékesek kigondolják, kidolgozzák, megoldják. Megint magunkra maradtunk. Prékop Mária (Fotó: Somogyi Tibor)
