Új Szó, 2020. október (73. évfolyam, 227-253. szám)
2020-10-31 / 253. szám
SZALON ■ 2020. OKTOBER 31. 16 www.ujszo.com Bartók Imre Újabb díjaimról Kedves Talabér Vajk, köszönöm megtisztelő sorait, és külön köszönöm, hogy az Akadémia nevében majom-előéletem után érdeklődött, amely esedeg megvilágíthatja a közöttünk kialakult feszültség természetét, és - ki tudja - talán még a megoldás lehetőségére is rámutathat. Ahogyan azt Ön is tudja, minthogy könyveimben rendszeresen kitérek rá, majmok között nevelkedtem valahol Fekete-Afrika belsejében, ahol nem csupán Wagner Richárd legnagyszerűbb sorsmotívumaitól voltam elzárva, de még a beszéd képességét sem nyílt lehetőségem elsajátítani. Társaimmal aszály idején a szomjúságtól félőrülten kerestük a forrásokat, és olykor bizony a dögkutakra is ráfanyalodtunk, hogy aztán elhullott társaink teteméből lakmározzunk. (Egy különösen rossz pillanatomban Bálintot, az unokaöcsémet is megettem.) Életem, ezt teljes bizonyossággal kijelenthetem, mind morális, mind érzéki értelemben csakis a legteljesebb sötétséghez volt hasonlítható. írói próbálkozásaim már ekkor is voltak, ám ezekkel mégoly szerénynek mondható sikereket sem tudtam kivívni. Legyengülve, meg nem értve, tompa öntudatom pislákoló fényénél már az öngyilkosságot fontolgattam, amikor is értesítettek róla, hogy munkásságomat, megkésve ugyan, de Prima Primissimával fogják elismerni. Képzelheti, micsoda fordulatot jelentett a hír! A pénzből Magyarországra költöztem, házat vettem a Várban, és végre minden energiámat a munkának szentelhettem. A díj egyúttal irodalmi tevékenységem kiszélesítésére sarkallt. A vadonban született krokik után ma már eposzokat, regényeket, királydrámákat, mesekönyveket, szonettkoszorúkat, olykor kritikákat is írok - így született meg dolgozatom az Ön Az üres tejfelesdoboz című prózakötetéről is. A kollegialitás, pontosabban az a szelíd empátia, amelyet az igazi írók egymás iránt táplálnak - érdekes módon ez az affektus nem összeegyeztetheteden az ádáz gyűlölettel -, megkötötte ugyan a kezem, és megakadályozott benne, hogy teljes konkrétságában vessem papírra véleményemet, mégsem hallgathattam el, micsoda fiaskónak ítéltem az Ön munkáját. Erre mondják: c’ést la vie. Vagy, ahogy a dzsungelben susogják förtelmes gorilla-rokonaink: so it goes. írásom nyilvánvalóan bosszúra ingerelte Önt, és frissen keletkezett vagyonomból honosított majominformátoraimon keresztül tudomásomra jutott, mennyit áskálódott ellenem, milyen arcpirító hazugságokat terjesztett rólam, és egyáltalán, hogyan igyekezett a színfalak mögött elintézni, hogy soha többé semmilyen díjra ne találjanak érdemesnek. (De mire lehet még érdemes az ember a Prima Primissima után? És főleg: egy majom?) Brecht Keuner wrjának szellemében azt mondhatom, hogy amíg ezt a hátam mögött intézi, a legcsekélyebb kifogásom sincs ellene. Csakhogy Ön most nyíltan is ellenem fordult, és irritált hangvételű levélben kér magyarázatot írásom megszületésére. (Legalábbis így értelmezem, hogy az Akadémia nevében feltett kérdéssor után ilyenek szerepelnek üzenetében: „Egyébként meg hogy képzeled, te kiba#&#@& szőrcsomó, hogy semmisnek ítéled egy élet munkáját!? Van róla fogalmad, hogy mit tettem én Az üres tejfelesdoboAo'íi Van róla fogalmad??”) Tisztelt Uram, növénynek a fény, alkotónak a bírálat. Önnek is tudnia kell, hogy a kritika az írók egyik legfontosabb tápláléka. Ön ráadásul egy olyan kategorikus imperativust igyekszik érvényesíteni velem szemben, amelynek Ön sem tudott, feltehetően nem is igyekezett megfelelni: „Cselekedj úgy, hogy akaratod maximája mindenkor a kollegiális kíváncsiság, tisztesség és szolidaritás elveként érvényesülhessen!” Figyelme elsiklott a nyilvánvaló tény felett: kritikám puszta ténye affirmáció, mégpedig az Ön létének, a kulturális mezőben betöltött rendkívüli szerepének elismerése. Ha Ön mindezt kevésnek ítéli, az sajnálatos, de hadd kérdezzem meg, fordítva mégis hogy áll a helyzet? Az Akadémia képviseletében most kapcsolatba lépett ugyan velem, de vajon a fiatal, kísérletező kedvű majomirodalom szakértőjeként miért nem lobbant fel Önben a vágy, hogy recenzeálja nagyregényeim egyikét, netán a spanyol katolicizmusról, a Lautréamont-ról, illetve az asszír mámordalok témájában született tanulmányköteteimet? Miért nem érzett rá ellenállhatadan késztetést, hogy akár egy magánlevélben ismertesse bírálatát, esedeg - ebbe belegondolni is hűvös borzongás- elismerését? Látja, kedves Uram, ha Ön nem húzódik magányának komor árnyai közé, hanem felhív, ki tudja, esedeg össze is barátkoz-haltunk volna. Meghívhatott volna a lakására, ahol a kandalló dúsan ropogó tüze mellen hallgatjuk a barokk legpompásabb műveit, jófajta whiskeyvel és egy-egy banánnal a kezünkben. Esedeg elcsevegünk a német titanizmusról, a szimbolistákról, a formalistákról, kézbe veszünk egy frissen kiadott albumot a Tretyjakov Galéria remekeiről. Ön azonban a bezárkózást választotta, amely ismeretes módon még a legnagyobbaknál is szellemi degenerációval fenyeget. Most pedig itt állok, a Prima Primissával a kezemben, továbbra is szőrösen, képtelennek arra, hogy megszabaduljak majomösztöneimtől, és arra készülök, hogy folytassam majomelőéletem részletezését az Akadémiának, miközben Ön is jól tudja, hogy éppen ez az, amitől a leghevesebben igyekszem szabadulni, és amivel szemben ma már semmi egyebet nem érzek, mint leküzdheteden irtózást. Higgye el, elismeréssel adózom az Ön munkássága iránt. Tény, hogy Az üres tejfe!esdoboztó\ azt írtam: „Egy züllött elme búcsúja önmagától, egyúttal saját összeomlásának zavaros dokumentációja”, de ez nem változtat azon, hogy hitem szerint továbbra is kollégák vagyunk. ' Békejobbot ajánlok tehát. Anynyit kérek csupán, amit minden élő megérdemel: feltéden elfogadást. Maradok tisztelettel, Zoli majom Spot the plot! Az irodalmi topográfia manapság az elbeszélő szerkezeteket vizsgáló irodalomtudomány egyik izgalmas kutatási területe. A tér szerepének felértékelődése az idővel szemben — vagy mellette - egyértelműen jelzi, hogy az irodalmi szövegekben egy esemény lefolyásának rendje és módja nem csupán időbeli kritériumok alapján térképezhető fel és érthető meg, a térnek, a helynek, legyenek bármily tágasak (mint egy város) vagy szűkösek (mint egy bezárt szoba) legalább ennyire történetformáló potenciálja van. Azaz konsumtiv tényező mind az elbeszélés belső világának kialakítását, mind a szöveg poétikai formálódását tekintve. Nem is beszélve annak a különös tapasztalatnak a sugalmazó erejéről, mely szerint a terek és helyszínek magukban hordozzák a jó vagy rossz történések lehetőségét, épp csak ki kell várni azokat a pillanatokat, amelyek előbb-utóbb, így vagy úgy bekövetkeznek. Amióta pedig egy sztorit nemcsak elmondani vagy írásban elmesélni lehet, de fényképen vagy filmen rögzíteni - ismerik a közösségi médiában bevett mondást: mutasd a képet, vagy meg sem történt! -, az események bekövetkeztének kivárása és a meghatározó mozzanatok elcsípése a tanúságtevés új technikái révén került új megvilágításba. „Spottheplot!”, mondjaNémeth Gábor elbeszélője az elmúlt évek magyar prózairodalmának egyik legjobb regényében, az Egy mormota nyarában, utalva saját szakmája, a helyszínvadászat terén nyújtott kiemelkedő teljesítményére, amit a következőképp árnyal: „a »kompromisszumot nem ismerő, türelmes várakozás« volna módszerem lényege, és persze a »hibádan vadászösz1 lGmormota ■ I NYAKA ■ ■ H a 1 E i \ I I I mf' ^ I t-ul0R | tön«, melynek köszönhetően »éppen a tökéletes pillanatban ejtem foglyul a hely foltáruló természetét«”. A filmek számára megfelelő helyszíneket vadászó fotós a helyek és terek e foltáruló természetéhez etikai-erkölcsi dimenziót társít, hiszen „ha figyel az ember, előbb-utóbb tényleg majdnem minden megtörténik, egyszer csak megérkeznek a szereplők, és ahol szereplők vannak, előbb-utóbb történik is valami jóvátehetetlen”, s „azóta tudom, hogy nem történhet meg bármi bárhol, hogy a látható terekhez láthatatlan események tartoznak, láthatatlanok, mert nem a jelenben vannak, hanem a »már nem«-ben vagy a »még nem«-ben, hogy bizonyos terek csak azért léteznek, hogy egyszer megtörténjen bennük és általuk valami, valami jó vagy éppen jóvátehetetlen”. A cselekvés, illetve a „megtörténés” elcsípése tehát egyfelől munkaköri kötelesség, a profi „location scout” dolga, másfelől - a regényt magát tekintve - cselekményformáló hatással bír, esemény és karakter, hely és sztori összefonódása az elbeszélésben kristályosodik ki, abban nyer értelmet. A „már nem” és a „még nem” közti idősík pedig a várakozásé, amíg a hely föl nem tárja a múltbéli események alakította összetéveszthetetlen természetét a figyelmes szemlélő számára, vagy amíg be nem következik, meg nem esik valami, amelynek lényegét, morális tapasztalatát magába nem sűríti. A várakozás innen nézve tehát a hely és az abban megjelenő természeti és tárgykörnyezeti objektumok keletkeztette feszültségteli szituáció. Németh Gábor profi helyszínvadászával szemben Julio Cortázar klasszikus elbeszélésének, a Nagyításnak. a főhőse műfordító és amatőr fotográfus, aki egy novemberi hétvégén Párizsban flangálva, a békésnek tetsző szajnai Saint- Louis-szigeten kap lencsevégre egy különösnek tetsző párost. A fiatal nő és a kissé talán idegenkedve viselkedő kamaszfiú egyből szemet szúr, s miközben Michel a nővel azon vitatkozik, joga volt-e lefényképezni őket, illetve át kell-e adnia a tekercset, vagy elidegenítheteden magánjoga a fotózás, a fiú esélyt talál rá, hogy elmeneküljön, eltűnjön a helyszínről, „mint az ökörnyál a délelőtti levegőben”. Amit azonban, jegyzi meg az elbeszélő, „mifelénk az ördög nyálának is” hívnak. A novella eredeti címe {Las babas del diabio) erre, azaz „az ördög nyálára” utal, jelezvén, hogy helyszín, a karakterek és a történés hármasában van valami diabolikus, egyúttal magyarázatot igénylő sejtelem. Cortázar elbeszélése viszont, ahogy az már a váltakozó nyelvtani személyek és nézőpontok révén is érzékelhető - a szöveg egyes szám első személyből olykor, akár mondat közben is, átvált harmadik személyre, majd vissza -, figyelmeztet e sejtelem bizonytalan jellegére: „Michel tudta, hogy a fényképész a világról kapott személyes képét általában felcseréli egy másikra, amit a kamera ravaszul rákényszerít” - ily módon az előhívott fotók nagyításainak tüzetes vizsgálata során beinduló fantázia és a korábban a helyszínen érzékelt potenciális bűncselekmény már a fényképezőgép diktálta látásmód kényszere alá esnek. Hasonlóképp játszik a novella az irodalommal is: „Michel az irodalom, a valószínűden koholmányok hibájába esik. Semmit se szeret jobban, mint kivételes helyzeteket, fajtán kívüli alanyokat, nem mindig undorító szörnyeket elképzelni.” így tehát a kamaszfiú elcsábításának kvázi megeső bűne Saint-Louis szigetének csücskében olyan kivételes helyzet, amely először a helyszín szemlélésekor, másodszor a fotók elkészítésekor és kinagyításakor, harmadszor pedig a folyamatosan perspektívát váltó - voltaképp szubjektív és objektív nézőpontokat, beállításokat váltogató - elbeszélés keletkezésekor válik reflexió tárgyává. Eldöntheteden, valóban bűncselekmény készült-e megtörténni, vagy sem, a fényképes és irodalmi tanúságtétel inkább mintha arra szolgálna, hogy eltöprengjünk rajta, egy jelenet során vagy egy jól, esedeg véledenül megválasztott helyszínen miként lehet föltárni valamely esemény művészi igazságát. Cortázar novellája ihlette Michelangelo Antonioni 1966-os kultfilmjét, a Nagyítást (Blow-up - innen az elbeszélés magyar címe). A főszereplő divatfotós a parkbéli kattintgatáskor fut össze egy párral; a nő igyekszik kicsikarni a tekercset tőle, végül a nagyítások alapján Thomas úgy véli, egy fegyveres férfi rejtőzött az egyik bokorban, aki lelőtte a nő társát, azaz előre megfontolt és megtervezett gyilkosság történt a helyszínen. A holttestet Thomas először megtalálja az egyik bokor közelében, aztán a test eltűnik, a nagyítások pedig annyira pixelesek, hogy csak a fotó anyagának „fehér morajlása” látszik, amit az egyik szereplő az ekkor divatos absztrakt festészeti trendekkel aszszociál. A film végén Thomas a városban grasszáló pantomimes csoporttal találkozik, és elfogadva az épp zajló teniszmérkőzés pantomimes szabályait, visszaadja a pályáról „kiütött” láthatadan labdát a szituáció szereplőinek. Amíg a kamera pontosan lekövette a nem létező labda mozgását, addig az utolsó snittben már nem látjuk a mérkőzést, de halljuk az ütéseket. Vagyis ha elfogadjuk a játékszabályokat, részesei vagyunk a játéknak. Hogy Thomas hallja-e a játékot, vagy csupán mi, nézők érzékeljük, nem dönthető el, csupán az bizonyos, hogy mi, a film nézői óhatadanul és szándékunktól fuggedenül a művészi fikció terébe léptünk Ebben a térben pedig olyan helyeken járunk, amelyeknek előbb-utóbb föltárul a valódi természete, és hatással lesz arra, miként szemléljük L. Varga Péter j Szó - Szalon, P 0, BOX 222, 830 ÖÖ Bratislava
