Új Szó, 2020. október (73. évfolyam, 227-253. szám)
2020-10-31 / 253. szám
2020. október 31., szombat, 14. évfolyam, 43. szám A csehszlovákiai magyar időszak fragmentumai Popély Árpád - Simon Attila (szerk.) „AKARATUNK ELLENÉRE.. DOKUMENTUMOK A CSEHSZLOVÁKIAI MAGYARSÁG TÖRTÉNETÉBŐL 1918-1992 nr M ondhatni centenáriumi kiadványként - a trianoni békeszerződés 100. évfordulója alkalmából - látott nemrég napvilágot a Fórum Kisebbségkutató Intézet gondozásában az .Akaratunk ellenére...” - Dokumentumok a csehszlovákiai magyarság történetéből 1918-1992 című vaskos kötet Popély Árpád és Simon Attila történészek szerkesztésében. ,A Csehszlovákiához került magyar nemzetrész történetéről mind ez ideig nem készült sem átfogó monográfia, sem a legfontosabb forrásokat egy kötetben közreadó dokumentumgyűjtemény” - jegyzi meg a szerzőpáros az előszóban, amellyel nagyon könnyen megérthető a kötet létrejöttének oka. A 462 oldalas mű egy összesen 109, részben vagy teljes egészében közölt dokumentumból összeálló „fiizért” tartalmaz öt nagy fejezetre tagoltan. Hozzá kell tenni, képes formában, illusztrációs céllal ezenfelül is megjelennek további források, amelyek közül a legtöbb jól olvasható. A bemutatás kronologikus, s az egyes csehszlovák (illetve a második világégés alatt értelemszerűen csak szlovák) állami berendezkedések periodizációjához illeszkedik egészen az 1992. évi végjátékig. Több irat régóta ismert, mások pedig - ahogyan a szerkesztők jelzik - még a történészszakma előtt is ismeredenek voltak. Meglehet, elsőre talán nem teljesen nyilvánvaló, hogy egy efféle dokumentumgyűjtemény miért is lehet érdekes olvasmány. Talán úgy fogalmazhatnánk, a könyv 109 pontból álló képet tár elénk, s a pontokat a fejezetek bevezetőinek és az egyes források elején szereplő rövid felvezetőkön túlmenően az olvasónak önállóan kell összekötnie. Ez adja ki a csehszlovákiai magyar társadalom kereteit meghatározó történeti ívet. A források szövege nyilvánvalóan zárt és rögzített egész, emellett a különböző korok nyelvezete, gondolatai, sőt, színei teszik kellemesen változatossá a szöveget. Szinte meglepődik az olvasó, mennyire hatásos egymás után végigböngészni a magyar kisebbség látószögéből például a Csehszlovákia első pár hónapjáról, annak káoszáról szóló dokumentumokat. Több mint 100 év után is minden ízében tapintható a feszültség Sámuel Zoch zsupán és Polner Ödön rektor közti csörte kapcsán, amelyet a csehszlovák kormány 1919. január végi pozsonyi fogadtatása kapcsán vívtak egymással. Ennél is sűrítettebb „drámaiságot” jelentenek a jogfosztottság éveiből származó források, amelyekben - együtt a Gottwald-éra szövegeivel - az is szépen végigkövethető, ahogyan a szlovák kommunisták először agresszív türelmedenséggel, utóbb pedig pacifikáló módon álltak hozzá a magyarkérdéshez. Természetesen nem hiányoznak az 1968-as eseményekről, valamint a normalizáció idejében kibontakozó érdekvédelmi mozgalomról szóló szövegek sem. Ugyan a kötet időkerete 1992-ben lezárul, a forrásokban szereplő és ma is élő közéleti szereplőknek köszönhetően szemléletes módon mutatkozik meg a történelem működése, amely mindenkor kötődik a régmúlthoz és a jelenhez. E tekintetben a válogatás egyfajta szemléltető panoptikuma is a csehszlovákiai magyar politizálási és közéleti stratégiáknak. Az átfogó történeti monográfia hiányát ugyan nem pótolja a jelen kötet, de az elmondottak tükrében valamilyen módon egyfajta vázlatként, vagy inkább ízelítőként mutatja, hogy majd egy napon milyen összetevőkből is áll össze a csehszlovákiai magyarságról szóló magnum opus. Aki a történeti jelentőség és forrásérték alapján akar lyukakat találni a dokumentumfiizérben, az biztosan sikerrel jár - ám mind az előszóban jelzett szerkesztési elvek, mind a nagyközönségnek szánt formátum elejét veszi ezeknek a törekvéseknek. Egy hasonló típusú válogatásnál egyes források szerepeltetéséhez nyilván nem fér kétség. Szerkesszen bárki egy hasonló kötetet, a Csehszlovák Nemzeti Bizottság 1918. októberi kiáltványa Csehszlovákia megalakulásáról, Edvard Benes 33/1945. számú alkotmánydekrétuma, Fábry Zoltán A vádlott megszólal című memoranduma, vagy a magyar politikai tömörülések 1992. decemberi lévai nyilatkozata az államalakulat megszűntéről biztosan belekerül. Nyilvánvaló egészen máshogy festene egy többkötetes kritikai kiadás, de jelen helyzetben nem indokolt a szőrszálhasogatás. Szlovák és angol nyelvű összefoglalók is találhatók a könyv végén, így a magyarul nem tudó érdeklődő is kap némi eligazítást - noha, ahhoz aligha fér kétség, hogy az egész tartalom megérne egy szlovák és egy angol nyelvű kiadást is. A A pontokat a fejezetek bevezetőinek és az egyes források elején szereplő rövid felvezetőkön túlmenően az olvasónak önállóan kell összekötnie. szlovák tudományos élet úgymond közvedenül érintett a témakörben, míg az angol változat a nemzetközi szellemi életben jelenthetne kalauzt. A közvetítés egyébként sem idegen a kiadványtól, ugyanis a szerkesztők az előszóban jelzik, ők maguk fordították le azokat a cseh vagy szlovák nyelvű dokumentumokat, amelyeknek ez idáig nem volt magyar változatuk. Aligha vádolható a könyv azzal, hogy szűkre szabottan, apologetikusan, viktimizáló módon állna hozzá a csehszlovákiai magyarságot övező, évtizedeken át halmozódó és bonyolódó kérdésekhez. Az ellentétek persze mindvégig kitapinthatok, s ennek egyszerű oka van, ami független a szerkesztői szempontoktól. A csehszlovák, illetve a cseh és a szlovák nemzetállami projektumok, valamint a magyar politikai törekvések ellentéte hol a közélet előterében, hol annak búvópatakaként, de az egész érintett történeti periódusban fennállt. Épp emiatt senki se számítson „könnyed” olvasmányra, ha módszeresen halad végig a forrásokon, figyelve azok összefüggéseire. A szövegek szinte minden sorát átitatja a 20. századi európai politika megannyi dimenziója. Hogy csak néhány jellemző vonást említsünk: erőszakos államapparátusok, hol kevesebb, hol több fantáziával a kiutaltat kereső magyar kisebbségi politikum, vehemensen egymásnak feszülő etnikumok és nacionalizmusok köszönnek vissza az oldalakról. Mindez azt is jelzi: a kelet- és/vagy közép-európai tájakon is megkérte a maga árát a 20. század. A demokrácia irányába való araszolgatás kínkeserves lassúsággal történt, mit több, egy-egy forrásnál elidőzve láthatjuk, ahogy egyes időszakokban homlokegyenest a másik irányba haladt az aktuális társadalom és politikum. Vajon hol tartunk ma? Vataicin Péter Ponyvathriller habbal M egvan az ezerszer látott thrillersztori, amiben a feleség hosszú évek után rájön, hogy valójában sosem ismerte a férjét, mert a családja mellett végig volt egy titkos élete? A Tudhattad volna című sorozat is ezt dolgozza fel. Nincs nagy baj a sablonsztorikkal, hiszen azt is ezerszer láttuk már, hogy valakinek valamelyik családtagját meggyilkolják, ő pedig kegyeden bosszút áll érte, mégis máig készülnek ilyen történettel teljesen élvezetes filmek. Nincs új a nap alatt, úgyis minden történetet elmeséltek már, és a lényeg sokszor nem is azon van, mit mesélnek, hanem azon, hogyan mesélik. Márpedig a Tudhattad volna mesélője a rutinos Susanne Bier, aki kinőtte a dán filmipart, és ma már olyan filmeket forgat Hollywoodnak, mint a Sandra Bullock főszereplésével készült Madarak a dobozban. A Tudhattad volna a második sorozata, és Bier magabiztosan, profin mesél, kamerája bejárja és magáévá teszi Manhattant, elveszik az ottani elit csillogó életmódjában, ugyanakkor sosem téveszti szem elől hőseit, a Fraser házaspárt, amely az első részben látottak szerint irigylésre méltó luxuséletet él. Csakhogy Jonathan nem tér haza egy orvosi konferenciáról, a telefonját nem veszi fel, az üzenetekre nem válaszol, aztán nem sokkal később már a rendőrség kopogtat a család ajtaján, és azt mondják, a férfit azzal gyanúsítják, hogy rémisztő kegyetlenséggel meggyilkolt egy fiatal nőt, aki állítólag a szeretője volt. Ennyit az idealizált, irigylésre méltó családi életről. A Tudhattad volna egyik legfőbb erénye, hogy ügyesen adagolja a csavarokat: minden rész cliffhangerrel ér véget (az HBO hatból öt epizódot küldött át a sajtónak), így kíváncsian várjuk, hogyan folytatódik a történet, és az alkotók gyakorlatilag sportot űznek abból, hogy mindenkit gyanúba keverjenek, és minden felállított elméletünket újra meg újra át kelljen értékelnünk magunkban. A dolog persze egy kicsit túlgondolt és túlcsavart, a történetmesélés inkább thrillerlogika alapján folyik, láthatóan nem a realizmus a cél, de szerencsére a minisorozat egy pillanatra sem akar többnek látszani ponyvathrillernél, így emiatt nem lehet haragudni rá. A főszereplő egyértelműen a Nicole Kidman által rutinosan játszott Grace, de az igazi meglepetést Hugh Grant jelenti, aki az elmúlt pár évben újra meg újra bizonyítja, hogy sokkal jobb színész annál, mint amilyennek a sok lusta romkomja után elkönyveltük őt. Mondjuk abban már nem vagyok biztos, hogy párként jól állnak egymásnak, de szerencsére itt csak az első epizód egy részében kell boldog házaspárnak látszaniuk, utána már úgyis a köztük kialakuló feszültség a lényeg, azt meg séróból hozzák. A Tudhattad volna kellő szakértelemmel előadott, vérprofi thriller/ krimi-ujjgyakorlat, ami nem akar többet némi felszínes szórakoztatásnál. Susanne Bier szerencsére ügyesebben csinálja ezt, mint a legtöbb thrillerrendező, akinek a nyomdokaiba lépett. Ha az utolsó részben nem rontják el az egészet valami teljesen légből kapott megoldással és befejezéssel, akkor azt mondom, érdemes adni neki egy esélyt. Tóth Csaba SOROZATDARÁLÓ
