Új Szó, 2020. szeptember (73. évfolyam, 203-226. szám)

2020-09-05 / 206. szám

www.ujszo.com

SZALON ■ 2020. SZEPTEMBER 5.

íz:

Az Idomár mélyen meghajol

avracsics Tiborról még ellenfelei is elismerik, hogy 2010 és 2014 között ő volt a Fidesz-kormány egyik legfelkészültebb minisztere. Politikusi pályafutása előtt jogot tanított az ÉLTE-n, aztán képviselő, majd Fideszfrakció-vezető lett.

2014-ben nem azért mondott le miniszteri tisztségéről, mert rosszul végezte a munkáját, hanem azért, mert a kormány őt bízta meg azzal, hogy uniós biztosként képviselje az országot Brüsszelben. Tudomásunk szerint a belga fővárosban sem okozott csalódást. Ezért sokan meglepődtek azon, hogy a magyar kormány mégsem hosszabította meg Navracsics megbízatását.

A szakemberek szerint a bukását az okozta, hogy Brüsszelben megfertőződött az EU-vírustól, és emiatt vitás kérdésekben nem támogatta kellő mértékben hazáját. Ismerősei azt állítják róla, hogy túlságosan európai ember lett belőle.

Jelenleg kulturális kormánybiztos. Nem Brüsszelben. Veszprémben.

Navracsics nemrég interjút adott a Népszavának. A beszélgetés jól sikerült, az olvasó értékes információkkal lett gazdagabb. Amikor viszont az újságíró arra kérte őt, értékelje a média helyzetét Magyarországon azt válaszolta, hogy „hála a Jóistennek nem vagyok olyan pozícióban, hogy értékelnem kellene bármely szempontból a magyar sajtószabadságot”.

Bravó! Ez a művelt, sokat tapasztalt, nagyformátumú ember hálát ad a Jóistennek, hogy nem kell kimondania azt, amit gondol. Megköszöni a Teremtőnek, hogy nem kell igazat mondania.

Persze, hiszen már itthon van. Igaz, egy kicsit leforrázva, egy picit lefokozva, és már nem az EU épületében van az irodája, hanem Veszprémben, de a jövő még hozhat néhány kellemes meglepetést a hűségeseknek.

Az Idomár előlép, és meghajol a közönség előtt.

* * *

Pesti barátaim azt mondják, Navracsics interjúját az ellenzékiek egyértelmű sikerként könyvelik el. „Megvan az első repedés a

Fidesz vértezetén” - mondogatják egymásnak. Közben nézik a fehérorosz tévét. Néha megveregetik egymás vállát, biztatóan öszszekacsintanak, majd hazatérnek. Éjjelente azt álmodják, hogy ők is olyan szabadságharcot folytatnak, mint belarusz kollégáik. Aztán a másik oldalukra fordulnak, leteszik a kardot, és boldogan aluszkálnak egészen reggelig.

Az idomár másodszor is meghajol.

* * *

A hivatalos adatok szerint az augusztus húszadikán ,/elavatott” Trianon-emlékmű falára több mint tizenkétezer magyar település nevét vésték fel. Olyan történelmi elnevezésű falvakét és városokét, amelyek 1918 előtt a Magyar Királysághoz tartoztak.

Ám az egyik internetes portálon megjelent egy hosszabb írás arról, hogy e történelmi nevek egy része (a cikkíró szerint majdnem a fele!) csak 1913 után kapott magyar nevet. Szó sincs hát történelmi nevekről, egyszerűen az történt, hogy a múlt század első évtízedének magyarizációs hullámai lemosták e települések eredeti elnevezését, és egy szakértőkből álló bizottság egyszerű fordítással, vagy a hasonlóság alapján, magyar nevet adott a helységnek.

A továbbiakban a cikkíró történész (!) példák sokaságával demonstrálja, hogyan lett egy szláv (román stb.) városból (falucskából) magyar település. (Nekem a Dubnica-Máriatölgyes „csere” tetszett a legjobban.)

Ennek az erőltetett névváltoztatásnak az lett a (sajnálatos) következménye, hogy Trianon után a román (szerb, horvát, szlovák) bizottságok adtak hasonló módon új nevet még a valóban magyar többségű (sokszor színmagyar) településeknek.

A tanulmány alatt nem találtam a cikkíró történész nevét. Az újság közlése szerint a szerző neve és adatai a szerkesztőség birtokában vannak, de az illető anonimitásban kíván maradni.

Talán nem akart ünneprontó lenni? Lehet, hogy szégyenlős fájta? Esetleg attól fél, hogy a radványi sötét erdőben rátámad egy karaktergyilkos?

Magyarországon ma már nincsenek kínzókamrák. Nincsen spanyolcsizma sem, nem öntenek forró ólmot senki fülébe. Akkor hát mi franc van itt (ott)?

Az idomár harmadszor is a közönség elé lép, és mélyen meghajol.

Hunéík Péter

Szlovákiai magyar színházi és filmművészek nyilatkozata

Művészet és oktatás nem lehetséges autonómia és alkotói szabadság nélkül. Aggodalommal figyeljük - az éppen lezárt határ túloldaláról - a Színház- és Filmművészeti Egyetemen zajló eseményeket. Mint a legtöbb oktatási intézményre a régióban, nyilván az SZFE-re is ráfér a modernizálás, de nem ilyen agresszív, a 155 éves hagyományt, szakmai eredményeket elutasító módon. Az ilyen arrogáns hatalmi beavatkozás támadás az egyetemi autonómia és az alkotói szabadság ellen.

Szolidaritásunkat fejezzük ki és kiállunk az SZFE diákjai, az egyetemi autonómia és szabadság mellett.

Bandor Éva (színésznő) Bárdos Judit (színésznő)

Béhr Márton (színész)

Derzsi Réka (színésznő) Dékány Nikolett (színésznő)

Forgács Miklós (drámámig) Gadus Erika (díszlet- és jelmeztervező) Hégli Dusán (koreográfus, rendező) Hizsnyan Géza (színházi kritikus) Hostomsky Fanni (színésznő)

Jókai Ági (színésznő)

Kassai Csongor (színész) Kerekes Péter (filmrendező, producer) Kerekes Vica (színésznő) Kristóf György (filmrendező) Mamsek Attila (színházi rendező, színész)

Mokos Attila (színész) Molnár Csaba (filmrendező) Olasz István (színész)

Öllé Erik (színész)

Oszlik Péter (színész) Podhradská Lea (filmrendező)

Prikler Mátyás (filmrendező, producer)

Rák Viktória (színésznő) Rédli Károly (színházi rendező)

Szabó Viktor (színész) Szvrcsek Anita (színésznő) Tóbiás Szidónia (színésznő) Tóth Krisztina (színésznő) Uzsák Dávid (színész)

Varga Anikó (színésznő) Varga Emese (dramaturg)

KÖNYVSORSOK

„Arra a féregre emlékeztetett”

Franz Kafka Levél Apámhoz című írása a szerző különös önéletrajzaként is olvasható, amely sajátos fénytörésbe helyezi prózaművészetét. A biográfiai olvasat ugyan csak egy a számos közül, és nemhogy nem kitüntetett jelentőségű, hanem egyenesen korlátozó hatású lehet életművek megértésében, a nála súlyosan fönnálló komplexusos ödipális helyzet mindent fölülíró kényszerként nem csupán az elnyomó rendszerek allegóriájaként szituálható újra az oeuvre-ben, de a bűntudat, a behódolás és az alulmaradás szimptómáival kísérve kivetkőzted az embert önmagából, sőt kiveti a létezés racionális, szervezett, fegyelmezett, humanista rendszeréből.

Az ödipális meghatározottságról egy helyütt például így beszél a Levélben: „írásaim Rólad [az apáról] szólnak, hiszen csak azt panaszoltam el bennük, amit nem panaszolhattam el a kebleden.” (Szabó Ede fordítása) E kényszerítő erő pedig, bár sok szó esik az apai és anyai örökség azon terheiről és előnyeiről, amelyek a fiú harcát az apával szemben alapvetően megszabták, szinte magától értetődő módon taszítja le a fiút a létezésnek arról az emberi szintjéről, amelynek feltételét, bizalmát és energiáját az apa tekintélye adja: „Jobban célba

talált ellenszenved az írásaimmal és mindazzal szemben, ami ezzel - számodra ismeredenül — összefüggött. Itt valóban eltávolodtam Tőled egy darabon, önállóan, még ha ez kissé arra a féregre emlékeztetett is, amely a hátulról rátaposó láb alól teste elejével kivergődik és oldalt vonszolja magát.” Az apa ily módon egyszerre mintapéldája az elnyomó autoritásnak, a zsarnoknak, aki az egyedül neki (és önmagának) való megfelelés parancsa szerint szervezi életét, valamint a dühös és fenyegető metafizikai rendnek, hiszen szavai „égi parancsaként keretezik a család, köztük Franz külső és belső életét.

Arra, hogy a szóban forgó ödipális teher mién és miként mutat túl egy apa-fiú kapcsolat, egy család, illetve egy mikrokörnyezet — az üzlet alkalmazottai, a cselédek, az ismerősök és rokonok - belső ügyein, Kafka a városiasodó zsidóság alapvetően megváltozó mindennapjai révén tesz utalást, kifejezve, hogy a vallási-lelki élet kiüresedő, képmutató formaságait még hellyel-közzel fönntartó, annak azonban megfelelni nem tudó és nem is akaró, de mindezt a gyerekeitől elváró apa tulajdonképpen nem kizárólag önmaga jogán válik cselekvővé. Kafka szerint ugyanis nem csupán a hanyagsággal és nemtörődömséggel, sőt a valamit rosszul csinálás és a vétkezés hiányával párosuló önelégültsége vezérli az apát, hanem maga is egy kor terméke. „Neked viszont - írja -, bár ezen a ponton, akárcsak én, hihetsz a bűntelenségedben, a lényeddel és a kor viszonyaival, s nem csupán a külső körülményekkel kellene magyaráznod ezt a bűntelenségedet; ne mondd tehát azt, hogy túl sok egyéb munkád és gondod volt, semhogy még ilyesmikkel is foglalkozhattál volna.” (Kiemelés: LVP.)

Kafka gondolatmenetében egy ponton összekapcsolódik a „féreggé válás” képzete a pereskedés víziójával. A „féreg” hátán taposó zsarnok és a közvetlen utódok, azaz a Kafka testvérek közt folyamatosan függőben lévő „rettenetes per”-ben az apa kizárólagos jogot formál a bíró szerepére. Franz fölismeri és levezeti, hogy saját mikrokörnyezetének ilyen és ehhez hasonló defektusai nem elszigetelt jelenségek, hanem kicsinyítő tükrei egy olyan összetett jelenséghalmaznak, amely a világháborúhoz mind közelebb sodródó társadalmak természetét meghatározza, és amelyet életművében páradan erővel, de a humort sem nélkülözve ragadott meg. A féreg példája ugyanakkor elemi felismerése annak is, hogy a rémálom éppen akkor kezdődik, amikor a tudattalan és elfojtott

dolgok birodalmából kilép az ember. Ekkor jelenik meg ugyanis újra abban a polgári környezetben, amelynek keretrendszere anélkül változott meg, hogy érzékelte volna. „Amikor egy reggel Gregor Samsa nyugtalan álmából felébredt, szörnyű féreggé változva találta magát ágyában” - így

Az átváltozás híres nyitómondata (Györffy Miklós fordítása). Nem kerülheti el a figyelmünket, hogy az alvás állapota már előrevetíti azt a nyugtalanságot, amely a kibontakozó szituációt kíséri egészen a történet legvégéig, amikor a szülők „új álmaik és jó szándékaik megerősítését” látják Gregor kivirágzó húgában, azaz a nyugodt polgári élet folytonosságát. Ám a pozitív zárlat épp a Gregor utáni, feltűnően emelkedettnek érzett jövőperspektíva miatt keletkeztet hangsúlyos törést a nagypolgári család kontinuitásának eszméjében, hiszen hasonló nyugtalansággal töltheti el az olvasót, mint amilyen nyugtalan Gregor álma volt.

A metamorfózis bizarr eseményében persze nem csupán a polgári családi eszmék mennek veszendőbe. (Emlékezetes folyamatnak lehetünk tanúi, ahogyan az életszínvonal fenntartása érdekében Gregor bűntudatos meghunyászkodása szép lassan öntudadanul vagy akaradanul is átszáll a felmenőkre, akik a lakásukba benyomuló albérlők kénye-kedvének lesznek kiszolgáltatva.) Hanem a humán ismérvek is, noha Gregor féregléte nem számolja föl - legalábbis eleinte - a bűntudatból és alázatból táplálkozó lelkiismeretet, valamint a mindennapi életben való tevékeny részvétel igényét, pontosabban a kötelesség és a felelősség mindent megszabó érzetét. Gregor még akkor is dolgozni igyekezne, illetve magyarázkodna, amikor már rég „nincs egészen rendben”, kiszűrődő beszéde a többiek füle számára „állathang”, így hát amikor a kintiekkel megbeszélni készül helyzetét, arra is ügyel, hogy „csak

egész fojtottan köhintsen, mert elképzelhető volt, hogy már ez a zaj is másképp hangzik, mint az emberi köhögés, s ezt ő maga már nem merte volna eldönteni”. Gregor tehát belül a kultúrán innen van: (nyelvben) gondolkodik és kalkulál, kívülről tekintve viszont már azon túl, vagy annak előtte. így tekintve az apa almadobálása ennek a törésnek a biblikus, ugyanakkor szürreálisán blaszfémikus, abszurd parádéjaként is azonosítható.

A Levél Apámhoz Kafkájának vádirata („apám, ez az óriás, a legfőbb Hatóság”) bizonyos értelemben visszahelyezkedik abba a beszédrendbe, amelyet a „per” és a bűntudat, az alázat és a félelem, sok esetben pedig az abszurditás logikája jelöl ki. Az apa-fenomén azonban, miként Az átváltozásán is érzékelhető, annak a választóvonalnak vagy határsávnak - ember(i) és nem ember®, kultúra és kívüliség határának - a felügyeleti szervévé, kontrollmechanizmusává nő, amely egy egész kor, sőt végül egy egész világrend jelképévé sűrűsödik. Innentől kezdve viszont Franz Kafka személyes sorsa tán kevésbé érdekes írásainak vonatkozásában, és fontosabbá válik, hogy prózájában az alaphangoltságot alakító „nyugtalan álom” egyáltalán lehetővé tesz-e emberi ébredést.

L. Varga Péter