Új Szó, 2020. szeptember (73. évfolyam, 203-226. szám)
2020-09-19 / 217. szám
SZALON ■ 2020. SZEPTEMBER 19. [16 www.ujszo.com Tanácskozás Komáromban (Forrás: Facebook) Népszámlálási stratégia: kövessünk valós célokat! Az utóbbi hetekben élénk vita alakult ki a népszámlálással kapcsolatban. Egyik része a módszertani változásra vonatkozik, másik síkja az eredmények értelmezéséről és ezzel összefüggésben a népszámlálást megelőző kampány céljairól szól. Ebben az írásban utóbbihoz szeretnék hozzászólni. helyett többes identitás. Az ezt lehetővé tevő módszertani változásról fontos vita kezdődött, ezt viszont már két-három éve kellett volna lefolytami. Amikor volt tétje. Hogy nem így történt, elsősorban azok felelőssége, akik a változást eltervezték és kieszközölték, széles társadalmi vita nélkül. Látjuk, hogy az új megközelítéssel kapcsolatban több a kérdőjel, a veszély és a buktató, mint a lehetőség, de ezzel már semmit sem tehetünk. Mindez mementója marad annak, hogyan nem szabad a társadalmunkkal kapcsolatos szakmai és társadalmi döntéseket meghozni! Ugyanakkor ezen most túl kell lépni, következményeit viszont vizsgálni kell, hiszen sok még az elvarratlan szál. Gondolok itt elsősorban a kisebbségi jogok végrehajtására vagy az eredmények „állami” értelmezésére. Mi is a népszámlálás célja? Részletgazdag pillanatképet mutat a társadalomról. A számsorok konkrét intézkedések alapjait képezik, a pillanatkép szerint formálódnak jogok és lehetőségek, támogatások és tervek. Emellett viszont fontos — vagy még fontosabb - az a hatás, amit a cenzus egy-egy társadalom és közösség mentális állapotára gyakorol. Nem csak a valóságot mutatja meg, alakítja is. Az 1900- as népszámlálás korabeli és utólagosan is legtöbbet idézett adata, hogy először mutattak ki 50% feletti arányt hivatalos összeíráson a magyarság számára a szűkén vett történelmi Magyarország határain belül. A 2011-es szlovákiai népszámlálás eredménye pedig elsősorban a magyarságot sokkolta, és indított el egy társadalmi vitát, melynek viszont sajnos nem lett érdekképviseleti vagy szakmai, szakpolitikai kifutása. A népszámlálásról gyakran elhangzik, hogy a végvárak szempontjából fontos, ezért a megelőző kampány fókuszába is őket kell állítani. Azon településeket, ahol már most is alig lépi túl a magyarság aránya a 15%-ot, hiszen ez a magyar ügyintézéshez szükséges minimális jogszabályi arányszám. Ez pont az előző bekezdésben említett technikai megközelítés, ami jogokat formáló forrásként tekint a cenzusra. Véleményem szerint viszont vannak fontosabb célok is. Nem csak átvitt, de nagyon praktikus szempontból is. A népszámlálásnak ugyanis a fenti jogtechnikai mellett fontosabb a pszichológiai hatása. Tízévente ládeletet nyújt arról, hányán vagyunk országosan, a többiekkel összevetve milyen a helyzetünk, regionálisan hogyan állunk, milyenek a népesedési trendjeink. Nem elhanyagolandó a végvárak kérdése, mindenki számít, de legyünk őszinték magunkkal szemben! Azokban a községekben, ahol legutóbb épphogy túllépte a magyarok aránya a 15%-ot, általában eddig sem volt aktív és megtartó magyar közösségi élet. Ha a számok mögé nézünk, akkor pedig azt látjuk, hogy itt a magyarság túlnyomó többségét már az idős korosztály adja. Ezeken a településeken rendszerint pont azért esett vissza a magyarság aránya, mert fejlődéséhez nem volt biztosított az intézményrendszer, például évtizedek óta hiányzik a magyar iskola. Itt tehát nem azért fog elfogyni a magyar, mert egy gyenge népszámlálási mutató miatt elvesznek intézményeink, az ok-okozati sor fordított: a magyar intézmények jóval korábbi megszűnése vagy kiüresedése miatt zuhant a magyarok aránya, s ennek következménye lesz a 15% alá esés. Aminek az előbb sorolt okok miatt sokszor csak minimális praktikus következménye lesz, legfőképpen az, hogy lekerül a magyar helynévtábla. (Ami egyébként inkább az ország kisebbségi jogi törvényeinek szemléletében gyökerező probléma, mintsem népszámlálási kérdés, hiszen ha a jogszabályok nem korlátozóak, hanem lehetőséget biztosítóak lennének, akkor a helyi önkormányzat döntésére küszöb alatt is maradhatna a tábla.) Amint írtam, mindenki számít, ám ha a 15% körül billegő települések kisebbségi jogi kontextusban értendő „megtartását” tesszük meg fő célnak, akkor aránytalanul sok energiát fordítunk olyasmire, ami a gyakorlatban már most sincs nagyon kihasználva és nem is lesz. Nem véletlenül írtam a fentiekben falvakról, ugyanis a népszámlálás 15%-os következménye egy-egy város szempontjából érdekesebb lesz. Ezekben ugyanis a magyarság jelentősebb abszolút száma miatt még lehet és sokszor van is magyar intézményrendszer (iskolák, kulturális rendezvények, magyar misék), a 15%-os határ alá csúszás pszichológiailag érintheti negatívan ezt a közösséget. Jó példa erre Szene, amely a jelentős pozsonyi kitelepülés következtében fokozatosan duzzad, a magyarság aránya pedig csökken. A „15% körüli községek” eredményei helyett sokkal fontosabb, hogy milyen lesz a magyarság országos aránya, abszolút száma, a tisztán magyar és a duális identitások száma, valamint hol melyik pszichológiai határ dől meg, vagy fordítva, erősödik. Egy külföldi példa: a 2002-es romániai népszámlál ás egyik legfontosabb magyar vonatkozása volt, hogy az egykori autonóm tartományi központban, Marosvásárhelyen 50% alá esett a magyarság aránya, először a történelem során. Az adatok értelmezését jelentősen bonyolítani fogja, az összehasonlítást pedig gyakorlatilag ellehetedeníti a többes identitás bevezetése. Ebben az esetben, ahogy korábban a vitában Kapitány Balázs rámutatott, előfordulhat, hogy egy-egy délszlovákiai városban (akár Komáromban, Somorján) egyszerre lesz „többségben” magyar és szlovák. Emiatt nagyon fontos, hogy a kettős megjelölést azok használják ki, akik eddig hivatalosan szlovákok voltak, a 460 ezer magyar túlnyomó többsége ne „fedezzen fel” magában újabb identitást. Ez a mi érdekünk, helyi és országos szempontból is. Eddig nem került elő a nyilvános vitákban az „ismeretlen nemzetiségűek” problematikája, amire különösen nagy figyelmet kell fordítani. 2011-ben a lakosok 7%-a nem vallotta meg nemzetiségét, ami a korábbi 1%-hoz képest óriási ugrás. Ez a jelenség elsősorban a kisebbségek számára káros, hiszen az arányokat sehol sem a bevallott nemzetiségből, hanem az összes lakosból számítják. Mivel az „ismeretleneket” kitermelő társadalmi jelenségek az elmúlt tíz évben erősödtek, minden okunk megvan feltételezni, hogy országosan még kevesebben fogják megvallani nemzetiségüket. így tehát a társadalmi kampány során a „valljuk magunkat magyarnak” és a „ha lehet, csak magyarnak” csapásirány mellett nagyon fontos lesz azt az üzenetet is eljuttatni a polgárokhoz, hogy egyáltalán vallják meg a nemzetiségüket. Mert mindenki számít, nekünk, magyaroknak pedig nagyon számít. Mózes Szabolcs A szerző az Összefogás mozgahm elnöke Vallásosak kontra ateisták Ridley Scott nagyszabású sci-fije, A farkas gyermekei ősrégi kérdésre keresi a választ: elég, ha a tudomány tanait követve élünk, vagy szükségünk van hitre is a teljes élethez? Ridley Scott ugyan már bőven nyolcvan fölött van, de még mindig érzi az idők szavát. Bár producerként korábban is beállt tévésorozatok mellé, ezúttal rendezőként is besegített az HBO legújabb megaprodukciója, A farkas gyermekei munkálataiba. A keze nyoma érezhető is a végterméken, és elsősorban azok számára szolgálhatok jó hírekkel, akik csípték pár éve a Prometheust, amelyben a rendezőlegenda tudományosabb/filozofikusabb oldaláról közelítette meg a science fiction, a teremtés és az androidok témáját. A farkas gyermekei egyértelműen a Prometheus köpönyegéből bújt elő, még ha az írók szintjén nincs is kapcsolat a két projekt között. A film rideg képi világa, a szereplők érzelmi kimértsége és a megjelenő emberi és filozófiai kérdések is arra a filmre emlékeztetnek, bár az első három rész alapján Scottnak ezúttal sikerült elkerülnie a filmje idegesítő bakijait és logikátlanságait. A farkas gyermekei főszereplője két android, Anya és Apa, akik az ateistáktól azt a feladatot kapják, hogy a pusztulófélben lévő Földről menekítsenek emberi embriókat egy távoli, élhető bolygóra, ott neveljék fel őket, létrehozva ezzel egy Földtől távoli emberi kolóniát, ahol végre az ész és a tudomány dominálhat, nem a vallási dogmák. Csakhogy a bolygón megjelenik a vallásosak bárkája is (Noé bárkája után szabadon), és az emberek az új planétán is ott folytatják, ahol a Földön abbahagyták: bár alig néhányan vannak, annak rendje és módja szerint tovább háborúznak. Mondjuk, ha ilyen iramban fogynak a szereplők a sorozatban, mint az első három részben, akkor nem lesz hosszú széria A farkas gyermekei, az biztos. Scottot a vallás-tudomány ellentéte mellett továbbra is az androidok érdeklik leginkább, és bár papíron nem így kellene lennie, mégis Anya és Apa a legérdekesebb karakter ebben a csúcstechnológiát a barbár/nomád életmóddal keverő történetben. A forgatókönyv nem ragad teljesen ezen a kietlen bolygón, flashbackekben láthatjuk azt is, milyen volt az a Föld, amit már mindenképpen ott kellett hagyni - itt bejön némi Terminátor utánérzés, de nem aggasztó menynyiségben. Vannak sorozatok, ahol már három epizód után meg lehet állapítani, hogy mesterművet vagy valami felejthetőt lát-e az ember, de A farkas gyermekei nem ilyen. A bevezetője ugyanis elsősorban csak feldobja a magas labdákat, és a kérdés az, hogy később le tudja-e ütni őket, vagy rossz válaszokat ad a saját maga által feltett kérdésekre, netán egyáltalán nem is válaszolja meg őket. Háromórányi történetmesélés után még az is benne van a pakliban, hogy Scott ismét egy sci-fi mesterművet alkotott, de sajnos ott lebeg annak a réme is, hogy a pofás külcsín és a feldobott izgalmas témák mögött csupán üresség honol. Nagyon szeretnék bízni az előbbiben. Tóth Csaba SOROZATDARÁLÓ
