Új Szó, 2020. június (73. évfolyam, 125-150. szám)
2020-06-17 / 139. szám
nr KÖNYVESPOLC 2020, JUNIUS 17. www.ujszo.com JÓN KALMAN STEFANSSON Az ember szíve Az angyalok bánata JÓN KALMAN STEFÁNSSON Menny és pokol Szavakkal festve Jón Kalman Stefánsson Menny és pokol című trilógiája olyan, mint egy elképesztően gyönyörű festmény Izland hófödte hegyeiről, a viharok dúlta Atlanti-óceánról és a víz és jég között túlélni és élni próbáló emberekről. JÉ ember csak ül /l __ az üres doku-LJ KJ mentum felett, /% ^ és nem tudja, JK» É i tJ hogyan is kellene belefognia az ajánlóba. Hiszem, Stefansson monumentális trilógiája annyi mindenről szól - egzisztenciális kérdésekről, irodalomról, természetről... Mégis, ha egy szóban kellene összefoglalnunk ezt a több mint ezer oldalt, azt mondanánk: az életről. Éppen ezért indít egy halálesettel a trilógia: „a pokol az, ha halott vagy, és ráébredsz, hogy nem is éltél, amíg lehetőséged volt rá” (Menny és pokol, 113. o.). „A halál elleni legjobb fegyver az, ha teljes, egész életet élünk, minden egyes másodpercben. Az irodalomnak hozzá kell segítenie bennünket az élethez, hogy többet és jobban éljünk belőle, és feltüzeljen bennünket” - nyilatkozta egy interjúban Stefánsson, és ez a motívum végigkíséri az egész történetet. Osszefagyottan végezzük? Izlandon járunk, valamikor az előző századfordulón. A hely nagyon is fontos, az idő kevésbé: ez egy kortalan történet. A fiú - akit Stefansson egyszer sem nevez meg a könyvekben - és barátja, Bárőur halászként dolgozik. Mindketten rajonganak az irodalomért, a költészetért. Olyannyira, hogy ez Bárőur életébe kerül: a figyelmét leköti Milton Elveszett Paradicsoma, a halászatra elfelejti magával vinni az anorákját, és megfagy a viharos tengeren. Ezután a fiú útnak indul, a Községbe, hogy visszaadja a gyilkos kötetet a vén kapitánynak, akitől a barátja kölcsönkérte, majd maga is kövesse Bárőurt a halálba. Mert mi értelme van igazából az életnek, ha osszefagyottan végezzük egy csónakban? De a fiú mégsem tudja csak úgy eldobni magától az életet, mert édesanyja arra kérte, hogy éljen! Úgy éljen, ahogy neki sohasem adatott meg. Ezért a fiú végig az élet és halál határán imbolyog. Keresi a választ, merre billenjen végül a döntése. Az élet és halál közötti bolyongásra a szerző azzal is ráerősít, hogy a fejezetek közt a lét és nemlét között ragadt, és ebbe az évszázadok során egyre jobban beleőrülő lelkek narrálják az elbeszélést. Erős női karakterek A Községben élő emberek léte a tőkehalak körül forog. A férfiak mindennap kihajóznak a tengerre, hogy irdatlan mennyiségben kifogják, aztán az asszonyok pucolják és sózzák be, majd a kereskedőhajók otromba gyomrukban viszik magukkal. A Községben élők nagy része szürke munkásember, legtöbbjüket megtörte az élet vagy a halál, esetleg mindkettő egyszerre. Ám akad néhány különleges egyén. Jens, a szótlan postás, Gísli, az iskolaigazgató, Kolbein, a vak kapitány. Ám ebben a patriarchális társadalomban mégis két nő a legérdekesebb karakter. Geirbrúdur, a fogadót vezető özvegy és annak házvezetője, barátnője, Helga. A két nő szembemegy a társadalom elvárásaival. Szabadon élnek, nem vetik alá magukat a férfiak béklyóinak. Mindkettőjüknek van véleménye, ráadásul nem félnek kimondani. „Ha Isten tényleg meg akarta volna változtatni a világot (...), akkor a lányát küldte volna ide, és nem a fiát. Isten lánya a legrosszabbat hozta volna elő az emberekből, megverték, meggy alázták és megalázták volna, a rómaiak pedig még erőszakot is tettek volna rajta a keresztre feszítése előtt. Leleplezte volna a bennünk lakó gonoszt, és ez talán elég lett volna hozzá, hogy megváltoztasson minket. Ti, férfiak kénytelen lettetek volna megpróbálni megérteni, mit jelent az: nőnek lenni, hogy mi mindent kell nekünk kiállnunk, hogy mit jelent mindig alávetettnek lenni, mit jelent másodrendűnek születni. De Isten nem érti a nőket, ezért küldte inkább a fiát” - mondja a regény egyik női szereplője, és ezzel Stefánsson gyönyörűen foglal állást a női nem mellett (Az ember szíve, 76. o.). Kívül-belül gyönyörű Az ödetes és csodaszép borító a Libri Kiadói Csoport vezető grafikusa, Tillai Tamás munkáját dicséri. „A három borítón átívelő, hatalmas hal alakja nem pusztán figyelemfelkeltő; hiszen a trilógia teljes felületét kitöltő mérete, és az, hogy ezen az »ablakon« keresztül látjuk az izlandi panorámát, az egyben abszurd nézőpontot is ad” - mondta a borítóról Tillai, amit egyébként Stefánsson is dicsért. Azt mondta, ez a legjobb borító, amit bármelyik munkáján valaha látott. Az izlandi szerző egyébként költőként kezdte a pályáját, így nem csoda, hogy a metaforái és a megszemélyesítései, gyönyörű, inkább a versekben megszokott képei szinte életre kelnek az oldalakon. A izlandi hópelyhek a mi szobánkban is hullanak, a jeges víz a mi arcunkba is csap, és amikor elérkezik a tavasz, a mi környezetünk is kivirágzik. „Szép időben aligha van gyönyörűbb az óceánnál, vagy csillagos éjszakákon, mikor a víztükör holdfényt álmodik” (Menny és pokol, 14. o.). Egy mondatban, vagy akár egy félben is képes az élet alapigazságait az olvasóhoz „vágni”, de olyan erővel és olyan megrendítően, hogy percekig csak nézünk magunk elé: „pokoli dolog az, ha van karunk, de nincs, akit öleljünk vele” (uo., 44. o.). Stefánsson barokkosán hosszú mondatokkal vezeti végig az olvasót a történeten, ráadásul a dialógusok a legtöbbször folyó szövegként jelennek meg ezekben. így a magyar fordításért felelős Egyed Veronikának volt mivel megküzdenie. Jár neki az elismerés, mert a szöveg magyarul is olyan, mint egy gyönyörű izlandi festmény. Hogyan olvassuk? Annak ellenére, hogy viszonylag szűk a trilógia cselekménye, és lassan csordogálva folyik előre a történet, olvastatják magukat az oldalak. (Még akkor is, ha olykor öncélúan túlírtnak tűnik egy-egy rész, például a középső kötet, Az angyalok bánata második fele.) Am ezt a könyvet lassan érdemes olvasni. Megfontoltan ízlelgetni, megrágni és megemészteni minden mondatot. Finom humor és megrendítő valóság keveredik az oldalakon, alkalmanként a giccs határán, de még költőien szépen, hogy az embernek kedve lenne memorizálni néhány mondatot - vagy mobillal kifényképezni néhány sort, ahogy én is tettem -, majd felidézni valamikor, valakinek, amikor valami nagyon fontosat szeretnénk kimondani. Mert a Menny és pokol trilógiában benne van minden, ami az életben fontos lehet, minden, amit többször kellene elmondanunk egymásnak. Mészáros György Jón Kalman Stefánsson: Menny és pokol-trilógia (I. Menny és pokol II. Az angyalok bánata, III. Az ember szíve) Jelenkor Kiadó, 2019, 1156oldal Gyarló istenek bukdácsolása A mozivásznat, streamingszolgáltatókat és könyvespolcokat elárasztó sci-fi özönt látva a felszínes szemlélő abba a tévhitbe is ringathatná magát, hogy a zsáner most éli a fénykorát. Egy közelebbi pillantás viszont gyorsan felfedi, hogy az egy kaptafára készült, ötlettelen, alappaneleket mozgató, átlagos és átlag alatti művek között szinte elvesznek az igazi különlegességek. Volt idő, amikor a sci-fi még a felfedezésről és a kísérletezésről szólt, a szabadságról, amihez hasonlót semilyen más műfaj sem tudott nyújtani az alkotóknak. Nem véletlen, hogy sorra adják ki újra és dolgozzák fel, filmesítik meg a „nagy öregek” korai alapműveit, legyen szó George R. R. Martin Éjvándorairól vagy Frank Herbert Dűnéjéről. Volt valami az előző század hatvanas-hetvenes éveiben (felszabadultság?, naivitás?), ami látványosan hiányzik a mai sci-fiből. Arkagyij és Borisz Sztrugackij Nehéz istennek lenni című regénye is ebben az időben, 1966-ban született, a science fiction hőskorában. (Valószínűleg ez a szerzőpáros második legismertebb műve a Piknik az árokparton - közisismertebben: Stalker - után.) Mára kultikus státuszt ért el, két filmet és számítógépes játékot is készítettek belőle. Magyarra 1971-ben fordította le Gellért György, de aktualitását mutatja, hogy idén újra kiadták. A Sztrugackij testvérek életművén belül a regény a Delelő-univerzum része, de ahhoz szinte csak utalások szintjén kapcsolódik, így annak ismerete nélkül is élvezhető. Bizonyára minden, történelem iránt érdeklődő ember eltűnődött már azon, miként lehetne kijavítani egy-egy történelmi ballépést, mit tennénk, hogyan viselkednénk, ha a mai ismereteinkkel és technológiánkkal visszatérhetnénk a régmúltba. A Nehéz istennek lenni lényegében ezt a kérdést járja körül. 2134-ben járunk, egy távoli bolygó Arkanar nevű országában, mely a sötét középkor időszakánál tart a fejlődésben. A bolygólakók között elvegyülve azonban a Földről érkezett utazók, ún. progresszorok élnek, akik megfigyelik, dokumentálják az itteni életet, de tilos erőszakkal beavatkozniuk. Ilyen progresszor dón Rumata is, eredeti nevén Anton, aki magas rangú nemesként él Arkanarban évek óta, most azonban súlyos dilemma elé kerül. Az ország főminisztere létrehozott egy kegyetlen gárdát, mely szisztematikusan pusztítja az írástudókat, a kultúrát és a tudományt, hogy a minden felvilágosult eszmét tagadó papok vegyék át a hatalmat. Don Rumata segíteni akar, meg akarja menteni a tudósokat, de ez ellentétben áll a Földről kapott utasításokkal. Kiderül az is, volt már rá példa, hogy egy-egy földlakó jó szándéktól vezetve megpróbált beleavatkozni Arkanar történelmébe, és mindig katasztrófa lett a vége. A mocskos, elmaradott világban Rumata és a többi progresszor „istenként” tekint önmagára, holott - bár tanultabbak, képzettebbek az őslakóknál — ők is csak emberek. Csavar csavart követ, és lassan az is kiderül, hogy a progresszorok jelenléte talán nem is akkora titok, mint azt ők hinni szeretnék. Nem nehéz kihallani a regényből a társadalomkritikát. Rumata így jellemzi Arkanar lakóit: „Passzívak, mohók és valószínűdenül, fantasztikusan önzők voltak. Lélektanilag majdnem mind rabszolgák - a hit rabszolgái, az önmagukhoz hasonlók rabszolgái, hitvány szenvedélyek rabszolgái, a kapzsiság rabszolgái. És ha a sors akarata folytán valamelyikük úrnak született, vagy azzá lett, nem tudja, hogy mihez kezdjen a szabadságával. Sietett újra rabszolgává lenni, a vagyon, a fajtalan kicsapongások, a léha barátok, a saját rabszolgáinak rabszolgájává. Óriási többségük semmiben sem volt bűnös. Túlságosan passzívak és túlságosan tudadanok voltak.” Mégsem megvetéssel, hanem együttérzéssel tekint rájuk, mert meggyőződése, hogy ebből a sötétségből csak az értelem lángja képes kivezetni őket: „Művészet és általános kultúra nélkül az állam elveszíti az önkritika képességét, téves irányzatokat kezd bátorítani, mindinkább képmutatókat és aljaembereket teremt, az állampolgárokban fogyasztói szemléletet és önteltséget fejleszt ki...” Ezeket a mondatokat mindenki értette a hatvanas évek Szovjetuniójában, és ránk nézve szégyen, hogy 2020-ra semmit sem vesztettek az aktualitásukból. A Sztrugackij testvérek a sci-fi keretbe ágyazva lényegében egy fantasztikus történetet mesélnek el, királysággal, lázadókkal, hősökkel és szerelemmel. Közben pedig súlyos kérdéseket vernek fel: Van-e értelme a lázadásnak? Tehet-e egy ember bármit a zsarnokság ellen? Van-e erkölcsi jogunk beleavatkozni a kevésbé fejlett társadalmak életébe? Feláldoható-e az egyén boldogsága egy nagyobb cél érdekében? A Nehéz istennek lenni nem rágja a szánkba a válaszokat, inkább gondolkodásra késztet és önálló vélemény kialakítására biztat. Ahogy azt egy jó sci-finek tennie kell. Hegedűs Norbert Arkagyij és Borisz Sztrugackij: Nehéz istennek lenni Metropolis Media Group Kft., 2020 210 oldal
