Új Szó, 2020. május (73. évfolyam, 101-124. szám)
2020-05-16 / 112. szám
Polgár Anikó tárcája a Szalonban 2020. május 16., szombat, 14. évfolyam, 20. szám Gyakran szíven találja egy-egy vers Versek és arcok című sorozatunkban olyan személyiségekkel beszélgetünk, akiknek életében meghatározó szerepet kapott egy-egy lírai alkotás. C ulka Ottó színész Vágsellyén született, 2004-ben érettségizett a pozsonyi Duna utcai gimnáziumban, ezután évekig a Szlovák Rádió és Televízió magyar főszerkesztőségének munkatársa volt. Közben 2013-ban diplomázott a pozsonyi Színművészeti Egyetemen, Emil Horváth osztályában. Vendégszerepeit egyebek mellett a Szlovák Nemzeti Színházban, az Astorkában, a nyitrai Andrej Bagar Színházban. Az Aréna Színház egyik előadásában jelenleg is játszik. A Komáromi Jókai Színház társulatának tagja. A pozsonyi Színművészeti Egyetem első éves doktori hallgatójaként a magyar színinövendékekkel dolgozik. Van, akinek kell a terelgetés, hogy rátaláljon a versekre, és a biztatás, hogy kiálljon velük a színpadra. Egy volt tanárnő, Mészáros Ilona a zsigádi könyvtárban dolgozott, amikor 2000-ben felfigyelt Culka Ottó különleges orgánumára. Azt mondta neki, hogy ilyen karakteres hangnak jól állna egy Arany-ballada valamilyen versmondó versenyen. És igaza lett: a kilencedikes fiú eljutott Rimaszombatba, a Tompa Mihály Országos Verseny döntőjére. „Nagy kedvvel álltam neki, mert azelőtt senki sem foglalkozott velem komolyabban, és azt hiszem, a zsigárdi alapiskolából elsőként jutottam döntőbe ezen a versenyen. Ez a siker komoly lökést adott nekem, később, már gimnazistaként díjakat is nyertem” — emlékszik vissza a kezdetekre a Komáromi Jókai Színház társulatának tagja. A költészet egyébként gyerekkorától érdekelte, mindig szívesen nézte a tévében a nagy magyar versmondó színészeket, szóval azok közé tartozott, akik nem szaladtak ki a nappaliból a Vers mindenkinek alatt. ,.Amikor a pozsonyi Duna utcai gimnáziumba kerültem, találkoztam egy csodálatos felkészítő tanárral, Fonod Mariannával, aki egyébként németet tanított a mi osztályunknak. Nem is tudom, melyikünk ödete volt, hogy foglalkozzon velem, de a mai napig hálás vagyok neki. Tőle tanultam meg a versmondás alapjait.” VERSEK ÉS ARCOK Bár elsősorban a nyugatosokhoz vonzódott, inkább kedvenc versei voltak akkoriban, mint kedvenc költői. És ez ma is így van - ha szíven találja egy-egy vers, úgy érzi, a szerző helyette fogalmazott meg valami fontosat. Megosztott velünk egy személyes élményt is. „Az első nagy szerelmemmel a Vág-parton aludtunk nyáron, hálózsákban, a fák alatt. Hajnalban arra ébredtem, hogy erős szél fuj, és azok a magas iák mintha át akarnának ölelni minket. Zizegtek a levelek, felénk kapaszkodtak az ágak, egészen különleges érzés volt. Nem sokkal később kezembe került József Attila egyik verse, az Áldalak búval, vigalommal, amelynek az utolsó versszaka: »Hajnalban nyújtózik az erdő, / ezer ölelő karja megnő, / az égről a fényt leszakítja, / szerelmes szivére borítja.« Ez kitörölhetetlen emlék s olyan élmény, amelynek köszönhetően elkezdtem behatóbban érdeklődni József Attila költészete iránt. Más alkalommal is megtaláltak a szövegek, a legkülönbözőbb módon jutottak el hozzám. Volt, amit más ajánlott, volt, amire magam bukkantam rá. Néhányról tudom, hogy dolgom van vele, hogy szeretném egyszer elmondani.” A most válaszon Petőfi-verset Haumann Péter előadásában hallotta először. Azóta háromszor mondta el, legutóbb a Jókai Színházban, Kiss Péntek József emlékestjén. „Ez a szöveg legalább tíz éve érik bennem. Minél idősebb vagyok, minél több tapasztalatot szerzek a szakmában, annál közelebb kerülök hozzá s annál többet fedezek fel benne. Olyan élményeket, emlékeket ébreszt fel bennem, amelyek szinte azonosak a költő által kifejezett élményekkel. Petőfi mindössze 21 éves volt, amikor írta, de benne van a színészmesterség összes dilemmája, bánata, kínja s öröme. Ma is azt látjuk, hogy szinte bárkiből lehet színész. Olyanokból is is, akiket igazából nem is érdekel a művészet, maga a hivatás, csak meg akarnak élni belőle, vagy a népszerűség vonzza őket. És az sem sokat változott, ahogy az emberek viszonyulnak ehhez a mesterséghez. Nagyon szeretem az Egy estém otthon című Petőfi-verset is, szintén rengeteg olyan dolgot fogalmaz meg, ami velem is előfordult már, és tökéletes képet fest a színészet megítéléséről. Sokan úgy gondolják, hogy a színészet csak szórakozás vagy bohóckodás, hogy ez nem is munka. Volt, aki megkérdezte tőlem egy előadás után, hogy ezt főállásban csinálom-e, vagy van esetleg rendes munkahelyem is”. Culka Ottó úgy véli, a szakma renoméját az utcáról verbuvált amatőrök, műkedvelők, illetve azok a „celebek” is rontják, akik lehetőséget kapnak például tévésorozatokban, filmekben hogy „autentikus” szereplők legyenek, illetve hogy több nézőt hozzanak. Persze, akadnak fényes kivételek, ösztönös tehetségek is, mint például Röhrig Géza a Saul fiában, de ilyen csoda százból egy esetben történik. Az önjelölt kritikusok pedig, akik néhány éves színházba járás után már tanácsokat adnak arra nézve, hol kellene hangosabban vagy halkabban beszélnie a színésznek, vagy elmondják, hogyan kellett volna megrendezni az előadást, mindig megmosolyogtatják. Culka Ottó szerint a foci mellett ez a másik terület, amelyhez nálunk mindenki ért. Ezekkel a „szakértőkkel” egyébként szívesen elbeszélget, ha ideje engedi, mert kíváncsi a reakcióikra, illetve tudni szeretné, hogy áll a szakma megítélése. Örül annak, hogy sokan választják hivatásul a színészetet, a gondjaira bízott egyetemistákkal örömmel foglalkozik. „Talán furcsán hangzik, de rengeteget tanulok tőlük. Lelkes, felkészült fiatalok, akik Esterházyt és Szerb Antalt olvasnak, van véleményük a világról. De sajnos sokszor tapasztalom az egyetemen, hogy az új generáció nem ismeri a nagy elődöket, sokszor azokat sem, akik ma is a szakma legkiválóbbjai, csak éppen nem szerepelnek naponta a televízióban. Ilyenkor mindig rádöbbenek, mennyire múlandó a mi mesterségünk, mennyire múlékony a népszerűség, mennyire a pillanat művészete a színház. Ha egy színész meghal, vagy elhagyja a szakmát, pár év múlva alig emlékszik rá valaki, bármekkora tehetség volt, bármit bizonyított is pályája során. A nagy szerepekből nem marad semmi, jobb esetben néhány feljegyzés, kritika valahol a színházi intézet archívumában, vagy egy rossz minőségű felvétel, amelyet szinte senki sem néz meg. És ezen nem is érdemes csodálkozni, hiszen a színház háromdimenziós, élő műfej. Az a lényege, hogy a játszók és a nézők közös térben vannak, és ott, akkor születik meg valami, ami egyszeri és megismételhetetlen.” Juhász Katalin Petőfi Sándor Levél egy színész barátomhoz Jut még eszedbe a fiú? kivel Együtt cepeited a vándorbotot, Mely koldusbotnak is beillenék, Midőn a sorsnak fényes kedve nincs; És ez nem épen olyan ritkaság Színészre nézve, mint boldogtalan Magyar hazánkban a hű honfigond. - Lásd, én reátok még emlékezem, És elfeledni nem fogom soha A jót s roszat, mely ott közöttetek Múlt napjaimnak osztályrésze volt. Előttem áll a délután, midőn A színészetbe béavattatám. Barangolék föl és le céltalan A nagy hazának minden tájain. Tarisznyámban, mit hátamon vivék, Nem mondhatom, hogy nagy volt a teher, De a nyomor, mint ólom, megnyomott. Könnyíte rajt a víg könnyelműség, Mely útaimban hű társam vala. Ekkép juték egy nyári délután Egy kis városba; fáradt lábaim A fogadóban megpihentenek. - Vendégszobája egyik oldalán Helyet szerényen színpad foglala. Mire való is már a fényűzés?... Azon tűnődtem épen: kérjek-e Ebédet vagy se? hát ha majd sovány Zsebem bicskája szépen benntörik? Az ajtót ekkor megnyitó egy ur; Volt bennem annyi emberismeret, Ráfoghatnom, hogy nem más, mint színész. Fején kalapja nagybecsű vala, Mert Elizéus prófétával az Rokonságban volt... tudnillik: kopasz. Kabátja új, a nadrág régi rongy, És lábát csizma helytt cipő fődé, Alkalmasint amelyben szerepelt. „Thalia papja?" kérdém. - „Az vagyok; Talán ön is?" - „Még eddig nem."- „Tehát Jövőben? Fölség..."- „Azt sem mondhatom." Vágtam szavába; ámde ő rohant, S vezette gyorsan az igazgatót. Fehér köpenyben az igazgató Jött üdvezelni engem nyájasan: „Isten hozá önt, tisztelt honfitárs! Lesz hát szerencsénk önhöz, édes úr? Imádja úgye a művészetet? Ah, jóbarátom, isteni is az! S önnek szeméből olvasom’ ki, hogy Színészetünknek egykor hőse lesz, És kürtölendik bámult nagy nevét A két hazának minden ajkai... Ebédelt már ön? itt az ételek Fölötte drágák, s ami több: roszak. Az ispán úrtól őzcombot kapánk, A káposztából is van maradék - Ha meghívásom nem méltóztatik Elútasítni: jó ebédje lesz." így ostromolt a jó igazgató, Forgatva nyelve könnyű kerekét. Én nem rósz kedvvel engedék neki. Menék ebédre, és ebéd után Beiktatának ünnepélyesen A társaságba - nem kutatva: mi Valék, deák-e vagy csizmadia? Másnap fölléptem a Peleskei Nótáriusban. Hősleg működém Három szerepben, minthogy összesen A társaságnak csak hat tagja volt. - Egy ideig csak elvalék velők; Faluzgatánk jó- s balszerencse közt. De a barátság végre megszakadt, Mert én utáltam a nyegléskedést, A sok „utószor"-t, a görögtüzet, S tudj' a manó, mily csábításokat. A társaság is végre szétoszolt Egymást érő bel- s külviszály miatt; S én újra jártam széles e hazát, Mígnem keblébe vett más társaság. Mit ottan, itt is azt tapasztalám, S tapasztalásom nem volt olyatén, Mely kedvre hozta volna lelkemet. Kényért keresni színészek leszünk, Nem a művészet szent szerelmiből, S haladni nincsen semmi ösztönünk. „Pártolj, közönség, és majd haladunk," Mond a színész: és az meg így felel: „Haladjatok, majd aztán pártolunk;" És végre mind a kettő elmarad. Nem is hiszem, hogy a színészetet Becsülni fogják, míg ez befogad Minden bitangot, gaz sehonnait, Kik a világnak söpredékei, S itten keresnek biztos menhelyet. Barátom, ez fájt énnekem s neked, Ez keseríte minket annyira. Az isten adja, hogy minél előbb Akképen álljon szinmüvészetünk, Amint valóban kéne állnia.
