Új Szó, 2020. április (73. évfolyam, 77-100. szám)

2020-04-04 / 80. szám

SZALON ■ 2020. ÁPRILIS 4. www.ujszo.com 17 Megérkeztünk. A helyszín Chile északkeleti ré­sze, San Pedro de Atacama, 40 kilométerre a bolíviai határ­tól. Nagyon messze az otthontól. A tüntetések továbbra is zajlottak Chilében, a tartomány székhe­lyéről, Antofagastából is szomorú hírek érkeztek, de itt a sivatagban mindenki mással volt elfoglalva. A helyiek szerettek volna minél több pénzt keresni, a turisták pedig sze­rettek volna minél olcsóbban a leg­különlegesebb helyekre eljutni. Ha valaki évekkel ezelőtt megkérdezte volna, mi az a sivatag, akkor végelát­­hatadan homokdűnéket képzeltem volna magam elé. Ehelyett holdbéli táj fogadott. Száraz, poros sziklák, kövek, kavicsok, szürke homok. Szállt a por mindenfelé. Persze, itt is vannak homokdűnék, de nem igazán jellemző. Vannak viszont flamingók, lámák, vikunyák. Csak pár napot tölthettünk a sivatagban, és mivel kora délután érkeztünk, úgy döntöttünk, hogy még aznap nekivágunk az egyik látnivalónak, a Hold-völgynek. Viszonylag olcsón sikerült last minute utat foglalni az egyik utazási irodában. Még ebédre is maradt időnk. Az út valóban holdbéli (vagy in­kább marsbéli) tájon vitt keresztül. Fogalmam sincs, milyen a Hold vagy a Mars felszíne nyáron, de va­lószínűleg ott sincs víz, viszont an­nál több a por. A sivatagnak vannak olyan helyei, ahol 40 éve nem esett eső. Az első meglepetés a só volt. Úgy nézett ki a táj, mint a kiszáradt tenger. Minden tele volt sóval. Geo­lógus idegenvezetőnk elmondta, hogy az Atacama-sivatag nagyon­­nagyon régen valóban tengerfenék volt. A tektonikai és vulkanikus tevékenységek eredményeként emelkedett 2500 méter magasra. A következő meglepetés az volt, hogy a térképeken az Atacama-sivatag olyan, mintha egy óriási meteor csapódott volna be. Vagy valami óriási vulkán hozta volna létre ezt a kalderát. Mindkettő igaz. Egy régi jó valenciai barátom, Valentín még 2016 táján ajándékozott meg egy kisebb meteoritdarabkával, amit itt, az Atacama-sivatagban talált. Azóta is nagy becsben tartom a kis fekete kődarabot. Vulkánokból a környéken pedig van vagy 17- A legközelebbi úgy 30 kilométerre, a 6000 méter magas Licancabur a bolíviai határon. Hetedmagunkkal egy terepjá­róban késő délután úton voltunk, hogy közelebbről is megnézzük a híres Hold-völgyet. Előbb egy jócs­kán erodálódott hegyhátra vitt az utunk, ahonnjn szépen be lehetett látni a völgyet. Akármerre néztünk, akármerre mentünk, sziklák, por, só, hegyomlások, egy-két homok­dűne és naplemente várt minket. Nem véletlenül telepítették ide Eu­rópa és a világ legnagyobb, legdrá­gább, legérzékenyebb teleszkópjait. Nincs fényszmog, nincs nedvesség a levegőben. (Még a legmagasabb hegyek csúcsain is csak foltokban van hó. Gleccser errefelé egyáltalán nincs.) Nincs a légkörben semmi, ami torzítaná a kilátást. Innen a völgybe vezetett az utunk, csodálatos sziklaképződmé­nyek között. Néhány ilyen képződ­ményt fantázianevekkel láttak el. Talán a legszebb ezek közül a Las trés Marias, azaz a Három Mária szoborképződmény. Azon tűnőd­tem, hogy az elmúlás, az erózió is tud lélegzetelállítóan gyönyörű len­ni. Márpedig itt minden az elmú­lásról szól. És mint később kiderült, ebből egy keveset „sikerült” is ma­gammal vinni... Mivel közeledett az este, elin­dultunk egy magaslatra, ahonnan idegenvezetőnk szerint a legszebb a naplemente. Igaza volt. Fantasz­tikus színekben pompázott ez a holdbéli-marsbéli táj, amikor a nap vörös korongja bezuhant a sziklák közé. Nyilván a turisták serege is hozzáadott egy keveset a látvány­hoz és a hangulathoz. Miután meg­ittunk vagy három liter vizet, az idegenvezető kiosztotta a reklám­ban szereplő pisco sour koktélokat és azzal búcsúztunk a Hold-völgy naplementétől vörösre festett ár­nyaitól. Másnap kipihenten és szomjasan ébredtünk. Már jó előre befizet­tünk a következő, egyben utolsó túrára, így maradt elég időnk a szükséges teendők elvégzésére. Repülőjegy-foglalás Santiagóba, hogy elérjük a már meglévő járatot Mexikóvárosba. Buszjegyvásárlás a reptérre, reggeli-ebéd avagy brunch (az angol breakfast és lunch szavak összevonásával képzett szó). Össze­pakoltunk egy kis hátizsáknyi cuc­cot a sivatagi túrázáshoz (törülköző, furdőnadrág) és a kedvenc utazási irodánk elől egy felejthetetlen túrá­ra indultunk Lagunas Escondidas Baltinache. Igen, lagúnák Méghozzá a leg­eldugottabb, legkékebb, legszebb, legsósabb (némelyik tó sósabb, mint a Holt-tenger) tavak völgye. Hét kisebb-nagyobb sós vizű tóval. Megközelíteni sem egyszerű ezeket a lagúnákat (azaz tavakat, tavacská­kat). Tobbórányi autózás után ju­tottunk el a völgy bejáratához, ahol a helyi őslakosoknak fizettünk be­lépődíjat. A helyi atacamenos ősla­kosok, közösen az aymara és főleg a Chile középső részén élő Mapuche őslakosokkal nagyon kemény és sikeres csatákat vívtak, előbb az inkákkal majd a spanyolokkal, míg végül a 19. század közepén legyőz­ték őket a telepesek. Máig harcol­nak a jogaikért. Az ide látogató turisták hálásak nekik azért, hogy rendben tartják a környezetet, a zu­hanyozókat, a parkolót, és minden nap több ezer liter vizet szállítanak a helyszínre. Miután leparkoltunk, közölték velünk, hogy mindössze két óránk van körbejárni a tavakat. Mission impossible. Nem is sikerült. Cso­dálatos, a kék minden árnyalatát felvonultató tavak mellett vezetett az út egészen a legtávolabbi, legna­gyobb tóhoz, amelyben megmár­tózhattunk. Annyira magas volt a sótartalma, hogy lehetetlen volt elmerülni, szinte járni lehetett a ví­zen. Már alig voltak turisták a kör­nyéken, mire észbe kaptunk. Köz­ben megértettük azt is, miért fontos a zuhanyozás fürdőzés után. Miu­tán megszáradtunk, úgy festettünk , mintha jó alaposan beszórtak vol­na sóval. Vastagon belepte a testün­ket. Elindultunk a találkozóhelyre, lezuhanyoztunk és felmentünk egy magaslatra, ahol megvártuk a nap­lementét. Megkaptuk a pisco sour koktélunkat és könyörögtünk az idegenvezetőnknek, hogy engedjen beszállni az autóba, ugyanis olyan szélvihar kerekedett, hogy egymást is alig láttuk a felkavart portól. Örültünk, hogy előző nap sikerült megnézni a naplementét. Másnap reggel indultunk a leg­közelebbi, calamai reptérre. Nagy­apám papírbőröndjét szokás sze­rint vegigcsodálták a biztonságiak, aztán elindultunk hazafelé. Előbb Santiago következett, majd Lima, végül Mexikóváros. A majd 13 órás repülés számomra sajnos nem tóval és Tlacuache-val, a kutyánk­kal, kijött elénk a reptérre, kicsit megvárakoztattuk. A mexikóiak nagyon szeretnek ünnepelni, még novemberben, halottak napján igazán látványos ünneplésben volt részünk. Meg­tudtam,hogy a Spectre, a James Bond-film eleje Mexikóvárosban játszódik, és a jelenet annyira meg­tetszett a helyieknek, hogy azóta, 2016-tól minden évben nagy, jel­mezes halottak napi felvonulást rendeznek Zocalotól a Maderón keresztül a Bellas Artes Múzeumig. Ez a novemberi felvonulás és a Reforma sugárúton 50 méterenkén felállított karácsonyi betlehemek és Szűz Guadalupe-szobrok jól kere­tezték az utazásunkat. A karácsonyt és a szilvesztert Mexikóvárosban töltöttük. Egyrészt az orvosok mi­att, másrészt mert elő kellett készí­teni mindent a költözéshez Puerto Vallartába. Azóta már megjártam Budapes­tet, Pozsonyt, Érsekújvárt és február 7-én visszaérkeztem Mexikóba. Kí­nában akkor már tombolt a koro­navírus. A mexikói repülőtéren ez senkit sem érdekelt. így utólag visz­­szagondolva az egyórás sorbanállás, az útlevél ellenőrzése tökéletes alka­lom egy vírus elterjesztésére. Több ezer kimerült ember, ránézésre a világ összes tájáról, egy csarnokban összezsúfolva kanyarog, lökdöső­dik, sietne, hogy a csatlakozást el­érje, vagy csak egyszerűen elege van már az utazásból. A csatlakozásig volt még pár órám. Paola közben már Puerto Vallartába érkezett, én pedig alig vártam, hogy végre friss levegőn legyek Rövid, másfél órás A gyönyörűséges La Catrina, a halál istennője Mexikóban jól végződött. Miután az elmúlt egy-két hetet szinte állandóan 3500 méter felett töltöttük, néha 4800 méter magasan, és a száraz, sivatagi levegő sem túl egészsé­ges, ráadásul gyakorlatilag másfél hónapja állandóan úton voltunk, így teljesen kimerültén érkeztem meg. Engem kerekesszéken vittek le a repülőről, miután 30 körüli pulzust mértek nálam. Legalább a hosszú repülőtéri sorban állást megúsztuk. Megint jól jött az utasbiztosításom. Mint kiderült, komolyabb egészségi problémám volt. Carlost, Paola bátyját, aki au­repülés után megérkeztem kedvenc pelikánjaimhoz a Csendes-óceán partjára, Puerto Vallartába. Az úti­naplóm utolsó sorait önkéntes karaténban írom, és alig várom, hogy elkészüljön a gyógyszerünk, a mexikói kovászos uborka. Abban a reményben búcsúzom, hogy hamarosan újabb utazás vár ránk. És bárhová vigyen is minket a sors, az már nem lesz olyan, mint a járvány előtt volt. Vigyázzunk egymásra! Adios Amigos Juhász Rokko

Next

/
Thumbnails
Contents