Új Szó, 2020. április (73. évfolyam, 77-100. szám)
2020-04-04 / 80. szám
m SZALON ■ 2020. ÁPRILIS 4. www.ujszo.com TÁRCAASZALONBAN P S S S T..J Bárczi Zsófia A megmondóember megmondóember bezzeggyerek inverze. A bezzeggyerek az az ideális gyerek, aki nem a mi szüléink gyereke, pedig nagyon szeretnék, ha az lenne. A bezzeggyerek mindig mindent jobban csinál, jobban tanul, okosabb, többet olvas és főleg mást, napi három órát színez, és nem nyüszít fagyiért. A bezzeggyerek szüléink barátainak, ismerőseinek, kollégáinak a gyereke, lehetőleg egy iskolába járunk, és mi messziről utáljuk, mert anynyira tökéletes. A bezzeggyerek minden, ami mi nem vagyunk. A bezzeggyerek iskola után önszorgalomból franciául tanul. Udvariasan beszél a felnőttekkel, előre köszön az ismerős néniknek és bácsiknak, és nyolckor már ágyban van, persze, csak miután lezuhanyozott és fogat mosott. A bezzeggyerek megeszi a spenótot, kinyitja a száját, ha beszél, ötévesen helyesen alkalmazza a perspektívát, hatévesen elolvassa a Hetvenhét magyar népmesét, tízévesen újrafordítja Dantét, napi öt órát gyakorol zongorán (hegedűn, gordonkán, fuvolán vagy üstdobon), kikapcsolja a tv-t, ha a Grimm-klasszikusokat Disney-feldolgozásban adják, reggel mindig megmossa a fülét és tiszta zoknit vesz. A bezzeggyerek sosem mondja az anyjának, hogy kövér, nem hülyézi le a tanárait a hátuk mögött, és ég a vágytól, hogy szombaton reggel felporszívózhasson. A megmondóember az az önjelölt bezzeggyerek, akiről nem a szüléink állítják, hogy napi öt órát gyakorol. Persze lehet, hogy enynyit gyakorol, és az is lehet, hogy szó nélkül megeszi a spenótot, de nem tudhatjuk biztosan. Nem ebben utazik ugyanis. Nem profi zongorángyakorló és spenótevő, legalábbis nem jelenleg. Esedeg egyszer, régen. Vagy majd egyszer, talán. De nem most. Viszont pontosan tudja, hogyan és kinek kell napi öt órát gyakorolni a zongorán és hogyan kell szó nélkül megenni a spenótot. És nemcsak tudja, hanem meg is mondja, magabiztosan, indulatosan és cáfolhatadanul. A megmondóember ott van mindenütt, lesben áll és gyűjti az életre/szakmára/politikára/oktatásra / gyereknevelésre/papucsorránpamutbojt-kötésre meg isten tudja még mire vonatkozó meglátásait, hogy aztán az első adandó alkalommal ledorongolja velük az egyszerű földi halandót. Mindenről magvas gondolatok jutnak az eszébe. Nem érdekli, hogy akarjuk-e, megosztja velünk őket. Mert a megmondóembernek küldetése van. A világ (élet/szakma/ politika/oktatás/gyereknevelés/ papucsorránpamutbojt-kötés) jobbá tétele. Ezért nem hallgathat. A megmondóember sosem felel semmiért, de mindenkinek irányt mutat. Főleg erkölcsit. Mert erkölcsileg megingathatadan, pontosan tudja, mi a jó és mi a rossz, s egy laza csuklómozdulattal választja el a világosságot és a sötétséget, az egeket és a világvégi esett földeket. Meg a kutyaólak csöndjét. No, azt áztán pláne. A megmondóember idealista. A saját, hermetikusan zárt világából kiabál át hozzánk, hogy ezt így, azt meg úgy. A megmondóember mindig logikus. Egy tökéletes világban igaza lenne. Nem vele van a baj persze, sokkal inkább ezzel a kuszasággal itt körülöttünk. Mert olyan, amilyen. Mert fittyet hány az ok-okozatnak, a szépen felvázolt lineáris fejlődésvonalaknak, a példaértékű matematikai rendnek. Ezért sem vállalhat a megmondóember személyes felelősséget. Men akkor már érintett lenne a kuszaságban és kiismerhetedenségben, abban a szövevényes valóságban, amelyikben a tetteink következményeinek kiszámítására nincs mindig kéznél egy megfelelő képlet. A megmondóember azért is veszélyes, mert könnyű összekeverni a hozzáértő emberrel. A megmondóember kaján. Szívesen hárítja a felelősséget másokra és szereti a feltételes módot. Mindig mdja, hogy mit hogyan kellett volna vagy hogyan kellene. Persze, séttődékeny is a megmondóember. Mint szaktekintély, nem bírja a mellőzést, folyamatosan számot tart mások figyelmére. Válsághelyzetekben különösen aktívvá válik a megmondóember. Értekezik, posztok jobban tud. Van véleménye és megoldási javaslatai. Egy mozdulattal lesöpri, ami elavult, és már mondja is a megoldást, bármily komplex problémáról legyen is szó. Nem érdeklik a részletek. Nem érdeklik az akadályok. Legyen világosság, mondja. És mi áhítattal felnézünk rá, mert olyan jó néha azt hallani, hogy van egy egyszerű megoldást. A megmondóembert mi teremtjük, de a vita élteti. Ezért hát ne etesd a megmondóembert: ne vitatkozz vele, ne győzködd, ne érvelj tényekre hivatkozva. Ne lájkold, ne oszd meg. Ne hívd konferenciára. Ne bólogass, ha jól csengő igazságokkal traktál. Kerüld. Fordulj el. Éüledbe forró ólmot önts. Vagy menj át az utca másik oldalára. Töröld a Facebook-ismerőseid közül. És főleg, ne válj azzá. KONYVSORSOK Az Alapítvány gyermekei Vannak könyvek, melyek többször keresztezik az ember életútját. Felbukkannak, eltűnnek, majd ismét előkerülnek. Antikváriumok mélyén porosodnak, a polcaink hátsó soraiban lapulnak, selejtezik őket a könyvtárak, szem elől vesznek valahol az évek során. Mégsem lehet szabadulni tőlük, mert elolvasásuk után is - máshonnan nézve - velünk maradnak. Nagy az öröm persze, amikor rájuk bukkanunk, vagy kiadják őket újra (például más fordításban, más borítóval, más méretben vagy újraszerkesztve). Vagy egyszerűen csak eljön az ideje, hogy újraolvassuk őket, mert mindig marad valami belőlük az első olvasás után. Vagy megváltozik valami körülöttünk, valami olyasmi, ami ráirányítja a figyelmünket a régi olvasmányra. (Lehetnek ezek bármilyen életesemények, történelmi fordulópontok, bármi, ami mozgásba lendíti az emlékezetet.) Számomra ilyen mű Isaac Asimov Alapítvány-trilógiája. Az újraolvasás azonban nemcsak azt jelenti, hogy kétszer-háromszorakárhányszor olvasunk el valamit, egymástól függetlenül. Nem, az újraolvasás azt jelenti - és ennek nagyon komoly irodalma van a szakmában -, hogy az egyes olvasatok egymásra (is) vonatkoznak. A másodikban megértünk valamit másképpen az elsőhöz képest, a harmadikban már azt is el tudjuk gondolni, hogy az előző kettőben mi volt a különbség, és valószínűleg azt is, hogy a közbejövő olvasmányaink (és mások értelmezései) hogyan befolyásolják az adott műhöz való viszonyunkat hoszszabb távon. Ha visszatekintek az időben, Asimov alkotása mindkét szempont alapján olvasmányélményeim egyik legfontosabb, folytonosan visszatérő darabja, amelyet a napokban is újraolvastam e felkérés kedvéért. De nem véletlenül esett éppen erre a műre a választásom. Nézzük, miért. Az Alapítványt majd’ negyven évvel ezelőtt olvastam először, gimnazistafejjel. Tanulás helyett esténként általában sciencefictionregényeket bújtam, és sok egyéb mellett sor került Asimov művére is. (Még arra is emlékszem, amikor a példányt, az első kötetet sikerült megvennem a Központi Antikváriumban, Budapesten, pár forintért.) A regényt lenyűgözőnek találtam, sodró lendületű történetnek, amely lényegében megfelelt a klasszikus sci-fivel szembeni elvárásaimnak. Akkor még messze az oktatói és a tudományos pálya előtt álltam, kiszámíthatatlan jövővel, így nem mélyedtem el a politikai és tudományos részletekben, a dolog mégis működött. Asimov ugyanis mesterien bonyolítja a cselekményt, a Terminus, a Második Alapítvány és a Birodalom kapcsolatát, és jó pár remek karaktert szerepeltet a távoli jövőben játszódó történetben. Ez egyébként az egyik ismérve a jelentékeny műveknek, magával ragadják az ifjú elmét is, mert a nélkül is működnek, hogy az olvasó folyamatosan reflektálna a tudományos háttérre. Sok-sok évvel később (és itt most néhány újraolvasást át is ugorhatunk, mert a befogadó szempontjából még nem jelentettek más távlatot, például a katonaévek alatt, még az egyetem előtt), amikor komplexebb előfeltevésekkel ismét nekifogtam az Alapítványnak, nem hittem a szememnek. Minden megváltozott és semmi sem. A kalandsorozat ugyanúgy lenyűgöző maradt, de elkezdtek bemozdulni az apró részletek. Ez úgy az ezredforduló környékén lehetett, amikor már irodalomtörténészként és egyetemi oktatóként foglalkoztam a scince fictionnel. Ez egy rendkívül fürcsa találkozás volt egyébként, mert akkor még azt gondoltam, hogy a sci-fit is poétikai szempontok felől kellene megközelíteni, de az Alapítvány elbeszélés-elméleti szempontból nem annyira bonyolult. Érdekes volt azonban azt látni, hogy akkor is működik ez a történet, ha a legutolsó mondatát is ismerjük, és ez - megint csak - a legjobb alkotásokról mondható el. 79 Egyszerűen csak eljön az ideje, hogy újraolvassuk őket, mert mindig marad valami belőlük az első olvasás után. Harmadszorra (és most) azonban már teljesen más volt a helyzet. Menet közben megjelent az egyik tanítványom, Tófalvy Tamás Asimovról szóló tanulmánya egy általam szerkesztett kötetben, az Idegen univerzumokban (2007-ben). Tamás az egyén és a társdalom szempontjából vizsgálta az Alapítvány-regényeket, jó néhány olyan problémát vetve fel, amely addig elkerülte a figyelmemet. Néhány évvel később (2016-ban) Barabási Albert-László A hálózatok tudománya című egyetemi tankönyvében pedig azt olvasom, hogy a szerző Asimov művének hatására tért viszsza a hálózatokhoz (mely maga is újraolvasás eredménye volt). Majd így értékeli a szituációt: „megfogott Hari Seldon azon képessége, hogy képes évszázadokra előre megjósolni az emberiség sorsát. Ez a sci-fi legjobbika: elragadó, elérhetetlen, de valamilyen absztrakt világban mégis nyilvánvaló”. Mi lenne - kérdezi aztán a tudós -, ha tényleg létezne olyan egyenletrendszer, melyet megoldva leírhatóvá válna a társadalom és bármilyen komplex rendszer. Az ehhez hasonló kérdések már evidens módon beépülhettek nálam a mű újraolvasásába. A kalandhoz így egy sor kiegészítő elem társult: a hálózatok világa, az atomenergia felhasználásának dilemmái, a miniatürizálás jelensége és persze a politikai taktikák szövevénye mind-mind az Asimov-regény egyegy gyújtópontja, hallatlanul érdekes mikromechanizmusa. A Seldon-terv, Salvor Hardin és Hober Mallow világa ismét kinyílt, de most egy másik, az előző olvasmányélményekhez képest elképesztőbb univerzumra engedett következtemi. Emellett azért persze az is meglepett, hogy minderre a regény kétszeresen is reflektál. Egyrészt a kríziskezelést úgy mutatja be, mint ami mindig egy adott időben elérhető gazdasági, társadalmi technológiák függvénye (lényegében ez a gondolat adja a jövőbeli történelem vázát). Másrészt a teljes koncepció megfogható úgy is, hogy Asimov remekműve a felsoroltak mellett magáról a sci-firől szóló allegória, melyet a jövő kiszámításának vágya éltet. Egyebek mellett ezek a mozzanatok teszik minden idők egyik legidőszerűbb történetévé, személyes kedvencemmé, egyben az újraolvasást modelláló alkotássá az Alapítványt. H. Nagy Péter A mellékletet szerkeszti: Sánta Szilárd. E-mail: szilard.santa@ujszo.com . Levélcím: DUEL-PRESS s.r.o., Uj Szó - Szalon, P. 0. BOX 222, 830 00 Bratislava 3
