Új Szó, 2020. február (73. évfolyam, 26-50. szám)

2020-02-29 / 50. szám

Patagonia, délfenyő és argentin steak

Itt van a következő

dél-amerikai

beszámoló.

Ismét hónapokat tölthettem Chilében, Argentínában és Uruguayban. Újabb városokat, lenyűgöző természeti csodákat és művészeket ismerhettem meg. Kezdjük Chile déli részén Patagóniában, ahol még 2013-ban jártam, viszont olyan élmény volt, amit nem lehet elfelejteni. Egyszerűen ugyanaz a bolygó, ugyanazok a humanoidok lakják, a flóra és a fauna viszont nem evilági. A madarak mind különlegesek és különlegesen szépek, olyan fákkal van tele Patagonia, mint az araukária vagy délfenyő, amely akár 2000 évig is elél, bár a vadonban volt alkalmunk egy állítólag 3000 éves fát is ölelgetni. Hihetedenül magasra, akár 80 méteresre is megnő, és talán a pikkelyes kérgének köszönhetően az erdőtüzek sem tesznek benne kárt. A mintegy kéthetes utazás során eljutottunk Chiloé szigetére, ami tulajdonképpen Patagónia bejárata, itt találkoztunk csendes-óceáni humboldt pingvinekkel, tengeri oroszlánokkal, chilei rózsaszín tarantulával. Megmásztuk a 3300 méteres pöfékelő Villarrica-vulkánt, ahonnan egy nagyjából 30 centis műanyag lapon csúsztunk le 500 métert a hóhatárig, ezek után jólesett a pisco sour koktél és a helyi sör.

Annyira elvarázsolt minket Patagónia, hogy szó szerint megfeledkeztünk az időről, és csak a jó szerencsénknek és két szabad

repülőjegynek köszönhetjük, hogy sikerült elérnünk Santiágóban a csadakozást hazafelé.

2019 telén — illetve Chilében nyarán - Paolával újabb meghívásnak tettünk eleget, ezúttal Valparaisóba (a legjobb chilei borok innét származnak). Ismét performansz művészeti workshopot tartottunk, valamint részt vettünk a Cuerpas fesztiválon, továbbá csadakoztunk egy helyi csoport köztéri performanszprogramjához. Az idei utazás azzal kezdődött, hogy megérkezésünkkor Santiagóban meglátogattuk egy régi jó barátunkat, Alexandert, aki a programjainkat szervezte. Beültünk vacsorázni és még a rendelésig sem jutottunk, amikor erős könnygázszag és rohanó fiatalok töltötték meg az utcákat. Akkor már 1-2 hete zajlottak a kormányellenes tüntetések, amelyek azért törtek ki, mert a kormány

megemelte a metrójegyek árát (még jó, hogy nálunk nincs metró!). A katonaság rendkívül brutális módon próbálja megállítani a tüntetéssorozatot, amelyben sokan életüket vesztették Pinochet óta nem voltak ilyen tragikus zavargások Chilében. Gyorsan továbbutaztunk Valparaisóba, ahol a helyi szervezők maszkokkal és vacsorával vártak Este leheteden volt kimenni a városba, ami megtelt paprika sprayvel és könnygázzal, az utcák pedig füstölgő barikádokkal, amelyek reggelre, többé-kevésbé eltűntek Terv szerint innen továbbutaztunk Argentínába, Buenos Airesbe egyhetes művészeti rezidens programra. Tehát újabb munka várt ránk, amit nagyon élveztünk, és ezzel elkezdődött az egy hónapos Argentin steak-kúra. Naná, hiszen azon túl, hogy legendásan finomabb a pampákon tenyésztett marha húsa, nem utolsósorban szinte minden más ételnél olcsóbb (kb. 5 euró egy 300 grammos szelet). A rezidens programban egy Los Angeles-i és egy taiwani művésszel vettünk részt, a házigazdánk pedig egy iráni-argentin házaspár volt.

Buenos Airesből Montevideóba (Uruguay) utaztunk, újabb egyhetes művészeti rezidens programra. A két város pár órányira van egymástól. Hajóval mindössze két és fél óra. Uruguay Dél-Amerika Svájca. Nagyon gazdag és drága ország. Az egy hétre beváltott pénzünk felét elköltöttük egyeden szerény vacsorára, az volt a tanulópénz. Viszont két fontos, már-már kultikus művésszel is sikerült találkoznunk. Teresa Trujilló-val, aki a hatvanas-hetvenes évek francia happeningjének volt fontos alakja, közös beszélgetésen vettünk részt. A dolog pikantériája, hogy pontosan ott kezdtem a pályafutásomat a nyolcvanas években, ahol ő befejezte, első külföldi fellépésem ugyanis Tarasconban volt, Franciaországban, Bemard Heidsiek, Jean Jacque Lebel, Julien Blaine, Henri Chopen társaságában. A másik személy pedig régi jó barátom, a költő, Clemente Padin, akinek az archívumában többek között a Montevideói Vizuális Költészeti Biennále 1988-as katalógusában fedeztem fel a nevemet.

Meglepett viszont, hogy Uruguay és Paraguay himnuszát is egy magyar származású zeneszerző Debaly Ferenc, vagy ahogy ők ismerik, Francisco Jósé Debali szerezte a 19. század közepén.

Montevideóban véget ért az utazás munkás része, visszahajóztunk hát Buenos Airesbe és másnap indultunk is tovább az Iguazú-vízeséshez az Argentína-Brazília-Paraguay hármas határra. Ez a világ legnagyobb vízesése. A Niagara-vízesés ehhez képest kerti zuhatag, szinte felfoghatadan a mérete. Az Iguazú nevű folyót felső és alsó részre osztja. Még a folyó állatvilága is jelentősen különbözik a vízesés előtt és után. A leglátványosabb része, amit Brazíliából, vagyis a felső folyástól lehet megközelíteni az Ördög-torok, ahol gyakorlatilag eltűnik a folyó és csak a fülsiketítő hangját lehet hallani, illetve a vízpáraoszlopot lehet látni már messziről. Mivel jól kiépített és rengeteg turista által látogatott hely, az Ördög-torkot jól meg lehet közelíteni. Félelmetes. Nem lehet látni a folyó alját a vízpára miatt, viszont innen jól belátható a kilométereken keresztül minden oldalról ömlő vízesés. Igazán picinek és gyengének éreztem magam a vízesés mellett. Első nap végigjártuk az argentin oldalt, vagyis az alsó részt. Majd másnap a brazil, azaz felső részt. Már megérkezésünk napján furcsa jelekre lettem figyelmes a repülőtér és a város közti szakaszon. Az út mellett a nálunk megszokott „Vigyázz, szarvas!” útjelző tábla helyett „Vigyázz, tapir!” útjelző táblák voltak. A taxisofőr szerint főleg éjszaka kell rájuk figyelni. A Mexikóból már ismert ormányos medvék szinte mindenhol ott voltak, sokan családostul. Tapírral sajnos nem találkoztam.

Szerettük volna kicsit jobban is megismerni a dzsungel élővilágát, ezért befizettünk egy csónakázásra, a vízesés előtt szerteágazó Iguazú folyó brazil oldalán. A „kapitány” már a beszállásnál felhívta a figyelmünket az aranyszálat szövő pókra, ami közveden a csónak