Új Szó, 2020. február (73. évfolyam, 26-50. szám)
2020-02-29 / 50. szám
www.ujszo.com SZALON ■ 2020. FEBRUAR 29. Ü relmeden többségi nacionalizmus jogkorlátozó nyomásgyakorlása. Még inkább szembetűnővé váltak a többségi-kisebbségi különbségek, a német, magyar, ruszin pártok 1919 végi, 1920 eleji megalapítását követően. így például a csehországi polgári német kisebbségi pártok képviselői 1919. december 20-án felkeresték az 1919 júliusától a szociáldemokrata-agrárpárti koalíciós kormányt vezető Vlastimil Tusait. Azt követelték, hogy az alkotmányozó országgyűlésbe hívják meg a Köztársaság valamennyi nemzetiségének képviselőjét. A kormányfő elutasító válaszát követően Rudolf Lodgman, a szudétanémet politikai élet 2) A februári alkotmány preambuluma „Mi, csehszlovák nemzet, megerősíteni kívánjuk a nemzet tökéletes egységét, be akarjuk vezetni a köztársaságban az igazságosság rendjét, biztosítjuk a csehszlovák haza békés fejlődését, s az ebben az államban élő valamennyi polgár közboldogulását, mint ahogy a következő nemzedékek számára a szabadság áldását, 1920. február 29-én Nemzetgyűlésünkben elfogadtuk a Csehszlovák Köztársaság alkotmányát (....) Ugyanakkor mi, csehszlovák nemzet kijelentjük, arra törekszünk, hogy ez az alkotmány és hazánk minden törvénye történelmünk szellemiségét tükrözve, egyszersmind az önrendelkezés jelszavát tartalmazó modern alapelveknek megfelelően érvényesüljön; mert a nemzetek szövetségéhez mint művelt, békeszerető, demokratikus s haladó nemzetként kívánunk társulni." vezető személyisége sürgette a Forradalmi Nemzetgyűlés feloszlatását, és elengedhetedennek tartotta valamennyi nemzetiség képviselőjének a bevonását az új parlamentbe. Természetesen sem Tusai, sem a csehszlovák többség nem kívánt azonban lemondani a „nemzeti forradalmi diktatúrának” is nevezett átmeneti időszakban a nemzeti kizárólagosság jegyében meghozott döntésekről. Ezek ugyanis lehetővé tették számukra, hogy a végleges alkotmány, s vele együtt a köztársaság nemzeti és nemzetállami jellege egyértelművé váljék. Emberarcú nacionalizmus A nemzetgyűlés 24 fős alkotmánybizottságának közel száz értekezletén Svehla belügyminiszter felügyelete és Masaryk elnök állandó ellenőrzése alatt, pártpolitikusok és államjogászok kiélezett vitákat folytattak a végleges alkotmány alapkérdéseiről. Az alkotmányozó forradalmi nemzetgyűlés elé 1920. január 8-án került az addig csupán bizottsági, belügyminisztériumi és szakértői csoportokban tárgyalt alkotmánytervezet szövege. Február 27-én tűzték napirendre az alkotmánytervezet szövegének általános vitáját. A meglepően rövid, mindössze 6 fejezetből, 134 paragrafusból álló, 23 oldalas alkotmányszöveg élén álló preambulum az amerikai és francia mintát követve, de a „nép” megjelölés helyett a „csehszlovák nemzet” fogalmát használta. A többi fejezetben viszont már nem bukkan fel a „csehszlovák nemzet”, helyette a „Csehszlovákia polgárai” kifejezés szerepel. Ez arra enged következtetni, hogy a szöveg készítőinek és - a preambulum, valamint az alkotmányhoz kapcsolódó nyelvtörvény készítésére különösen odafigyelő — Masaryk elnöknek az volt a szándéka, hogy a „csehszlovák” nemzetfogalom valójában a csehszlovák állampolgári közösség, egyfajta új politikai nemzet értelmezést kapjon. A februári alkotmány a klasszikus nyugati — francia, amerikai, osztrák - mintáknak megfelelően ügyelt a törvényhozói, végrehajtói hatalom és igazságszolgáltatás egyértelmű különválasztására, és engedett Masaryknak a köztársasági elnöki jogkörök megerősítésében. Megpróbált egyensúlyi helyzetet teremteni a kormány és a köztársasági elnöki jogkörök közt, ami azt eredményezte, hogy a csehszlovák végrehajtó hatalomban az elnöki jogkörök jóval gyengébbek maradtak, mint például az amerikai gyakorlatban, s megközelítőleg a 19. század végi franciaországi prezidenciális rendszernek feletek meg. Masarykot azonban az 1920-as években többször is bírálták, amiért nem mindig törekedett a kormány tagjaival való szoros együttműködésre. A parlamenti pártok vezetőiből létrehozott alkotmányban nem szereplő, informális döntéshozói testületet, az úgynevezett Pétkát pedig gyakran használta a kormány tevékenységének a közvetett befolyásolására. Az ötödik fejezet hangsúlyozottan deklarálja az emberi és polgári szabadságjogokat. Az utolsó, hatodik fejezet pedig „nemzeti, vallási és faji kisebbségek” védelmére vonatkozó cikkelyeiben az 1919. szeptember 10-én Saint Germain-ben aláírt csehszlovák kisebbségi szerződés alapelveit rögzítette. A törvénytárban 121. szám alatt szereplő februári alkotmány szövegéhez további 19 alkotmány-, illetve kiegészítő törvény kapcsolódott. Egyebek mellett a csehszlovák köztársaság létrehozását szabályozó törvény, a 122- es számú csehszlovákiai nyelvtörvény, a 123-as választási, illetve a 126-os számú közigazgatási törvény. Minden jogos kritika ellenére érdemes rögzíteni, hogy az örök időkre szánt - végül csupán 1948-ig, valójában inkább csupán 1938 októberéig érvényes - első csehszlovák alkotmány kimagaslott a kelet-közép-európai térség nemzetállami alaptörvényei közt. Tény ugyanakkor, hogy a multietnikus Köztársaság alapvető problémáinak, az ország nemzeti, nemzetiségi és regionális különbségeinek, a cseh-szlovák viszonynak, Kárpátalja deklaráció szintjén megmaradt autonómiájának, a nemzeti kisebbségek önkormányzati igényeinek kezelésére alkalmadannak bizonyult. Emiatt azután a két világháború közti rövid húsz év alatt Prága kisebbségpolitikáját - a nyelvtörvény pozitívumai ellenére - mindvégig egyfajta emberarcú nacionalizmus jellemezte. Szarka László Pozsonyi bohémélet aTiso-féle állam idején Művészi bohémélet a háborús Európa kellős közepén, a náciknak és csatlósaiknak alárendelt Szlovákiában — érdekes jelenséget jár körül Martin Vass irodalomtörténész kötete. A Medzi snorn a sku-tocnostou - Umelecká bohéma v Bratislave 1938 -1945 (Álom és valóság közt - Pozsonyi művészi bohémvilág 1938-1945) című könyv folytatása a szerző Zlatá bohéma - Umelecká bohéma v Bratislave 1920 - 1938 (Arany bohémvilág - Művészi bohémélet Pozsonyban 1920-1938) című munkájának. Mindkettő a Marencin PT könyvkiadó gondozásában jelent meg 2018-ban. (Az első kötetről az Uj Szó 2019. november 23-i számában jelent meg Korpás Árpád ismertetője - a szerk. megj.) Martin Vass három nagyobb bohémcsoportot lát a háborús évek Pozsonyában. Az egyik, a főként a Metropol, majd 1940-től a Grand kávéházban tanyázó szürrealistáké, akik közül a vezéralak Michal Povazan irodalomkritikusról, valamint három költőről Rudolf Fabryról, Stefan Záryról és Vladimír Reiselről egy-egy portrét is olvashatunk. Bár külön részt szentel a szerző a szürrealistákhoz közeli baloldali képzőművészeknek (Ján Mudroch, Stefan Bednár), őket nem tekinti önálló csoportosulásnak. További fórum a Jankó Alexy köré szerveződő képzőművészeké, a harmadik fő gócpont pedig Ján Smrek „Kis Parnasszusa” (a többi közt Emil Boleslav Lukác, Ján Ponican és Laco Novomesky). A három fő csoporton kívül a Tiso-féle állam sajátos légkörében működik egy Valentin Beniak költő nevével fémjelzett kultúrpolitikai fórum is, amely a leggyakrabban a Carlton és , a Savoy kávéházban, alkalmanként pedig borozókban vagy Alexander Mach belügyminiszter villájában tartja összejöveteleit, mások mellett a Propagandahivatal élén álló Tido J. Gáspár író, publicista és Milo Urban író részvételével. Áttekinti a szerző a kávéházi körökön kívül álló vagy több csoportosuláshoz is lazábban kötődő veterán bohémek (Ján Hrusovsky, Emo Bohún, Frico Motoska) és szoliterek (például a ferences barátként szabados életet élő, párkapcsolatot is fenntartó Rudolf Dilong költő) háború alatti életszakaszát is. A szlovák társadalom egy részében tartja magát az a történelemszemlélet, mely minden okot és körülményt mellőzve sugalmazza azt, hogy az 1938/1939-1945 közti szlovák állam jólétet teremtett és szabadságot biztosított. A múltat körültekintőbben értelmezők tudatosítják, hogy az akkori ország a hitleri Harmadik Birodalom bábállama volt, főként miután a formálisan még Csehszlovákián belüli, 1938 októbere és 1939 márciusa közti ún. autonóm Szlovákiát 1939. március 14-én önállóvá nyilvánították. Alaposabban vizsgálódók azt is szem előtt tartják, hogy Szlovákia háborús konjunktúráját javarészt a német hadiipar kiszolgálása és a haláltáborokba deportált zsidók lefoglalt vagyona biztosította. És hangsúlyoznunk kell: az akkori állam saját polgárai nagy tömegeit bélyegezte meg, korlátozta, üldözte és gyilkolta/gyilkoltatta meg. Az Andrej Hlinka-féle Szlovák Néppárt és a náci Németország minden vonatkozásban béklyózta a társadalmat. Vass monográfiája éppen azt boncolgatja, hogy a Tiso-féle általitarizmusnak” (deravá totalita) is szoktak nevezni. Tehát hogy a hatalom totalitásra törekedett, de a megvalósítás terén erélytelenebb, következetlenebb volt, esedeg hagyott szelepeket, volt tűrt közeg, vagy hogy gépezetét hamar szétzilálta a háború (keleti front, szlovák nemzeti felkelés stb.). Mellőzheti-e egy a második világháború időszakával kapcsolatos, a mai szlovák(iai) ádagolvasónak szánt könyv az általánosabb történeti bevezetőt? Bevallom, olvasás közben ezen morfondíroztam a legtöbbet. Hiszen azt tapasztalhatjuk, hogy sok fejben éppen a hiányos, mozaikos ismeretanyag alkot totz képet a Tiso-féle Szlovákiáról. Tudom, hogy mi a fő téma, s hogy vannak terjedelmi korlátok, meg azt is értem, hogy a könyv eleve vélhetően a tájékozottabbakat, előismeretekkel rendelkezőket célozza meg, de úgy érzem, a háborús Szlovákia korszakát nem vagy kevésbé ismerő olvasó egy általánosabb áttekintő és tényrögzítő történelmi összefoglaló híján a korabeli művészvilág helyzetét is nehezebben tudja értelmezni. “ 2 r lám mennyire szűkítette a két világháború közt szabadabb légkörhöz szokott pozsonyi művészvilág mozgásterét. „Az autonóm Szlovákia és a szlovák állam autoritativ jellege ellenére politikai téren a kultúra befolyásolása minimális maradt, és az említett befolyásolás nem ért el olyan fokot, hogy a művészeknek le kellett volna mondaniuk művészi alkotószabadságukról” - fogalmaz ezzel kapcsolatban a szerző. Arra utal, amit a szlovákiai történettudományban, történeti publicisztikában e korszakkal kapcsolatosan „lyukas toMásképp: egy művésztársadalommal kapcsolatos elemzés sem nélkülözhet alapvető politikatörténeti vázlatot és társadalomrajzot. Megkockáztatom, aTiso-rezsim kultúrpolitikai lépéseiről sem ártott volna egy rövid summázat. Meríteni van miből, hiszen az 1989 utáni időszakban is alapos leíró munkák és részmonográfiák, tanulmányok jelentek meg a szlovák állam időszakáról. Ugyancsak szívesen olvastam volna Martin Vass munkájában egy alapjellemzést a korabeli szlovák fővárosról, mert sokan nincsenek tisztában az 1945 előtti pozsonyi miliővel. Ilyen vázlat híján a könyvben a „levegőben lógnak” például a helyi németek korabeli álláspontjára és háború utáni kitoloncolására vonatkozó rövid utalások. Meggyőződésem, ha lennének ilyen bevezető összefoglalók, a korszak irodalmi életének a könyvben jól felvillantott ellentmondásait, nemegyszer bizarr mozzanatait könnyebben értelmezhetné az olvasó. Ilyen momentumokat pedig bőven szültek a háborús évek. Például Ján Smrek költő 1941- ben a kávéházi Pozsonyt — más európai városokkal összehasonlítva - „igazi Eldorádónak” nevezi. A jellemzés hitelét - különösen évtizedek távlatából - már az a tény is rontja, hogy Smrek erről a Tiso-állam szolgálatába szegődő, a Propagandahivatal élére kerülő korábbi bohémvezérhez, Tido J. Gáspárhoz intézett levelében tesz említést. Vass leírja, hogy a Cseh-Morva Protektorátus létrejöttekor Prágából Pozsonyba kényszerül Vladimír Reisel költő. A Duna-parti városban folytatja tanulmányait, és viszonylag könnyen jut kollégiumi szálláshoz a Szlovákiát elhagyni kényszerülő cseh diákok megüresedett helyén. Ha például a hiányolt történelmi bevezető röviden felvillantaná, hogy a szlovákiai cseh értelmiségiek kényszerű távozása milyen változást hozott az ország szellemi életében, máris világosabban állna az olvasó előtt a Reisellel kapcsolatos információ. Jóval teljesebb kép kerekedik ki a monográfiában arról, milyen „átjárások” voltak a korabeli szellemi elit és a Hlinka-féle Szlovák Néppárt kultúrpolitikája között. A kávéházi művészvilág java lehetőleg tartózkodott az Alexander Mach belügyminiszterrel és a bizalmasának számító (a miniszter hivatalában alkalmazott) Valentin Beniakkal, valamint a Tido J. Gáspárral, a Propagandahivatal vezetőjével való érintkezéstől, de voltak helyzetek, amikor ez elkerülhetetlennek bizonyult. A szürrealisták például ilyen „közeledéseknek” köszönhetően szereztek állami támogatást az almanachjukhoz. Izgalmas az is, milyen ideológiai színezetű csatározások voltak a korabeli pozsonyi képzőművészeti felsőoktatásban. A monográfia tehát nemcsak a pozsonyi bohémvilágba nyújt betekintést, hanem abba is, hogy a második világháború idején milyen sajátosságai voltak a szlovák elit és a hatalom viszonyának. így talán abban is segít Martin Vass könyve, hogy jobban megértsük a pártállami és mai szlovákfiai) értelmiségiek és hatalomgyakorlók magatartásmódjait. Korpás Árpád
