Új Szó, 2020. január (73. évfolyam, 1-25. szám)

2020-01-08 / 5. szám

121 KULTÚRA 2020. január8. iwww.ujszo.com A Skywalker korát elhagyta az Erő A legújabb Star Wars-trilógia záródarabja tüzet oltani jött, de csak a lángok terjedését akadályozta meg Túl „fehér" FÜLVIDEK LENCSÉS ZOLTÁN Az ébredő Erőt elsősorban a gyávasága, Az utolsó Jediket pedig a klasszikus Star Wars-filmektől való túlzott elhajlása miatt kezdték ki a rajongók: ilyen előjelekkel készülhettünk a Disney­­trilógia záródarabjára, a Skywalker korára, amely bár nagyon igyeszik, de képtelen bármit is jóvátenni. A Skywalker kora gyakorlatilag az egész űreposzt, tehát kilenc rész­nyi történetet volt hivatott lezárni, de az már az első percekben nyil­vánvalóvá vált, hogy a Disney-nek előzetesen semmilyen koncepciója nem volt a trilógiával. Egészen megdöbbentő, hogy a filmtörténe-' lem egyik legnépszerűbb, legikoni­­kusabb történetének folytatásába úgy vágott bele egy stúdió, hogy nem tudta, milyen keretet adjon a sztorinak, vagy milyen íve legyen a cselekménynek és a főbb karakte­rek fejlődésének. Úgy tűnik, a ké­szítők abban bíztak, hogy a nosz­talgiafaktor elegendő lesz, hogy az ismerős arcok, régi helyszínek és dallamok elfedik majd a bosszantó hibákat - csakhogy a Star Wars en­nél sokkal többet érdemelt volna. Annak ellenére, hogy az elmúlt két évben a népharag elsősorban a Rian Johnson által rendezett kö­zépső részre, Az utolsó Jedikre irá­nyult, újranézve az egész trilógiát egyértelműen Az ébredő Erő okol­ható az egész Star Wars-univerzum kisiklásáért, ugyanis egy bátorta­lan, semmiféle rizikót nem vállaló film volt. Emiatt persze már a foly­tatás is lépéshátrányból indult, hi­szen jóformán a nulláról kellett kezdeni a mesélést. A stúdió ezért döntött úgy, hogy Az utolsó Jedik­­ben már megpróbálkozik valami újjal, de Rian Johnson rendező túl sok — a rajongók számára elfogad­hatatlan - változást hozott a sztori­ba, így ismét össztűz alá kerültek a készítők. (Fotó: Satum Entertainment) A legújabb Star Wars-trilógia valószínűleg sokkal több bírálót szerzett, mint rajongót. Vitathatat­lanul vannak remek elemei, de összességében teljesen alkalmatlan arra, hogy egy új generáció örök kedvenc filmeposzává váljon. A stúdió korábbi terve, miszerint az idők végezetéig legyárt majd évi egy Star Wars-filmet, szertefosz­lott: jelen állás szerint csak 2022-ben jön a mozikba a következő, amely­nek egyelőre nincs se története, se rendezője. Addig is az illetékesek­nek lesz egy kis idejük elgondol­kodni, hogy mire akarják használni a Star Wars-univerzumot: cuki, plüssfiguraként eladható karakterek népszerűsítésére, vagy színvonalas történetek elmesélésére. Star Wars: Skywalker kora (Star Wars: Rise of Skywalker / Star Wars: Vzostup Skywalkera). Amerikai sci-fi, 142 perc. Rende­ző: J. J. Abrams. Szereplők: Daisy Ridley, Adam Driver, John Bo­­yega, Oscar Isaac, Carrie Fisher. A Skywalker kora látványos és lendületes kalandfilm, amely egyértelműen a régi rajongók kegyeit keresi így jutottunk el a kilencedik epi­zódhoz, amely az előzmények is­meretében, nem meglepő módon, ismét egy biztonsági játék: egy lát­ványos és lendületes kalandfilm, amely egyértelműen a régi rajon­gók kegyeit keresi. Többet merít az eredeti trilógiából, és több ponton szembemegy az előző epizóddal, ami egyszerre abszurd és logikus. Mint nagyon sok szuperhősfilm esetében, itt is azt érezzük, hogy mintha patikamérlegen állították volna össze a cselekményt, mintha pontos lista lett volna azokról a dol­gokról, amelyeket nem szabad ki­hagyni a filmből. De sajnos arra már nem született terv, hogy az egyes elemek hogyan kapcsolódjanak össze. így eshetett meg, hogy a Skywalker korában nagyjából min­den kreatív ötletet egy olcsó húzás, minden érdekesebb szituációt egy bugyuta feloldás követ. Merthogy volt itt fantázia, ez nem vitás. A történet több ponton is ké­pes zseniálisat hozni, sőt, a vége fe­lé akad egy hidegrázósan jó jelenet is. És mégis, a film olyannyira meg­bízhatóan szállítja a rossz döntése­ket, hogy lépten-nyomon kizökke­nünk valami logikátlanság miatt. A nem éppen tudatos építkezés az egész trilógiára rányomta a bélye­gét, elég csak megemlíteni, hogy a Vitathatatlanul vannak remek elemei, de összes­ségében teljesen alkal­matlan arra, hogy egy új generáció örök kedvenc filmeposzává váljon. Skywalker kora Palpatine feltáma­dásával kezdődik. A rég halott Uralkodó, akire eddig két teljes fil­men keresztül még csak utalást sem tett senki, most hirtelen főgonosszá válik, és még azt is bemagyarázzák nekünk, hogy a korábbi esemé­nyeknek valójában ő volt a mozga­tója: olcsó húzás, és nem az egyet­len ilyen a filmben. Összességében a Skywalker kora azért készült, hogy tüzet oltson, de jobbára csak a lángok terjedését akadályozta meg: ami égett, azt égni hagyta. Mindezek ellenére talán a leg­jobb része az új trilógiának. Két­ségtelen, hogy a fejesek sok pa­naszt, kritikát elolvastak, mert ami változott az eddigiekhez képest, az pozitív irányú. Ez a film nem sérti meg a Star Wars-kánont, a kifogá­solt részek ezúttal nem sértőek vagy felháborítóak, egyszerűen csak le­hangolóak. A három főhős, Rey, Finn és Poe végre többet mozog együtt, ami mindhármuknak a ja­vára válik. És persze ott van Kylo Ren és az őt alakító Adam Driver, akit szerencsére hagytak kicsit szí­­nészkedni, és aki új fent bizonyítot­ta, hogy az egész szereplőgárda legtehetségesebb színésze. A „régiek” közül Leia hercegnő ke­vés, de hangsúlyos szerepet kap, és végre C-3PO sem csak díszletként vanjelen. aBAFTA London. Tegnap nyilvános­ságra hozták a Brit Filmakadé­mia (BAFTA) díjára jelölt fil­mek és alkotók listáját, amely­nek azon nyomban neki is estek a kritikusok, mivel nem szerepel rajta női rendező, illetve mert sem a női, sem a férfi színészek között nincs afro-amerikai, latin­amerikai és ázsiai származású jelölt. Az etnikai kisebbségek védelmében sokan már Jennifer Lopez jelölésével is kiegyeztek volna. A legtöbb, összesen tizenegy jelölést a Joker című film kapta, de Martin Scorsese és Quentin Tarantino is sokat markolhat Az ír és a Volt egyszer egy Holly­wood tíz-tíz jelölésével. A legjobb drámaként Arany­glóbusszal jutalmazott 1917, Sam Mendes fiímje hét kategóriában indul a BAFTA-díjért, amelyet február 2-án adnak át a londoni Royal Albert Hallban. Quk) Elkésett zene óriási sikere Lehet, hogy már írnom kellett volna Lewis Capaldi első stúdiólemezéről, de ő meg a kiadásával késett el. Amikor hallgatom a Divinely Un­inspired to a Hellish Extent című albumot, mindig eszembe jut, hogy még a mostaninál is nagyobb sikere lett volna, ha néhány évvel korábban jelenik meg. Mondjuk, Adele re­kordhalmozó 25 című harmadik stúdiólemeze után, 2015 végén, 2016 elején. Akkortájt a zenész­szakma lázasan kereste az angol énekesnő férfi megfelelőjét. Néhá­­nyan ugyan meglovagolták a divat­hullámot, az igazi viszont - akire valóban illett volna ez a megnevezés - nem bukkant fel. Az igazi, a most huszonhárom éves Lewis Capaldi skót énekes csak 2017-ben tűnt fel, és tavaly robbant be az élvonalba. Nemcsak a zenéje hasonlít Adele zenéjéhez, hanem a testfelépítésük is hasonló, akárcsak a régi Adele-en, Capaldin is van né­hány felesleges kiló. (Az énekesnő időközben lefogyott.) Capaldi első stúdióalbuma - már korábban meg­ismert dalaival és új felvételeivel, összesen tizenkettővel - 2019 má­jusában került forgalomba. A nagy sikerre való tekintettel november­ben új változatban (Extended Editi­on) adták ki, három új szerze­ménnyel kiegészítve. A korong leg­nagyobb slágere, a Someone You Loved tavasszal hét hétig vezette a brit dallistát, és az év végén az US A- ban is befutott, három hétig állt a Billboard Hot 100 rangsor élén. Egy tévés show-műsorban megkér­dezték Lewis Capalditól, mi az oka a tartós szomorúságának, mi nyomja a lelkét. Merthogy ilyennek látjuk őt. Szó sincs ilyesmiről - mondta -, ő egy életvidám fickó, és csak azért komponál szomorkás, bús, érzelmes zeneszámokat, mert a boldogság nem inspirálja. Véleménye szerint az a legtöbb ember számára termé­szetes, azon nem töprengünk és nem merengünk el. Rossz élmények, kellemetlen benyomások, kisebb­­nagyobb problémák, kudarcok kel­lenek ahhoz, hogy az alkotóban el­indítsanak valamiféle kreatív folya­matot. Capaldi megtalálta azt a ha­tárt, ameddig egészséges módon el­mehet, zenéje nem önsajnáló, letar­gikus, depresszív, tehát nem kell ahhoz szomorúnak lennünk, hogy megszeressük; nem is leszünk szo­morúak a dalaitól, csupán lelassíta­nak és gondolkodásra késztetnek. Erre pedig nagy szükségünk van a mai pörgő világunkban. Az indie elemekkel átszőtt popze­néhez, a lágy, fülbemászó dalla­­mokhoz, ami Capaldi stílusát jel­lemzi, tökéletesen passzol mély, re­kedtes hangja, enyhe skót akcentu­sa. A szövegekben nincs semmi mesterkéltség, a mondanivaló egy átlagos, fiatal srác érzéseit, gondol­kodásmódját tükrözi. Lewis Capaldi zenéje nem trendi zene, semmit sem merít a mai di­vatirányzatokból, mégis tarol vele. Sikere minden bizonnyal az egyszerűségében, az őszinteségé­ben, a tisztaságában rejlik. A Di­vinely Uninspired to a Hellish Ex­tent 2019 legnépszerűbb hanghor­dozója a brit zenei piacon, s egyértelmű, hogy az énekes siker­szériája idén tovább folytatódik. Lassan, komótosan hódítja meg a szíveket, pont úgy, ahogy ezt a ze­néje diktálja. Puha József Lewis Capaldi: Divinely Uninspi­red to a Hellish Extent Vertigo Records, 2019 Értékelés: 9/10

Next

/
Thumbnails
Contents