Új Szó, 2020. január (73. évfolyam, 1-25. szám)
2020-01-08 / 5. szám
6 RÉGIÓ 2020. január 8. I www.ujszo.com Sáros elbontott téglatemploma SZÁSZI ZOLTÁN Nemigen van már olyan ember, aki még emlékezne a régi sárosi téglatemplomra, annak eredeti formájában. Amely Péterfala, az ősi gömöri község elődje, a régen elpusztult Sáros falu helyén állt. TERFALA/PETROVCE A fennmaradt néhány fénykép és a rekonstrukciós leírás szerint páratlan szépségű szakrális építészeti különlegesség volt. Tégláit gazdasági épületek építéséhez hordták el lebontásakor. Sáros, rokon templom Ila Bálint, a kitűnő Gömör-kutató a megye történeti monográfiájában arról ír, hogy 1275-ben először említik Almágy faluval együtt Sáros falvát, amely minden valószínűség szerint a tatárjárás előtt alapított település, telepítését a növekvő lakosságlétszám hozta magával. Természetesen a falualapítással együtt járt a templomépítés is. Sáros tehát a tatárjárás előtt már létezett, temploma pedig legkésőbb a 13. század második harmadában épült, nagy valószínűséggel a tatárdúlás utáni években. Bár Gömömek ezt a vidékét is érintette a pusztítás, a Sőreg melletti Dánoskő nevű erődített helyen és a Biriny nevű magaslat egykori erődítésében a környék lakosságának egy része védekezve túlélte a pusztítást és elkezdhette az újjáépítést. A pápai tizedszedő jegyzékek Sárosban anyaegyházat, anyatemplomot jegyeztek fel, mégpedig a Legszentebb Szentháromság kegyelmébe és védelmébe ajánlott templomot. Mivel a vidéken kőbánya nincs a közelben, agyag viszont bőven akad, így a falualapítók égetett téglából húzták fel a megszentelt hajlékot. Egykorú lehet az a szomszédos Almágy dombtetőn álló templomával, ám azzal ellentétben a sárosi-péterfali egy viszonylag szűk völgyben állt, az út mellett, maga köré szervezve a későbbi falut. Amelynek lakói néhány száz év után néhány száz méterrel odább kezdtek új falut építeni, bizonyos Péter nevű, Sárosból érkezett birtokos miatt, aki erdőirtással szerzett földeket és ott falut alapított, melynek neve mi sem természetesebb, Péterfala lett. Az eltűnt templomról Amit a fennmaradt fényképek és leírások mutatnak, azok szerint egy kelet nyugati tájolású, egyhajós, félköríves szentélyzáródású, a mérések alapján mintegy 14 méter hosszú és 8 méter széles épületet kell elképzelni. Tetején kicsi, fából ácsolt tomyocska volt, az egyik a gótika idejére eső átalakításkor pedig északi felére sekrestyét építettek. A tetőt fazsindellyel borították, a falak vakoltak voltak, néhány helyen pedig a régi fotók sze-Tájoló Péterfalára a Feled és Ajnácskő közti 2790-es harmadosztályú úton lehet eljutni, a sárosi templom helye a 48.190/20.029 GPS koordinátáknál található. Sáros, egy elveszett szépség (Képarchívum) Modern ravatalozó álla templom helyén (A szerző felvétele) rint a hajóhoz hozzáépített pillérekkel kellett megtámasztani a falakat. Különlegességként tartja számon a szakirodalom a templom apszisát kívülről díszítő, téglákból mívesen kirakott boltíves vakárkádjait, valamint a lőrésszerű ablakokat. Hogy milyen lehetett a belső tere, arról csak feltételezések vannak. Minden bizonnyal voltak benne faldíszítő freskók, feltételezhetőek ablak- és kapubélietek, a diadalív faragott köves díszítése. Van olyan vélemény is, mely szerint eredetileg egy, még a tatárdúlás előtt épített rotunda, azaz körtemplom lehetett a magja a sárosi templomnak - a vakárkádok például a süvétei körtemplom építészeti megoldásaira erősen hasonlítanak - amelyhez a pusztítás után hajót építettek a hívek. Sajnos ezeket a feltételezéseket ma már sem megcáfolni, se megerősíteni nincs lehetőség, mert a régi téglatemplomot elbontották. Sorsa akkor pecsételődött meg, amikor a 20. század harmincas éveiben a rozsnyói püspökség elzárkózott az értékes műemlék megmentésétől, a hívek pedig új, a falujuk központjában lévő templom építésébe fogtak. A régit a sorsára hagyták, az idő pedig kikezdte a szent helyet. Valamikor 1940 táján elbontották a hajót, a tégláit a parókia gazdasági épületének építkezéséhez használták fel. A szentély még kapott néhány év haladékot, de 1949-ben annak bontására is sor került. A 20. század hetvenes éveiben még látszott némi csekély romja a régi sárosi templomnak, aztán ezek is eltűntek, amikor 2000-ben ravatalozót avattak a helyén. Arról nem található adat, hogy folyt-e régészeti feltárás a régi templom helyén. Valószínűleg nem. Ami kár, mert egy szakszerű feltárás számos eleddig ismeretlen információval szolgált volna a Barkó-vidék legrégebben létező falvainak történetéről. Csekély vigasz, hogy a ravatalozó falán legalább egy tábla értesíti az arra járót, régen szent hajlék állt itt, melynek ma már az emlékezetben is alig van nyoma! A magyar-szlovák együttélés hullámain VATAŐClN PÉTER A Selye János Egyetem (SJE) megalapításának 15. évfordulója alkalmából tartott előadás-sorozat újabb állomásának vendóge Daniela Kapitáftová író volt. IM'.f.MU Hogyan látja egy komáromi születésű szlovák író az életművét és a magyar-szlovák viszonyt? Talán ebben a kérdésben összegezhető, hogy Senkár Patrik, a SJE oktatója és irodalomtörténész miről is faggatta Daniela Kapitánovát. A beszélgetés egyik sajátos vonása az volt, hogy a résztvevők bevonásával két nyelven zajlott, amit a jelenlevők kölcsönösen megértettek: míg a két főszereplő jobbára szlovákul beszélt, a hallgatóság főleg magyarul szólt hozzá az elhangzottakhoz. Kettő vagy egy kultúra? A beszélgetés során Daniela Kapitánová a magyar-szlovák viszony különféle kérdéseiben merült el leginkább. Arra a kérdésre, hogy mit jelent számára Dél-Szlovákia multikulturális volta, azt felelte, hogy „rettenetesen sokat”. „Amíg nem ismerünk meg valami mást, addig azt hisszük, hogy mi vagyunk a világ közepe. Minél többet tud az ember, annál nagyobb kételyei vannak” - vonta le az általános következtetést. Ekkor a hallgatóság részéről Liszka József, az előadás-sorozat szervezője és rektorhelyettes felvetette, hogy meglátása szerint Dél- Szlovákiában magyarok és szlovákok ugyanabban a kultúrában élnek, csupán két külön nyelven beszélnek. Daniela Kapitánová szerint nincs a felvetésre egyértelmű válasz és mindez nézőpont kérdése. „Ha úgy nézzük, a magyar és szlovák kultúra ugyanaz, amennyiben azonos alapelvekből indulunk ki. Ha viszont úgy akarok rá tekinteni, hogy különbözőek, akkor azok lesznek” - fejtegette. Magyar-szlovák útvesztők Daniela Kapitánovát első regénye mára világszerte ismertté tette. Az első kiadását 2000-ben megélt Könyv a temetőről című kötet egy Samko Tálé nevezetű középkorú törpe, komáromi férfiról szól, aki egyebek mellett hangot ad magyarellenességének is, s emellett mindenben a konvenciókhoz próbál idomulni. „Én ezt a meciarizmus nehéz ideje alatt írtam. Samko Tálé az én válaszom a xenofóbiára, a magyarellenes támadásokra, mindenre, ami majdnem kötelező volt a meciari idők alatt” - magyarázta a regény létrejöttének hátterét Kapitánová. Senkár Patrik emellett Az ő Ko-Senkár Patrik és Daniela Kapitáöová máromuk, az én Trianonom című másfél évtizede megírt esszéje kapcsán is a magyar-szlovák viszonyokról kérdezte. Hogy látja 15 év után ezt a viszonyt? - hangzott a kérdés. „Kissé pesszimista vagyok azzal kapcsolatban, hogy miért is jobb ma a viszony, mint 15 éve. Nem gondolom, hogy az emberek több(A szerző felvétele) sége 15 év alatt bölcsebbé vált. Nagyon félek attól, hogy az ok az, hogy megtalálták a közös ellenséget, ami az iszlám és a bevándorlók. Igaz ugyan, hogy a mai fiatalok nem vitáznak a magyar-szlovák kérdésekről olyan érzelmektől túlfűtötten, mint a kilencvenes években, ez objektív igazság. De tartok attól, hogy ez a közös ellenség miatt van” - válaszolta Kapitánová. A közönség soraiból ekkor felvetette az egyik jelenlevő, hogy „magyarnak és szlováknak nem ugyanaz Trianon”, s hogy „ezeket a dolgokat nem lehet azzal megoldani, hogy egyforma a kultúránk, csak a nyelvünk más”. Daniela Kapitánová az esszéjét idézte: „Én azt írtam, hogy a szlovákoknak úgy kéne erre nézniük, hogy miként reagálnánk mi, ha ez velünk történne meg? Hogy olyan nagy hősök volnánk-e akkor, ha valaki levágna az országból? Azt írtam, hogy nem tudom a választ, de próbáljuk meg elképzelni, hogy valaki Selmecbánya mellett meghúz egy vonalat, s mi könnyedén azt mondjuk, hogy jó, ők így döntöttek, rendben van. Nem tudok erre válaszolni, csupán az a tézisem, hogy szlovákok, mi is próbáljunk ebbe belegondolni.”
