Új Szó, 2019. november (72. évfolyam, 255-279. szám)
2019-11-16 / 267. szám
www.ujszo.com | 2019. november 16. VÉLEMÉNY ÉS HÁTTÉR 7 Vágyunk még rá? Mi a helyzet harminc év elteltével a demokráciával és szabadsággal Harminc év alatt felnőtt egy teljesen új generáció, amely nem élte meg a bársonyos forradalmat, nem élte meg az elnyomó rendszert, a kötelező butaságokat, beleértve a marxista-leninista tanórákat, a tudományos ateizmust. Csak a szabadságot ismeri. Nem kell szenvednie amiatt, mert rossz káderek a szülei, nem kell tartania a rendőri brutalitástól sem azért, mert kimondja, amit gondol. Persze azt sem mondhatjuk, hogy a mostani kor ideális, de hogy nem lehet az elnyomó rendszerhez mérni, az biztos. Viszont az is tény, hogy sok mindennel nem számolt a rendszerváltás generációja. Azt hittük, egy-kettőre utoléljük a Nyugatot, na jó, legyen öt év, a szkeptikusok meg tízet jósoltak. Nem gondoltuk, hogy harminc év elteltével ilyen szegény lesz az egészségügy, az oktatásügy, hogy nem fog normálisan működni az állam, a lakossági szolgáltatások, a tömegközlekedés, és a 21. században is vonatok fognak kigyulladni alattunk. Azt sem gondoltuk, hogy ekkora méreteket ölt a korrupció és akadozik majd a demokrácia - holott mindenki szabadon választhatja azt a pártot, amelyiket akaija. Az emberek nagy része mégis szidja a demokráciát, pedig azzal van a probléma, hogy hogyan élünk vele. Használati útmutatót nem adtak hozzá, tapasztalatunk meg nem volt... A következmények szörnyűek. Olyan pártok törtnek hatalomra, melyek gyengítenék, lebontanák a demokráciát, és igen, ez az, amivel aztán tényleg nem számoltunk: hogy harminc év elteltével válaszúihoz érkezünk és arról fogunk szavazni, lesz-e demokrácia vagy sem. 89-ben egy dolog teljesen világos volt: mindenki szabadságot akart. Az első napokban úgy tűnt, már az is siker lesz, ha Jakesék lemondanak. Pár nap múlva ki lett mondva az addig elképzelhetetlen tabu: Szüntessék meg a kommunista párt vezető szerepét! 41 év elteltével jött létre nem kommunista kormány és nem kommunista lett az államfő: Václav Havel. Ez maga volt az eufória és elindultunk szabad levegőt szívni Ausztriába. Ma a nép önként mond le a szabadságról. Demokráciadeficit van Magyarországon, Lengyelországban, Csehországban pedig Babismonopólium. Nem győzünk csodálkozni, mi történik és mekkora szerepe van ebben a külföldnek. Hiszen a 80-as évek végén összeomlott a kétpólusú világrendszer, ledőlt a berlini fal, szétesett a Szovjetunió. És most, mint valami zombi, feléledt az orosz világhatalmi ambíció, visszatér a hidegháborús hangulat. Furcsa, szomorú paradoxon, hogy minél tovább élnek az emberek demokráciában, annál inkább ráunnak, leélik, elhasználják. Még azelőtt ráuntunk volna a demokráciára, hogy felnőttünk volna hozzá? A szerző a TASR hírügynökség munkatársa SZEDD ELŐ A VÖRÖS CSILLAGOT, A SARLÓT MEG A KALAPÁCSOT ÉS GYERE NOSZTALGIÁZNI! (Lubomír Kotrha karikatúrája) Nyolcvankilencet emlékfoszlányok SIDÓH. ZOLTÁN inte a berlini fal leomlásáig döntően az izgalmas magyarországi történéseket figyeltem 1989 egyre gyorsuló közép-európai eseményzuhatagából. A normalizált Csehszlovákia a maga rendíthetetlen szocializmusával reménytelen zárványnak tűnt. A rendszerváltást megelőző évben katonai szolgálatomat töltöttem. A páncélosokkal telezsúfolt harci alakulat kopottas, szürke épületein egészen ótvaros, az 1950-es évek hangulatát tükröző, lelkesítőnek szánt feliratok virítottak, külön felhívva a figyelmet az amerikai imperializmus aljasságára és a NATO kardcsörtetésére. Nos, ilyen körülményeket látva nehezen volt hihető, hogy a korhadtságát kétségbeesetten leplező rendszer alig egy év leforgása alatt összeroskad. Még 1989 januárjában az úgynevezett Palach-hét prágai megmozdulásai sem éreztették, hogy ez bizony végjáték, hiszen módfelett hevesen gumibotoztak a rohamrendőrök. A lényeg, hogy a lehangoló csehszlovák valóságnak hátat fordítva a kor éllovasait, a lengyelek és a magyarok erőfeszítéseit figyeltem - arra gondolva, legalább nekik sikerül részben levetniük a megvalósult szocializmus kinőtt kényszerzubbonyát. Magáról a november 17-i prágai diáktüntetésről is csak a Kossuth rádióból értesültem, és a valamivel korábban sugárzott Dubcekinterjúval kisebb vihart kiváltó Magyar Televízió híreit kortyoltam. Voltaképpen akkor éreztem igazán a hazai helyzet visszafordíthatatlanságát, amikor a Szlovák Televízió vezetése vette a bátorságot és a tüntetők hangadóit november 20. után behívta a stúdióba, élő vitaműsorba. Ekkor váltottam tévécsatornát, s vált egyre hihetőbbé, hogy a rendíthetetlen ólomkatona szerepében tetszelgő Csehszlovákia is a rendszerváltás útjára lép. Az országos események lelkes, ám passzív követése mellett a személyes élmények is meghatározóak. 1989 novemberében az Érsekújvári Járási Nemzeti Hivatal kereskedelmi osztályán múlattam az időt. A mára kikopott fogalom, a vezetékes rádió - ami csak egy adást sugárzott - háttérzörejként mindig be volt kapcsolva. A szürke minden árnyalatát felmutató zenefolyam egyszer váratlan fordulatot vett. Az egyik melodikus dal hallatán a velem szemben ülő, nyugdíj előtt álló kolléganő arca egyszeriben megváltozott, meglepetés és rácsodálkozás tükröződött rajta. Mint utóbb számomra kiderült, Marta Kubisová Modlitba pro Martu című, az 1968-as szovjet katonai invázió után szimbólummá vált, ezért bő 20 éven át még véletlenül sem sugárzott dala csendült fel. Lassan már semmin se csodálkozom - mondta a kolléganő, és valóban: a munkából hazamenet a város központi terén tömeg verődött össze, mintegy jelezve, már nem csak Prágában és Pozsonyban vannak tüntetések. Módfelett szokatlan, semmihez sem hasonlítható volt a demonstráción való részvétel, az akkor radikálisnak számító jelszavak, az erőteljes felszólalások, a vibráló légkör. A kommunista párt csúcsvezetésének lemondása mellett a politikai lépésváltás végső lökését talán a november 27-i országos munkabeszüntetésjelentette, amiből az amúgy távolról sem forradalmi hangulattal jellemezhető járási hivatal is zokszó nélkül kivette a részét. Még a hivatal azon munkatársai is, akik a nyárelőn megjelent, Néhány mondat című ellenzéki felhívás elleni hivatalos tiltakozást és a dühödt hangvételű, úgynevezett munkáslevelezők beizzítását felügyelték... Az esetenként komikus pálfordulások, köpönyegforgatások sora üzembiztosán jelezte, a bársonyos forradalom végleg új pályára állította az országot. Politika felülről kontra alulról SZÓ M BATH Y PÁL Hagyományos nyugati centrumpártok figyelik dühös aggodalommal a radikálisok és úgynevezett populisták előretörését, az olyan kihívásokat a megszokott kormányzati ügymenettel szemben, mint amilyet a Bundestag harmadik ereje, az AfD vagy éppen az ellenzékbe vonult Matteo Salvini olasz Ligája jelent. Ezek a pártok a migráció kritikáját állítják a középpontba, ahogyan Közép-Európa legerősebb hangja, Orbán Viktor is. A bevándorlást, amely komoly aggodalmat kelt az európai társadalmakban, hiába beszél ezekről nagyjából annyit a mérvadó nyugati sajtó, mint a magyar közszolgálati média a parlamenti ellenzék kormánykritikáiról. Elkeseredett politikai háború dúl mérsékeltek és radikálisok között, tabutémák és dramatizált túlzások közepette. Ha például nem lett volna világos, hogy a magyar EU-biztos első elutasítása annak szólt, hogy Orbán egyik fontos miniszterét jelölte, szó sincs itt semmiféle szakmai vitáról, színtiszta politikai adok-kapok zajlik, akkor kétségbevonhatatlan lett most, hogy egy felkészült karrierdiplomata odaküldése is csuklóztatást hozott. Az egyik oldalon mindenki a diktátor Orbán embere, a másikon minden ellenfél a globálkommunista börzehéja Soros köpönyegéből bújik elő. „Ma éjjel történelmet írunk.” (Matteo Salvini, az olasz ellenzéki jobboldali Liga vezetője) Salvininek van oka a bizakodásra: pártja Umbriában nyert fölényesen választást, egy olyan tartományban, amelyet ötven (!) éve irányított folyamatosan a baloldal. Az elmúlt hetekben többször jártam Triesztben, Olaszország keleti végein, s az emberek tényleg panaszkodnak, hogy szaporodnak a konfliktusok, csökken a biztonságérzet még ebben a csendes, Isten háta mögötti városban is, ahova a balkáni útvonal végén ereszkednek le a hegyekből - na, most már nem a jugoszláv partizánok, hanem a jobb élet reményében Ázsiából érkező és vonuló migránsok. Ezt a közérzeti feladványt nem lesz egyszerű megoldania az új baloldali olasz kormánynak, amely ismét megnyitotta a kikötőket a migránshajók előtt. „Stephan Brandner kizárása egyértelmű jelzése annak, hogy harcolunk a gyűlölet és a kirekesztés ellen.” (Jan-Marco Luczak, a CDU helyettes szóvivője) Áztán ott a német középerők elkeseredett küzdelme a radikális AfD ellen, melynek állomásaként 70 év után először zártak ki egy elnököt a Bundestag egyik bizottságából. A jogi testületet irányító AfD-poIitikust antiszemitizmus vádjával fosztották meg pozíciójától, de már többször leszavazták a párt jelöltjét a parlamenti alelnöki posztra is. Nagy kérdés, hogy a politikai karantén kísérlete milyen hatást vált ki a bizonytalan német választókból, s hisznek-e a felülről diktált bölcsességnek. „Az amerikai Kongresszus elé viszem a magyar jogállamiság kérdéseit az Európai Parlament amerikai delegációs csoportjának tagjaként. A világ közvéleménye nem maradat közömbös a demokratikus jogsértésekkel kapcsolatban.” (Cseh Katalin, a Momentum EP-képviselője) Magyarországon ugyan az ellenzék önkormányzati sikerei kétpólusúvá tették újra a politikát, ám íme: a helyes magatartás importja, a külföldi segítségkérés továbbra sem idegen a politikai gondolkodástól. „Soha nem tudtam megérteni a gyarmati mentalitást, ami folyton külföldi beavatkozástól/elismeréstől/fizetőeszköztől reméli a haza fényre derülését. Eddig mondjuk nem tudtam, hogy magyar állampolgárok számára fellebbviteli fórum az amerikai Kongresszus, de mindig tanul az ember.” (Schiffer András ügyvéd, az LMP korábbi vezetője) A demokrácia kétféle értelmezése csap itt össze: a megválasztottak elitista felfogása, ideológiai értékeik védelme a választók hangulataival szemben, másik oldalon pedig a populizmusnak nevezett, népre hivatkozó felfogás, amely folyamatosan igazodik a közhangulathoz, s reagál annak változásaira. Az egyik doktrinerség, a másik - ha túlzottan hajlékony —cinizmus. Ide vezet a hagyományos pártok, oldalak és programok eltűnése, feloldódása: az új törésvonal a felülről diktált „szakértelem” és az alulról érkező „emóció” között húzódik.
