Új Szó, 2019. november (72. évfolyam, 255-279. szám)
2019-11-13 / 264. szám
6 I KULTÚRA 2019. november 13.1 www.ujszo.com Ami a testnek a vér, az a Földnek a víz Radisics Milán egyedi formavilágú, drónnal festett fotói a természet és az ember kapcsolatának lenyomatai VÖLGYI VERA Elegáns, őszes férfi, jól megválasztott stílussal. Gyertyafényes vacsora passzol hozzá, nem a konzerv kaja az országút szélén. Finom otthon, és nem egy sátor, amit felver valahol a hegyekben vagy a folyóparton. Vagy pont az ellenkezője az igaz? Radisics Milán több magyar és nemzetközi díjjal elismert fotóművész többféle életet él, és sokféle szerepben jó. Egyben pedig különleges, a természetfotózásban. De még ezt sem úgy műveli, ahogy megszokott. Drónnal fest. „Hiába hívod - mondta az ismerősöm, akitől a telefonszámát kértem -, a hegyekben van, valahol külföldön, és ha dolgozik, meg sem hallja a telefont.” Aztán, nem kis csodálattal a hangjában elmesélte, hogy vándorol Milán országokon át az újabb és újabb képekért. Nagy témán dolgozik a szerb-magyar származású fotóművész, a Hogyan formálja a víz a Földet anyaga Európa több területén készül. Egyik fejezetét, a Sur/Real Lands-sorozatot Spanyolország legszárazabb vidékein fényképezte. Ha mindez művészet, akkor gyönyörű. Ha dokumentum a korról, amelyben nagy tempóban gyilkoljuk a természetet, akkor torokszorító. A legtöbb fotódat azonnal be szeretném költöztetni az életembe, ugyanakkor a Spanyolországban készültek közül több el is idegenít, valamiféle meghatározhatatlan szorongást kelt, legalábbis bennem. Félre „érzem”? Ha így van, akkor elértem a célomat! A képek egyrészt tényleg szépek, hisz a festők földjén készültek. Picasso és Miro, 50-100 évvel ezelőtt ilyeneket festett, akkor, amikor ők ezt a tájat így nem láthatták! Nem repültek még sem helikopterrel, sem drónnal. Izgat a kérdés, vajon honnan tudták, hogy a földjük így néz ki? Persze ez már transzcendentális gondolat: lehet, hogy a művészet az, amiben élünk, és aki felfedezi ezt, az a művész? Szóval ez az egyik vonulata ennek a sorozatnak. A másik pedig, hogy megmutassam, mi lesz a földdel, ha a víz eltűnik. Hogy minden egyes kövecskét meg kell mozdítani, a domboldalakat is meg kell művelni, ahol a víz megrekedt, ha élni akarunk. Miközben drónnal repültem, csak búzaföldeket és csak olívaültetvények láttam a levegőből. Arrafelé nincs tök, kukorica, görögdinnye. Az olajfa átvészeli ameleget, abúzátmeg a hőhullám előtt learatják. Barcelonától majdnem Madridig utazva, 500 kilométeren át semmi mást nem láttam. Mi örülhetünk a színes piacainknak, a sokféle terménynek, de ha a klíma megváltozik, ha 45 fokok lesznek itt is nyaranta, akkor ezek a fotók a jövőt vetítik elénk. Lehet, hogy ez váltja ki a szorongást a képek láttán. De az is ad némi drámaiságot, hogy nagyon lágy fényekben fotózok. Van a látásmódodban egyfajta kettősség, líraiság és dráma, szépség és fenyegetettség? A kettősség bennem van. Két nyelven nőttem fel, anyukám magyar, apukám szerb, a két nyelvet gyerekkoromban akár egy mondaton belül is cseréltem. Amikor pedig megalapí-Radisics Milán: Az árvái vízduzzasztót tápláló Szarvas patak (Jeleni potok) útja tottam a reklámcégemet, a megrendelő fejével is kellett gondolkodnom. A többféle gondolkodás valószínűleg a képeimbe is beépült. A munkáimat lehet műtárgyként tekinteni, geológiai dokumentumként vagy akár spirituális üzenetként. Ilyet alkotni nagyobb feladat, nagyobb élvezet is. Mert kattintani egy géppel, tök jó. De hogy abba a képbe sok réteget tegyek bele, az már magas léc, azt át kell ugrani. És ha ezt mások leolvassák a fotókról, én boldog vagyok. Elég későn kezdtél el fényképezni, miért? Nem tudom. A szüleim mérnöknek szántak, és bár művészeti iskolai felvételire készültem, azt mondtam apámnak, jó, akkor leszek mérnök, válassz, milyet szeretnél! Elektrotechnikusnak tanultam, de délutánonként mentem a művészeti iskolába. Húszévesen, amikor már mondhattam nemet a szüleimnek, otthagytam a műszaki pályát, és elkezdtem reklámgrafikával foglalkozni. Leragadtam a reklámszakmában, de egyre inkább éreztem, ki kell szállni a mókuskerékből. Húsz évvel ezelőtt, amikor harminc lettem, elővettem a fényképezőgépet és elkezdtem járni a természetet. Ma már tudom, miért történt ez velem akkor. Fel kellett töltődnöm, kiszökni abból a kissé hamis világból meg a mindenféle üzenetek kreálásából, a határidős megrendelésekből, amiben éltem. A fotózásban csak én voltam, azt csináltam, amit akartam a magam kedvére, és a jelenben voltam. Ezután a két szakma egymás mellett futott az életemben és most, ötvenévesen jutottam el oda, hogy a reklámügynökségem nélkülem is elgurul, csak felügyelnem kell. Ez úgy hangzik, hogy számodra a drónfotózás nem hivatás, hanem életforma! Amit ma csinálok, az nem természetfotózás, sokkal inkább a természet és az ember kapcsolatának lenyomata. És erősen életforma. Mert amikor elmegyek két hétre, autóban, sátorban alszom, konzerveken élek. Ezt kevesen tudják elképzelni maguknak. Ahhoz, hogy megértsük ezt a nomád életet, elmondom, mit is csinálok. Az elmúlt egy évben, amikor elkezdtem dokumentálni a víz evolúcióját, jöttem rá, hogy ez nem is olyan kicsi téma. Jelen pillanatban a fejemben a Water.Shapes.Earth névre keresztelt projekt 25 fejezetté alakult. A nagy kép az lesz, hogy az egész vizet látni fogjuk, honnan jön, hogyan alakul, hogyan alakítjuk, hogyan szennyezzük és a végén a kiszáradás, a sivatagosodás milyen problémákat okoz. Amikor dolgozom, nem azt csinálom, mint természetfotós koromban, hogy ülök és várom a kócsagot, hanem elindulok a térkép nyomán. Átutazóban dolgoztam Szlovákia északi részén, az Oravská priehradát, vagyis az árvái vízduzzasztót tápláló Szarvas patak (Jeleni potok) útját mutattam meg a drónnal. Lengyelországban is a patakokat, és tengerszemeket fotóztam és a bányák, hőerőművek melletti hamutározókkal. Megrázó élményeim is vannak ilyenkor. Boszniában, amikor egy bezárt alumíniumgyár melletti alumínium-oxid tározót fotóztam, kijött hozzám egy ott lakó néni, és azt mondta: „mutasd meg, fiam, a világnak, mert mi ebbe fogunk belehalni. Évente két méterrel emelkedik a vörös iszappal teli tó, a kertemet már elérte, két év múlva így az időm nagyobb részét a fotózásnak szentelem. Mert az vagyok én. És kialakultak a fejemben olyan témák, üzenetek, amelyeket szeretnék nemcsak a családommal, hanem a világgal is megosztani. NÉVJEGY Radisics Milán fotóművész, drónfotós. Eddig 12 képriportja jelent meg a National Geographic magazinban. Idén megnyerte a 37. Magyar Sajtófotó pályázat nagydíját, a Hogyan formálja a víz a Földet sorozatával. Ezt a munkáját az amerikai sajtópályázaton a világ 6 legjobbja közé választották. Az absztrakció határán mozgó, egyedi formavilágú fotói festői dokumentumai a vizes élőhelyeknek, az emberi beavatkozásnak, a környezet drámai változásának. Jelenleg a németországi Zingstben látható kiállítása, de készül egy budapesti tárlat is. már a házamnál lesz. Szivárog a méreg a talajba, a kútból már nem ihatunk, ásványvízre nincs pénzünk, növényeket nem ültethetünk, mert mérget szívnak a földből.” Nagyon nagy, sokszor szívszorító történetek vannak a képek mögött, ez is arra ösztönöz, hogy ezeket a felvételeket be kell mutatni. Drónnal készült fotóidon olyan a Földünk, mintha nem is manipuláció nélküli fényképet látnánk, hanem egy absztrakt festményt. Nem hiszünk a szemünknek. Ha a táj, amelyben élünk, ilyen, akkor mi miért nem láttuk soha így? Nem retusálok, nem változtatok. A perspektívaváltás teszi absztrakttá a képeket. Mi, emberek sosem látunk úgy, mint egy drón. Másfél és két méter magasságból nézzük a világot, és a bolygónk arányaihoz képest mi síkban látjuk a földet. Egy pilótához képest is, aki perspektívában nézi az alatta lévő tájat, a drón felülről teljesen egyenesen, ortogonálisán lefelé néz, s ettől megváltoznak a színek is. Mi ahhoz szoktunk, hogy mindent kicsit oldalról látunk, így a fűszálakon valójában a fény tükröződését fogadja be a szemünk, és ezért lesz zöld. Egyenesen felülről már nincs tükröződés, a fűszál egy pötty lesz. Vegyük a vizet, ami töri a fényt, és 30 fokban nézve már csak az ég tükröződését látjuk benne. Pont fölülről a folyó aljáig látok a drónnal, onnan kékes, zöldes, vagy barnás a víz. Izgalmas! Milyen magason repül egy drón? Legtöbbször 100-300 méter között dolgozik. Én viszont inkább alacsonyabbról fotózok, és funyírószerűen pásztázok, majd pedig több kockából rakom össze a képeket, ahogy a térképészek. 4-8 vagy akár 30 felvételből. Ez sem másítja meg a látványt, mert ha magasabbra repülnék, ugyanazt látnám, csak a képet nem lehetne akár hatméteresre is nagyítani. Ez a kiállítások miatt fontos. Több képből kirakott puzzleban hogy találkoznak a formák? Milyen precizitással kell fotózni ahhoz, hogy ne legyen törés a vonalakban, az ívekben? Úgy ötvenszázalékos átfedéssel fotózok, s ezt a technológiát magamnak alakítottam ki. Arra gondoltam, ha lehet csinálni vízszintes panorámát, miért ne lehetne függőlegeset? Kipróbáltam, és a combomra csaptam, ez az! Legutóbb, nem viccelek, 64 kockából raktam össze a képet. Megizzadt a számítógép, de elképesztő lett a látvány. Mennyire élsz is abban a közegben, ahol dolgozol? Vagy elég az, hogy jól megválasztod a helyet, az időt és a fényviszonyokat? Nem elég. Az elmúlt évben csak Európában több mint húsz országot jártam be. Mindig igyekszem a helyi szokásokat felvenni. Akkor is, ha nem beszélem az adott nyelvet. De bemegyek a helyi kocsmába, látom, ki jön be vadászat után, hogy élnek az emberek, ki megy ki a határba, és ott mit dolgozik. Ilyen szemmel próbálom annak a tájnak a lényegét dokumentálni, és akkor is ott az ember a képeken, ha valójában nincs rajtuk. Együtt élek velük egy pár napig. Ha megérzem az ottani életritmust, megérzem a táj lényegét és a kép is jobb.
