Új Szó, 2019. szeptember (72. évfolyam, 203-227. szám)
2019-09-28 / 226. szám
2019. szeptember 28., szombat, 13. évfolyam, 39. szám György Norbert tárcája a Szalonban 21. oldal Trumpi valóságshow-k európai politikai plázákban 2016 novembere számos szempontból cezúra volt az Egyesült .Államok életében. Nemcsak Donald Trump elnökké választása döbbentette meg az amerikai választópolgárokat, hanem az a tény is, hogyan győzhetett egy olyan jelölt, akiről korábban szinte minden újságcikkben, elemzésben és közvélemény-kutatásban úgy tartották, esélytelen elnyerni a vágyott pozíciót. A döbbenet persze annak is szólt, hogy Trump kampánya, és azóta elnöksége, a nyilvánosság fókuszába állította az elnök támogatóit is. Közülük talán egyeden csoportot sem övezett akkora indulat és érdeklődés, mint az úgynevezett alt-right mozgalmat. A felfokozott érdeklődés nem magyarázható kizárólag azzal, hogy az alt-right egyik meghatározó fórumának számító platform, a Breitbart tulajdonosa, Steve Bannon az elnökkel együtt megérkezett a Fehér Házba, és egy időben Trump stratégiai főtanácsadója volt. Az általános tanácstalanság annak is szólt, hogy megjelenésükkel egy olyan kultúra, beszédmód jelent meg újra, amelyről az Egyesült Államokban már azt hitték, soha nem térhet vissza. Populizmus az USA-ban (mindig is) volt Bármennyire is el akarják sokan felejteni, a populizmus nem volt idegen az amerikai politikai élettől. Már 1800-ban az alapító atyák egyikének, Thomas Jeffersonnak a pártja is azt rótta fel a New Englands elitnek, hogy kifosztja a szegény déli farmerokat. 1828-ban pedig az elnökségért induló Andrew Jackson egyik kiemelt kampánytémájává vált a Bank of the United States elleni kirohanások sorozata, azzal vádolva a pénzintézetet és támogatóit, hogy nem tesznek mást, csak kiszolgálják a keleti szövetségi államok érdekeit. Az 1850-es évek fontos formációja volt az American Party, amelynek rendkívül sokszínű támogatói köre egyvalamiben megegyezni látszott: mindanynyian ellenezték a bevándorlást az Egyesült Államokba, különösen akkor, ha katolikusokról volt szó. Theodore Roosevelt és Franklin D. Roosevelt sem riadt vissza egyegy populista szólam használatától (erről lásd George R Goethals öszszefoglaló írását a Leadership 2018. évi 5. számából). Az 1950-es évek végén megjelenő George Wallace azonban sok szempontból határvonalat jelentett a populizmus terén az Egyesült Államokban. Az általa hirdetett populizmus - szemben az előbb megfogalmazottakkal - nem gazdasági kérdésekre fókuszált, hanem a rasszizmusra és az ehhez szorosan kapcsolódó kulturális kérdésekre. Wallace 1958-ban még afro-amerikaiak támogatásával próbálta elnyerni a kormányzói széket a déli szövetségi államban, Alabamában, amikor elveszítette a választást, azt a következtetést vonta le, hogy a rasszista kártya kijátszása nélkül soha nem nyerhet. Ekkortól változik az általa használt retorika is, amely gyakran veszi célba a liberális elitet, de leginkább a feketék ellen szónokolt, illetve a szövetségi kormányzat azon szándékát és lépéseit kárhoztatta, amely a faji szegregációt kívánta felszámolni az Egyesült Államok területén. 1963-ban ezzel a politikával nyerni is tud Alabamában, megszerzi a kormányzói helyet, és ekkortól szinte bérelt helye van az amerikai nyilvánosságban. 1968-ban elindul az amerikai elnökválasztáson is, a demokrata és a republikánus jelölt mellett függetlenként. Öt déli államot hozni is tud, sokak emberévé válik, akiknek túl sok volt az a változás, amely John F. Kennedy és Lyndon B. Johnson elnöksége alatt történt, ebben az időszakban fogadnak el számos olyan törvényt, amely felszámolja az amerikai faji megkülönböztetést az élet meganynyi területén. Mint arra Brian Lyman rámutatott, Donald Trump kampánya számos elemében hasonlít George
