Új Szó, 2019. szeptember (72. évfolyam, 203-227. szám)
2019-09-28 / 226. szám
www.ujszo.com SZALON ■ 2019. SZEPTEMBER 28. 39 Wallace kampányaihoz. Mindkét politikus szerint Amerikát megtámadták, és egy lefelé tartó spirálba került. Mindketten rendkívül erőteljesen támadták a liberális elitet, és nagyon hasonló szlogenekkel operáltak: Trump a „Make America Great Again” fordulatot használja, Wallace jelmondata a „Stand Up for America” volt. Wallace-t követően más elnökjelöltek is használták finoman a populizmus-kártyát. Richard Nixonnak 1968-ban külön „déli stratégiája” volt arra, hogyan húzhatók be a konzervatív, faji előítéletekkel küzdő déli tagállamok. Ronald Reagan és id. George Bush is élt a populizmus adta lehetőségekkel. Azonban olyan erősen megosztó, nyíltan rasszista üzenetekre, mint amilyenek George Wallace kampányaiban elhangzottak, nem volt példa az Egyesült Államokban egészen Donald Trump 2016-os megjelenésééig. Fehér felsőbbrendűség újramárkázva Trumppal az Európában napjainkra is hírhedté vált, és egyes elemeiben számos politikai erő által alkalmazott alt-right mozgalmiság kért magának helyet a Fehér Házban. A mozgalom képviselői a nyíltan fehér, nacionalista mozgalmak új hullámának azonosítására vették át ezt a fogalmat. Önmeghatározásuk szerint a jobboldali/konzervatív establishment alternatíváját kívánják megteremteni. Az alt-right hívei egy rendkívül heterogén csoportot alkotnak (vagy alkottak, hiszen mozgalmi súlyuk napjainkra meglehetősen visszaesett), néhány ponton azonban azonosak a célok: a tömegsajtó és a középutas politika elutasítása, a szólásszabadság védelme (ennek a politikai korrektség a legnagyobb ellensége szerintük), közös ellenség a progresszív politika és a liberalizmus, meghatározó eszközük a provokáció és a polgárpukkasztás. Ezzel el is kezdődött á fehér felsőbbrendűség „márkájának” újrapozicionálása konspirációs félelmekkel kiegészítve. A University of Alabama Instimte for Family Studies 2018-as kutatása szerint az Egyesült Államok 198 milliós (nem latino) fehér lakosságának 5,64 százaléka szimpatizált akkor az alt-right nézeteivel, ez kb. 11 millió amerikait jelentett. A politikai populizmus és technológiai demokratizmus találkája Az alt-right követői megértették az idők szavát, ezen az általuk működtetett felületek segítségével - 4chan, 8chan, Reddit’s vagy a leginkább ismert, ma már viszont kisebb jelentőségű Breitbart - széles közönséghez is szólni tudtak és tudnak Ez persze csak úgy valósulhatott meg, hogy üzeneteiket átvette a tömegmédia - a 2016-os kampány során pedig ez még inkább igaz volt -, így hallgatóságuk száma megsokszorozódott. Ezzel pedig elkövette azt a hibát az amerikai és európai nyilvánosság számos szereplője, hogy az alt-right mozgalom kontrollálni tudta saját történetét, meg tudta őrizni az irányítást a saját üzenetei kapcsán. Ruth Wodak ennél tovább megy, és egyenesen a profin mediatízált és személyre szabott „trumpizmusok”, valamint a nacionalista és kollektivista „orbánizmusok” modelljének hibridjeiről beszél, amelyek a politikai viselkedésformák hagyományos kontextusában pont azért értelmezhetedenek, mert nemcsak hogy egyaránt működőképesek jobb- és baloldali többségű politikai környezetben is, de támogatóik sem kategorizálhatók a megszokott nemi és társadalmi sémák szerint. Természetesen ez utóbbi magyarázat nem elégséges arra, miként történhet meg az, hogy ’89 katartikus élménye után 30 évvel divatossá és politikailag is sikeressé válik Európában a társadalmi érzékenységek diszkurzív respektusának elutasításától egészen a „mi” és az „ők” világát fizikálisán is elválasztó falak és kerítések glorifikálásáig terjedő populista diskurzus. Anton Pelinka és kollégái ennek okát a késő modernitás kontinentális társadalmi-politikai kategóriáinak és törésvonalainak (Észak és Dél, Kelet és Nyugat) feléledésében, a „másikkal” mint politikai idegennel kapcsolatos sztereotípiák megerősödésében látja. Mindezt összekapcsolják a globális gazdasági válság utóhatásaival, valamint azzal, hogy neoliberális gazdaságpolitikák megszorító intézkedési a hagyományosan baloldali „munkásosztálybeli” szavazókat is a szélső- és populista jobboldali pártok felé terelik. Ezt egészíti ki a tömeges migráció jelentette munkaerőpiaci fenyegetés, és az egynemzetiségű kelet-európai államok tévesen társadalmi hagyományként értelmezett szociológiai öröksége, ami az etnikai sokszínű-Újabb politikai beszavazóshow-k jöhetnek? Többféle netes hálózatépítési gyakorlat van az európai populista jobboldalon, ezek nagy része azonban a tengerentúlról „importált” eljárás, ami azért lehet sikeres az európai közegben, amiért a populista retorika is egylényegű: mind ott, mind itt hasonló társadalmi ellentmondásokra reflektál. Nem lett politikai értelemben trumpistává az európai jobboldal egy része, de technológiájában Európa, sőt, Közép-Európa részben egy trumpi valóságshow-ban is szereplő. Azokban az országokban, ahol jelentős populista jobb- vagy baloldali párt van, továbbra is biztosak lehetünk, hogy az egyébként is a hálózati lefedettség növekedésével, a felhasználók számának folyamatos emelkedésével a populista saját üzeneteinek elterjesztéséhez a hagyományos értelemben vett pártok is egyre inkább az alacsony belépési költségű közösségimédiacsatornákat fognak használni. Ma már viszont senkinek nem elégséges lájkokat vásárolni, hanem tudatos, Big Data-alapon működő stratégia alapján kell építkeznie, úgyis mint például egy, a párt vagy mozgalom által koordinált (hír) csatornákból álló virtuális hálózatot kell működtetni. Persze, azzal ségre inkább problémaként, semmint lehetőségként tekint - erről Claudia Alveres ír részletesen a European Journal of Communication 2016/1. számában. Egy populista vezető pedig természetes módon fogja kihasználni ezeket a félelmeket, ideológiáját pedig a fenyegetésekre adott válaszok szerint alakítja, vagy - Cas Műddé után szabadabban — a politikai napirend részévé téve hozzákapcsolja egy „ideológiai gazdatesthez”. Amikor tehát az alt-right és a jobboldali populizmusok kapcsán innovációról beszélünk, az nem csak technológiai. John Postill egyenesen arra figyelmeztet minket, hogy a politikai kommunikációnak a kétezres évek közepétől megjelenő új csatornái, a különböző közösségi médiaplatformok nem az új populisták monopólumai - Barack Obama az Egyesült Államokban ugyanolyan magabiztosan használta fel az internetet saját kampányaiban, mint tették ezt később Európa és Amerika újpopulista vezetői. Napjaink jobboldali populizmusának innovációja éppen ezért sokkal inkább diszkurzív természetű: nem elsősorban az az újdonság, amit mond, hanem ahogyan mondja. számolnunk kell, hogy a mindenkori populisták témáikban és retorikájukban természetes(ebb) módon használják fel majd azokat a kulturális és politikai kódokat, amelyek erős emocionális többlettel bírnak. Ahogy Desirée Schmuck és Michael Hameleers megállapították: ha sikerül kialakítani a felhasználó és a populista vezető közötti érzelmi kötődést, addig bármi is az üzenet, az hatni és működni fog. Az európai néppártok - akárcsak tömegpárti elődjeik - ismét olyan kihívásokkal szembesülnek tehát, amelyek révén altermainstreammé kell válniuk ahhoz - legalábbis technológiai értelemben —, hogy versenyképesek legyenek a már messze nem antiestablishment populista pártokkal. Döntő kérdés lesz, hogy hol van az a határ, ameddig be lehet szállni a populisták valóságshow-jába anélkül, hogy az adott politikai szervezet közben maga se váljon azzá. Univerzális kérdés ez, „lokális”, országbeli sajátosságoktól függő válaszokkal. Böcskei Balázs - Hajdú Nóra A s&rzők az IDEA Intézet elemzői Amikor nem a nemi erőszak a legrosszabb, hanem ami utána jön A Netflix új sorozata, az Unbelievable egy klasszikus krimi és egy nemi erőszak drámájának jól sikerült elegye. Ráadásul igaz történeten alapul. Minek ment oda? Miért vett fel ilyen ruhát? Miért állt szóba a férfival? Klaszszikus áldozathibáztató kérdések ezek, melyeket sajnos máig sok nemi erőszakon átesett nőnek feltesznek. Igen, olykor még a rendőrök is. Az Unbelievable egyik főhősével, az éppen csak felnőttkorba lépett Marie-val (Kaitlyn Dever) a rendőrök egészen odáig mennek, hogy azt állítják: hazudik az erőszakról, és az meg sem történt, az egészet pedig arra alapozzák, hogy a lány sokkos állapotban tett egy-két egymásnak ellentmondó állítást. Mindennek tetőzéseként megvádolják hamis tanúzással, és egy megerőszakolás után még ő az, akinek félnie kell a börtöntől, nem pedig az elkövetőnek A Netflix új minisorozatának első része alatt a kezünk már az első percek után ökölbe szórni, és nem is nagyon enged ki az epizód végéig: egy társadalmi igazságtalanságot ritkán sikerül a nézőben ilyen elemi erővel, ilyen erős érzelmeket keltve ábrázolni, mint itt az első részben. De az Unbelievable nem elégszik meg azzal, hogy Marie kegyeden drámáját visszaadja nekünk: a lány kálváriájával párhuzamosan szép lassan kibontakozik előttünk egy három évvel későbbi nyomozás története is, amit két rendőrnő vezet, akik egy titokzatos elkövetőt keresnek, aki éjszakánként ablakokon bemászva, álarcot húzva nőket erőszakol meg. Nézőként persze már a kezdetektől tudjuk, hogy Marie három évvel korábbi ügye, és a 2011-ben játszódó nyomozás összefügg, inkább csak az a kérdés, hogy a sorozat hogyan és mikor kapcsolja majd össze őket. Az Unbelievable merészsége abban rejlik, hogy a két történetszál és a két idősík igazából két műfejt is magában hordoz. Míg Marie szála egyértelműen egy durva dráma, egy ártadan lány meghurcolásának kegyetlen krónikája, addig a két nyomozónő vonala klasszikus krimi, ahol a feszültséget az adja, mikor találják meg az agyafúrt elkövetőt. Az alkotók arányérzékének, valamint a forgatókönyv hiheteden érzékenységének és átgondoltságának hála azonban a két zsáner nem kioltja, hanem erősíti egymást. Ráadásul a Toni Collette és Merritt Wever által játszott karakterek sem épp klaszszikus rendőrfigurák, a személyes drámáik és érzékenységük miatt az ő száluk is túlmutat a „Vajon ki erőszakolja meg a nőket?” kérdésen. A két szálat ráadásul nem próbálják meg látványosan egybevasalni, csak nagyon későn, és akkor is csak nagyon finoman, viszonylag távolról találkoznak, és egy egészen megható jelenetet köszönhetünk ennek a pillanatnak. Az Unbelievable annyira pontosan ábrázolja azt, hogyan kell jól és rosszul kezelni rendőrként egy nemi erőszakos ügyet, és hogyan kell kommunikálni az áldozattal, hogy tananyagként kellene vetíteni a rendőrőrsökön. Ugyanakkor ez nem oktatófilm, hanem egy rendkívüli igaz történet drámai, gyomorgörcsöt okozó, de elejétől a végéig iszonyú szórakoztató megfilmesítése. Tóth Csaba
