Új Szó, 2019. szeptember (72. évfolyam, 203-227. szám)
2019-09-06 / 207. szám
8 NAGYÍTÁS 2019. szeptember6.1 www.ujszo.com Kavarások helyett békítést Huncík Péter: „Ha mind az egyén, mind a társadalom és annak vezetői eléggé bölcsek, akkor a vitás évfordulók fájó kérdései is békésen, akár bocsánatkéréssel kezelhetők. így az indulatok gerjesztése is elkerülhető." MIKLÓSI PÉTER Az évfordulók, legyenek azok egyéniek vagy történelmiek, meghatározzák önképünket. Vajon mekkora a becsületük és a gyakorlati szerepük a gondolkodásunkban, a tényékhez fűződő viszonyainkban, közéleti szemléletünkben? A békéltetést segítik, vagy heveskedő hangon az elmaradt kiegyezéseket „igazolják"? Hunőík Péter pszichiáter és mediátor segített a válaszkeresésben. Doktor úr, nyilván nem árt szem előtt tartani, hogy évről évre nem csupán a magánéletünkhöz fűződő, hanem a hétköznapi történelemszemléletünket lekötő évfordulók egész sorát jelölik naptáraink. Érdemes abban reménykedni, hogy főként a történelmi reminiszcenciákban alapvetően nem a politikailag manipulativ megközelítések kerekednek felül? Elmegyógyászként szigorúan megkülönböztetném a személyes, illetve a társadalmi évfordulókat. Az egyéniek arra figyelmeztetnek, hogy telik-múlik az idő, közben az illető életének egyes lépéseit szakaszolják. Mondhatnám, olyasmi ez, ahogyan régen a vízben leverték a cölöpöket, és azokon lehetett haladni. Élete során az ember ugyanígy lépdel „cölöpről cölöpre”, és átjut az egyik partról a másikra. Azalatt a társadalom egészéhez, illetőleg a saját szőkébb közösségéhez kötődően is kialakul benne, hogy ki ő és hány éves; hogy honnan indult, milyen személyiségi erőt képvisel, mi volt az elképzelése az életről, miképp gondolkodott a világról régebben, és miképpen vélekedik róla manapság. Égyénileg változott-e, vagy mennyiben maradt hű korábbi önmagához? A személyes dolgokról azonban az ember jobbára csak önmagával vet számot. Viszont a társadalmiközéleti-közösségi évfordulók akcentusa akarva-akaratlanul szinte mindenkit megérint. Igen, ebben kap hangsúlyt a jogos igény, hogy a társadalmi évfordulók hangvétele ne manipulativ legyen! Ennek jó példája, ahogy mi, magyarok épp a napokban augusztus 20-át, Szent István napját ünnepeltük. Számunkra ez nemcsak egy az évről évre rutinszerűen ismétlődő évfordulók közül, hanem a közmegegyezéssel tartott ünnep! Természetes szerepe arra figyelmeztetni, hogy magyarok és keresztények vagyunk itt, Európában; itt éltünk, itt élünk, itt kell szembesülnünk és tisztában lennünk azzal, milyen szerepeket vállaltunk a múltban és vállalunk a jelenben. Az ünnep másik üzenete pedig indulatok nélkül, „csak” az ünnep tekintélyével egyben tartani a szűkebb-tágabb magyar közösséget. Mi lehet a módja annak, hogy az évfordulókat megtartó közvélemény megmaradjon ugyan a történelmi reminiszcenciák őszinte és nyílt hangvételénél, de felindultságok és holmi régi sebek föltépése nélkül? Erre nem tudok sablonosán alkalmazható megoldást. Elsősorban azért nem, mert Közép-Európában eléggé bonyodalmasán és vérmesen éljük meg az évfordulókat. Az olyan történelmi fordulatokat megünnepelve, ami a szomszédos nemzetnek nemegyszer megaláztatás, vereség, fájdalom. A győztes gyakran olyan fényben és úgy igyekszik beállítani az évfordulóit, hogy az csupán az ő kiemelt identitásőrző szerepéhez és céljaihoz illeszkedjen. Az ilyesformán hangolt ünnepek természetes üzenete és valós történelmi háttere - esetleg - csak később, a politikaitársadalmi viszonyok megváltozása után eshet árnyaltabb és őszintébb megítélések tárgyává. Ezekkel a szituációkkal tudni kell szembenézni. Mindez arról árulkodik, hogy bizonyos évfordulók lármája és hangsúlyai politikai divatokhoz is kötődnek, ezért érzelmi nyomokat forszírozva erőltetetten idéznek eseményeket. Még így is adhatnak esélyt a társadalmi csoportok vagy az etnikumok, esetleg az államok közötti kompromisszumokra? Kérdés, hogy mit tartunk kompromisszumnak. Hogy például annak tartható-e, ha az éppen nyolcvan éve, 1939. szeptember elsején kitört II. világháború előszelének számító és az első bombatámadást pusztán pár nappal megelőző orosz-német Molotov-Ribbentrop-paktumról a mostani Oroszországban egyszerűen nem beszélnek, és egyben úgy tesznek, mintha az sohasem létezett volna. Egy ideje hasonló történik Japánban, ahol az oktatásból és a naptárakból „kihullott” a japán-kínai háború véres fejezete, a szörnyű nankingi öldöklés, amikor is egyetlen éjszakán 300 ezer embert öltek meg. Éz utóbbi a kínaiakat, a Molotov-Ribbentrop-paktum orosz elhallgatása a lengyeleket irritálja, hiszen a történtek emléke bántó hatással ott motoz a tudatukban. De nehéz feledhető évfordulóként kiegyezni Watterlooban is, ahogyan a mai utódállamok számára Trianon ünnepelt évforduló, nekünk, magyaroknak viszont a pusztítás szimbóluma. Évről évre azonban rálapozunk a naptárban! Természetesen. Nyilvánvalóan magáról az évfordulóról meg is kell emlékezni, de egészen más dolog megünnepelni azt. Ez a kettő nem ugyanaz! Ahogyan a Trianonévforduló dátumához kötődően is lehet majd méltó megemlékezéseket tartani; de lehet 1920-ra, országgyűlési határozattal, egész esztendei jelképes nemzeti gyászt is hirdetni - aminek, az előző különbözőséghez hasonlóan, hangsúlyosan más a társadalmi üzenete. Mert a 21. században és a két világháború után azért már célszerű meglátni, hogy aki mellőzni kívánja a szenvedélyek korbácsolását, és okosan, a realitáshoz próbálja igazítani a magatartását, az nem a gerinctelenségét, hanem a józanságát bizonyítja. Igaz, a bennünket, magyarokat Trianonban ért veszteség evidens; ugyanakkor száz év elteltével nem kevésbé érdemes fontolóra venni, vajon számunkra az a legjobbe, ha életünket a sérelmi politizálásra élezve keményen és befelé fordulunk, a Trianon szó hallatán pedig rögtön gyászba borulunk - vagy inkább azt mondjuk: ott valóban nagyon igazságtalan döntés született, viszont a jelenben és Európa szívében a megváltoztathatatlannak tűnő helyzet keretei között igenis, kiteljesítjük magunkat! Hogy helyesen tudunk-e dönteni ebben a dilemmában, az a társadalom bölcsességén, közösségeinek életfilozófiáján is múlik. Mérsékelhető az önsajnálat kultusza? Igen. Feltéve, ha az érdekelt személy vagy egy-egy érintett közösség hajlandó felhagyni a fekete-fehér látásmód kizárólagosságával. És egyben afelé is hajlik, hogy belássa: hiba a vitatott kérdéseket pusztán az általa egyedülinek tartott, ezért általában torzító szemszögből vizsgálni. Miként maga az élet, úgy a történelmi események is törvényszerűen többsíkúak. Ez pedig szükségszerűen árnyaltabb és sokkal tárgyilagosabb megvilágításba helyezi a tényeket, azok hátterét. Akár saját nemzeti keserveinknél maradva: azt azért tudni lehet, hogy még Trianon előtt, a kisebbségekkel való bánásmód tekintetében, azért történtek kedélyborzoló igazságtalanságok is, melyek hatására a korabeli politikusok, a véleményformáló újságírók és tekintéllyel bíró történészek nyugaton is a Monarchia, pontosabban Magyarország ellen fordultak. Bár ha nem is volt mindenben igazuk, a lényeget tekintve ez szintén része volt Trianon előzményeinek. Ennek fényében pedig az összkép máris többtónusú. Eszerint fontos, hogy az évfordulók körüli szakmai és politikai narratíva ne ignorálja a közfigyelembe állított események korabeli hátterét, atmoszféráját. Ez a halkabb hangvétel ösztönözhetne - a győztesek és a földbe döngölt legyőzöttek tábora közötti viszony élezése helyett - az évfordulók nyugodtabb átgondolására, sőt, a megbékítésre? A mi életünkben már mindig lesznek olyan érzései az egyénnek vagy egy-egy adott közösségnek, hogy nem minden úgy történt, ahogy : ő akarta, illetve ők akarták volna. Emlékszem egy, még a Márai Alapítványban 1996-ban, tehát a meciari időkben készült felmérésünkre a szlovák—magyar kapcsolatokról. Abból kiderült, ha a társadalom olyan irányba halad, hogy még az igazán közös vonások is kiközösítően kizárják egymást, akkor ez magától értetődően indulatokat terjeszt, és végül akár konfliktu; sokba torkollik. Ezért érdemes hangsúlyozni, hogy a társadalmak vezetőinek bölcs és a megértés, a méltányosságban megjelenő belátás, az emberiesség és a párbeszéd irányába mutató szava a nemzetek között is döntő befolyással lehet. A nincs harag vonatkozásai felé? Hogyne. Mert ellenkező esetben, ha a különböző évfordulók olyan ; „tisztázási” szándékkal kerülnek a politika fo sodrába, hogy most majd katonás hangnemben rendet teremtünk, az sohasem segíti a békítés, a kiegyezés folyamatát. A keménykedéssel szembeni jó példákat keresve : elég visszagondolni Konrad Adenauer egykori nyugatnémet kancellár és a tábornoki rangú De Gaulle francia elnök máig példaértékű megbékélésére 1961-ben a reimsi katedrálisban, illetve az ehhez fűződő 1963- as Elysée-szerződésre, később pedig a mindezt megerősítő Kohl-Mitterrand kézfogásra. Vagy egészen friss : példával élve Steinmeier német ál: lamfő szeptember 1-jén elhangzott : bocsánatkérésére a II. világháború kitörésének évfordulóján Varsóban. : A nincs harag gesztusai nem azt jelentik, hogy igazság tétetett az érintett országok között, hanem hogy ; elfogadták/elfogadják a kialakult helyzetet, a realitásokat, hiszen a békés életnél nincs fontosabb. Egyben rávezetnek arra a felismerésre, hogy kár belekavami a nincs harag becsü; letes szándékaiba, hogy vétek felrúgni a nehezen fölépített őszinte kompromisszumokat és a megegyezett békés álláspontokat, mert akkor vissza; zuhanunk a kezdetekhez. A konfrontációkba, a nacionalizmusok metasztázisaiba. Végül, de nem utolsósorban, mi a szakértő véleménye azokról, akik szerint - saját életük jubileumain kívül - nekik semmi közük az évfordulókhoz, a múlt és a történelmi emlékezet meghatározó eseményeihez? Ez egyéni menekülési magatartás: nem merek szembesülni a múltammal, azzal, amit tettem, vagy amit az őseim tettek, hiszen úgy érzem, hogy ez negatívan hathatna rám, még talán lelkifurdalást is érezhetnék. A valóságban azonban az ilyen dolgokkal is merni kell szembesülni. Még ha olykor terhes is ez az egyéni vagy éppenséggel közösséginemzedéki örökség. Az elfordulás, a múlt lenézése, a dolgok szándékos : semmibevevése végül is a gyökértelenség felé vezető legbiztosabb út. Pedig a múltat igenis mindenkinek és lehetőleg objektív szemmel ismernie kell. Különben képtelen eligazodni önmagában, illetve abban, hogy hol és miben keresse a gyökereit. Tudniillik előbb-utóbb minden társadalom életében eljön egy-egy krízishelyzet, amikor meg kell mutatni, : hogy ki is ő, és mit akar! {Somogyi Tibor felvétele) NÉVJEGY Huníík Péter (Ipolyság, 1951.); orvos, író. 1992-ig Václav Havel elnök kisebbségi tanácsadója. Jelenleg pszichiáterként dolgozik Nagymegyeren. Az Ottawai Carleton Egyetem vendégtanára. Szakterülete a politikai kommunikáció. 1989 előtt öngyilkosságkutatással foglalkozott. Határeset című regénye több díjat nyert.
