Új Szó, 2019. június (72. évfolyam, 126-150. szám)

2019-06-22 / 144. szám

SZALON 2019. JUNIUS 22. www.ujszo.com ízlett. Természetesen vagy zöldpa­­radicsom-szósszal, vagy chili-szósz­­szal, ami szinte minden vendéglő asztalain megtalálható. Olyan ez Mexikóban, mint nálunk a só és a bors. A klasszikus mexikói vendéglőkben majdnem minden ételhez adnak frijolest, ami hosz­­szú ideig főzött fekete-, tarka- vagy vörösbab, zanzásítva vagy csak lazán, sűrítve. És még egy fontos dolog, ha kávét szereméi inni, ak­kor alapból ún. amerikai kávéra számíts, és ha azt szereted, akkor ajánlom a csaknem mindenhol kapható mexikói olla (ejtsd: ojja) kávét, amiben a cukor már ugyan benne van, egy nagy agyagedény­ben készül, ezért különleges az íze. Na, és végül a nagy sláger, főleg az utóbbi években, az olajban sült chapulíne (szöcske) chilivel vagy fokhagymával. Ma már szinte minden sarkon kapható. Nem lett a kedvencem... szó, nem könnyű a kommuniká­ció. A rarámurik a Mexikóban élő 63 őslakos nép egyike. Osz­­szesen 75 000 emberről van szó, akik még beszélik a tarahumara nyelvet, ami egyes tudósok sze­rint mintegy 5000 éves és az uto-azték nyelvcsaládból szár­maztatják, aminek az őshazája éppen itt, Észak-Chihuahuában van. Az egyetlen kommunikációs lehetőség Luli háza volt, aki nagy örömmel fogadta a művészcsapa­tot, immár tizedik alkalommal. O mindenben a segítségünkre volt, meghallgatta az ödeteinket, segített a kommunikációban, sokszor előre figyelmeztetett, mire vigyázzunk, mi az, ami fél­reérthető, esedeg mi az, amit egy­általán nem javasol. Gustavo és Luli segítségével főleg az étkezé­sek ideje alatt tudtunk velük ritu­ális művészeti akciókon keresztül kapcsolatba kerülni. A közeg, a helyszín és a jól válogatott művé­szek is garancia volt arra, hogy iz­galmas munkák fognak születni. Számomra annyira inspiráló volt mindez, hogy hat performanszot sikerült megvalósítanom az ott töltött öt nap alatt. beleteszel, de ha úgy tekered össze, mint mi a palacsintát, akkor már flauta, és ha csak sajtot teszel bele, akkor quesadilla. Következzen né­hány tortillán alapuló étel: sope, picaditas, tostadas, huarache, nachos, dayuda, chilaquiles, garna­­cha, itacate, gorditas, chalupa, enchilada, enffijoladas, entomata­­das, mernek, molotes, panuchos, papadzules, pastel azteca, salbutes, sincronizadas, taquito, dacoyo, totopo stb. Ezek különböző for­májú, vagy különböző módon töltött tortillák A tamalest min­denképpen érdemes megemlíteni, hiszen ez szinte bárhol, az utcán is megvásárolható. Csirkével töl­tött kukoricakása banánlevélben, amit nagy üstökben főznek és kínálnak Mexikó-szerte. Érde­mes kipróbálni, nekem nagyon A művészeti fesztivál nem ért véget Norogachiban. Csaknem mindenki maradt a 10 nappal később kezdődő in Situ fesztivál­ra a festőién szép, nagyon vallásos bányászvárosban, a Guanajuato állambeli Guanajuatóban (béka­hegyet jelent). Aranyat és ezüstöt bányásztak itt még a 20. század­ban is. A bányavájatok alkotják ma a város közlekedésének az alapját. Egészen különleges él­mény régi bányában taxizni úgy, hogy szinte bárhová eljuthatsz az „egysávos” vájatokon keresztül, ahol leaszfaltozták a vájatok alját. Egészen különleges a város építé­szete is. Olyan, mintha a görög Szantorinin járna az ember, csak az épületek nem kék-fehérek, ha­nem a szivárvány minden színében ragyognak. Szinte nincs egyeden vízszintes utca sem, csupa hegyi utcácska régi vendéglőkkel, gaz­dagon díszített korabeli spanyol házak, vendéglők, templomok és színház. A következő részben elláto­gatunk a csendes-óceáni Puerto Vallartába, azaz a nyugati partra, továbbá Mexikó második legna­gyobb városába, Guadalajarába. Juhász R. József Most már ejtsünk szót a me­xikói kulináris élményekről is, és hol kezdjem, ha nem az ősi éte­leknél. Az gondolom, közismert, hogy a kukorica, a bab, a krumpli a paradicsom és a dohány innen származik. A dohányról Mexikóba érkezésemkor, 40 év után, sikerült leszoknom. Bár igazából mindig is dohányos maradok, aki jelenleg már négy hónapja nem gyújtott rá. Nos, a gondom az, hogy a szag­lásom viszont megváltozott. Most ezt nem részletezem, de a kukori­­. cakészítmények - főleg a tortilla illata - elkezdett zavarni, így gya­korlatilag nem is ettem semmilyen kukoricalisztet tartalmazó ételt. Mondanom sem kell, hogy ez Me­xikóban igencsak problematikus, hiszen mindennek az alapja az ősi recepten alapuló kukoricalepény, a tortilla, aminek összesen vagy har­minc fejtája létezik, a legismertebb a taco, ami nem más, mint bár­milyen összetevő, amit a tortillába A görbe tükör eltörött A sötét közeljövő víziójában utazó Black Mirror az ötödik évadra teljesen kifogyott a mondanivalóból, és már csak ugyanazokat a köröket futja. Ami történt, nem mondható óriási meg­lepetésnek, hiszen már a negyedik évad né­hány részén is érződött a fáradtság és az ödettelenség, csak­hogy akkor még egy-két kiemelke­dő epizód jelezte, hogy a szikra még mindig ott van Charlie Brookerék sorozatában. Amikor nem sokkal a premier előtt kiderült, hogy a szé­ria visszatér a korai évadok BBC-s hagyományaihoz, és mindössze három részből áll majd, arra gon­dolhattunk, hogy az alkotók végre elhagyták a felesleget, nem meny­­nyiségben, hanem minőségben utaznak, és ugyan kevesebb lesz a content, de azt legalább jól odapa­kolják, és úgy fogunk pislogni utá­na, mint a politikus, aki malaccal fejtalankodott kamerák kereszttü­zében. Pislogni aztán pislogtunk, de nem attól, amitől vártuk: a Black Mirror történetében ugyanis most fordult elő először, hogy az évadból egyeden rész se működjön igazán. A gond már a témaválasztásoknál is meglátszik. Brookerék komolyan készítettek egy hetvenperces epi­zódot arról, milyen szörnyű, hogy egyfolytában a mobiltelefonunkat bámuljuk (Smithereens). Egy tel­jes részt rászántak arra, hogy a mai popzene milyen mélységekben jár, és képesek vagyunk hologramo­kat nézni egy koncerten a valódi előadók helyett (Rachel, Jack and n Úgy tűnik, hogy négy évad elég volt Brookemek arra, hogy mindent elmondjon, amit el akar ember és technológia egyre szorosabbá váló kapcsolatáról. Ashley Too). Talán még a Striking Vipers gondolatisága a legkevésbé poros, amikor azt fejtegeti, hogy a digitális énünk olykor teljesen más, mint a valódi, de ez egy olyan téma, amellyel a Black Mirror korábban is foglalkozott, szóval nyugodtan tekinthetjük önismédésnek. Az epizódok megvalósításával tovább­ra sincs gond: profi színészi játék és tempós cselekményvezetés jel­lemzi őket, és leginkább csak az utolsó tíz percben derül ki róluk, mennyire üresek, mennyire nem szólnak semmi lényegesről. Ügy tűnik, hogy négy évad elég volt Brookemek arra, hogy mindent elmondjon, amit el akar ember és technológia egyre szorosabbá váló kapcsolatáról. Az sem tett jót a sze­zonnak, hogy a San Junipero című harmadik évados rész sikere óta egyre többször próbálják a sötét tör­téneteiket optimistán befejezni, de a pozitív végkifejletet olyan sztorikra is ráerőltetik, melyekre egyáltalán nem illik. Az erőltetetten optimista befejezések sajnos csak csökkentik a Black Mirror erejét, és a sorozat ál­taluk sokszor manírossá válik. Nem tudom, van-e még remény arra, hogy a Black Mirror újra ma­gára találjon. Annyi biztos, hogy amit az ötödik évad nyújtani tud, az borzasztóan kevés. Az alkotóknak újítaniuk kellene a recepten, esedeg Charlie Brookemek be kéne vonnia más írókat is, hogy friss ödetekkel gazdagodjon a sorozat. Men még egy ilyen érdektelenségbe fulladó évad, és a Black Minomak annyi. A sötét közeljövő még bőven tartogat izgalmas lehetőségeket, csak elő kell őket bányászni. Tóth Csaba

Next

/
Thumbnails
Contents