Új Szó, 2019. június (72. évfolyam, 126-150. szám)

2019-06-22 / 144. szám

www.ujszo.com SZALON 2019. JUNIUS 22. IS Az ember, aki manzárdba ment fel Sajó László Egy hőhullám könyvhétvégéje Boltjába, vállán sporttáska a sze reléssel (este foci), nem tudja fel mutatni nem létező bérletét, ser kezelni zsebében rongyolódó je gyét. Máris rentábilis ez a könyv bét, gondolta, sikeres bliccelő kiszállván az Oktogonon, pedi csak most kezdődött. Az írók Boltjában Schein Gábor, (A Dunánál) fecseg a felszin, hadgatamély. És kiment a könyyhétre. (csütörtök) K.(önyvheti) Dezsőnek regénye jelenik meg a könyvhétre - gon­dolta ő. Bement a kiadóba, kérdez­te, hogy’ áll a könyv. Hát, állt. Mi­lyen könyv?, néztek rá, nézett ő is, nagyot. A könyvheti. Márciusban adtam le. Mondták, majd ősszel, a Margó Fesztiválra. Nyelt egyet, anyámnak ígértem („Apám köny­ve”, ez az alcím), 86 éves. Megér­tették, pünkösdhétfőn megkapta a korrektúrát, pünkösdkedd hajna­lig javította, elküldte, délután már tördelték, a könyvhét első napján, csütörtökön kinyomták. Délután már a pavilonban volt, K. Dezső pedig a megnyitón. A könyvheti tűzoltózenekar most a Vigadó tér felől jött, végig a Duna-korzón, a Március 15. térre. K. Dezső ki nem hagyná, akkor sem, ha nincs könyve. Ka­rácsony, húsvét, pünkösd, MTK- meccs, tűzoltózenekar, vannak állandóságok az életben. Aztán a hőségben a feldúlt Vörösmarty térre, itt most könyvheti forga­tag helyett gödör, munkagépek - majd jövőre. Le a földalattiba, ellenőrök, két kezében könyve­itől súlyos szatyrok (melyektől beszakad a szatyor), vitte az írók a kitűnő költő, író, esszéista, iro­dalomtörténész és még kitűnőbb ember megnyitóbeszéde. Aztán persze Giero, a teremfoci előtt egy unicum, utána több, sörök. Né­hány könyvet kioszt - kötényt saj­na nem. Villamossal, busszal a Dunára - a Dunáról a Kis-Dunára. Lajos horgászik, éjszakás, invi­tálja, beszélgessenek. Ne haragudj, fáradt vagyok, de azért leül mellé, nézi a kitotyogó vadkacsákat; hall­gatja Lajost, márciusban meghalt a feleségem. - Fogadd részvétem. Hallgatnak, Lajos nézi az úszót, K. Dezső a vizet, zavaros, bölcs és nagy volt a Duna. Lefekszik, még bele­lapoz a könyvbe, hát csak megvan, anyám. Apám emlékére. (péntek) Végig a korzón, a Vigadótól a Március 15. térig, akár a tűzoltó­zenekar. Félúton Gazdag Józsival találkozik, és mondja neki, a Pe­tőfi Irodalmi Múzeumba megy, a Margó Fesztiválon bemutatják Csillag Péter, a Nemzeti Sport új­ságírójának Ady stoplisban (Klasszi­kus magyar írók a futballról) című könyvét, én írtam a fiilszöveget!, és kihúzza magát, ez a dicsőség könyvet írni mindenki tud! Józsi mosolyog, én mutatom be, de jó, akkor talál­kozunk! (Ajánlom, elfogultan, a könyvet; csak a két csapatot írom le, 1. Né­meth L. - Ady, Móricz, József Attila- Örkény, Ottlik - Kormos, Kosz­tolányi, Radnóti, Juhász Gy., Zelk (a félidőben: Márai). 2. Molnár F.- Karinthy I Frigyes, Karinthy II Ferenc, Móra - Szabó D., Csáth - Rejtő, Szabó L., Mándy, Herczeg (a félidőben: Pilinszky), Krúdy. Az eredményt nem árulom el - győz­tünk!) A bemutató után sörözés a múzeum udvarán, aztán a Bonnie teraszán. 2-es villamos; a világ egyik (ha nem a) legszebb villamosvonala (mert keresztül-kasul villamosoztad a világot, Dezső!), kivéve a Boráros tér-Közvágóhíd közti szakaszt. Jászai Maritól a Közvágóhídig. K. Dezső nézi a Dunát. A kis Hable­ányt már kiemelték. Mielőtt lefekszik, kimegy a part­ra; döglött halat sodor a víz a stég alá, felbukkan, egy csónak szélénél lebeg. (szombat) Zenenap, zenebonap: balról a Hepaj (rendezvénykishajó), jobb­ról, a Csepeli Papír (most Csep- Gól) pályáról (gyerekprogramok), sztereo. K. Dezső ül középen, hallgatja, mást nem tehet, Cserháti Zsuzsa és Máté Péter duettje, Kicsi, gyere velem rózsát szedni, Elmegyek, elmegyek, milyen úton indulok, még nem tudom, és a Duna fölött talál­koznak. A Hepaj kihajóz, marad egy hangfal. Az év (eddigi) legforróbb nap­ja, délután dedikál, szerencsére árnyékban. A rettenetes meleg el­lenére is tömeg, jönnek hozzá is! .Anyám a legjobb menedzserem”, gondolja, amikor, ha nem is szülő-, de gyerekkori falujából, Tolcsvá­­ról érkeznek - „nem is miattam”, gondolja tovább, „apám és anyám miatt”, egykori tanítványaik. „Ezt is anyámnak, apámnak köszönhe­tem”, fejezi be a gondolatot, s de­dikál. Barátainak is, jönnek, aztán kiülnek a Grinzingi teraszára (van hely, nagy szó; a Magyarország- Wales meccset is itt nézte, állóhely­ről), akciós az unicum! De a meleg­ben jobban fogy a sör. Teli a szombat esti busz, a parton a Hepaj most csendben, a focipálya is, de az étterem (balról) és a hotel (jobbról) bezzeg hangos! Most in­nen, sztereóban; mindkét helyen lakodalom, kivilágos kivirradtig. (vasárnap) Kora délután felhőszakadással, jégesővel véget ér az év első hőhullá­ma (lesz még, globális...). K. Dezső aggódik, bírja-e a terasztető a jeget, igen. És kiszalad ő is, félmeztelenül, lássuk, Uramisten, mire megyünk ketten!, ordít, bérlőtársak szerencsé­re a kabinokban, a jégveréstől nem hallják. És szerencséje van, három­kor vége a zivatarnak, kiér Nemes Péter (ki könyve borítóját tervez­te) dedikálására (Amerigo - Egy szobrász, aki meghódította Rómát). Könyvet cserélnek, és megbeszélik, K.(ék) Dezső következő könyv­borítója is ilyen kék lesz, Budapest felett az ég. A könyvhét (neki) az írók Bolt­jában záruk Üveggolyódíj-átadás (ő is üveggolyós, erre a díjára a leg­büszkébb), idén Alexander Brody kapja. Aztán svédasztal, magyar borok, cseh sörök Kukorelly Ban­dival beszélgetnek - nem irodalom­ról, dehogy, fociról. Bandi - nem könyvheti, ám kiváló - focikönyve a Pálya avagy Nyugi, dagi, nem csak a foci van a világon. Bandi sorolja, ki mindenki hagyta abba az íróválo­gatottból. Te hogyan fejezed bel, ér­deklődik K. Dezső, mert ez neki is, lassan, aktuális kérdés. Egyszer majd nem megyek el, mondja Bandi, ez ilyen egyszerű. Ha ez ilyen egyszerű lenne! Jönnek mások is, a focihoz mindenki ért. Maradnak néhányan, ■> a pincében hűvösebb van. Elkezdték (megint, mint min­den évben) a körúti villamospálya­felújítást, át kell szállni, majdnem lekési az utolsó buszt. A hattyúcsalád (szülők - melyik a hím? a tojó? -, két fehér és két szürke kicsi) most nyugalomban a parton. Múltkor ki akartak jön­ni a vízből; elöl, biztos, a hím, de a biztonsági őr deszkát ragadott, azzal ütötte a hattyú fejét (!). Egy hattyú koponyája. A hattyú felbor­zolt tollal, kiterjesztett szárnyakkal sziszegett, de vissza, családosmi, a vízbe. Miért bántod?, K. Dezső, a nagy állatbarát. A horgászok mond­ták, ne jöjjenek ki, ideszoknak (de hisz itt a „fészkük”, a hotel melletti kerítésnél), beleakadnak a zsinórok­ba, megtámadják az embert, elűzik a vadkacsákat. Lajos bekapcsolódik, a harcsa elviszi a kiskacsákat, de még a nagyot is, hímet, tojót. Csak annyit hallasz, „pákk”. Tizenkilenc kiskacsá­ból maradt hat. A Balatonon lelak­kozzák a hattyútojásokat, úgy elsza­porodtak. K. Dezső, az állatok nagy barátja, és mit szólnak ehhez az ál­latvédőkéi biztonsági őr most fém­rúddal űzi el a hattyúkat, a partra szállás nem sikerül. Ok csinálják. K. Dezső bemegy a szárazföldi kabinba, lefekszik; ennek a (könyv) hétnek is vége. A Gubacsi hídon átdörög, hosz­­szan, egy tehervonat. A Duna csak folyt, (köv.) FEUEGYZÉSEK ÚTKÖZBEN Költők városa XX. Első pillantásra mind­egyik ugyanolyan, talán a- síremlékek jellegénél fogva, ta­lán azért, mert a régi párizsi temetőket a XVIII-XIX. század fordulóján felszámolták, s a maradványokat a katakombákba vitték. Mégis minden párizsi teme­tő más, a domborzat, a hangulat, valamiféle temetői couleur locale, vagy kitudja, mi miatt. A Mont­­martre-i szellős és üdítő, még a rajta keresztük ívelő híd forgalomzaja ellenére is valami költői lélek bujkál a fák alatt. A Montparnasse-i mo­dern puritanizmussal elszigetelt és szemlélődő, íme, az ember, mondja minden elragadtatottság nélkül. És ott van a Napkirály gyóntatópapjá­ról, Francis de la Chaise-ről elne­vezett temető, a nagy temető, ame­lyet oly soká kerültem. A hírességek temetője, temetői - nekroturizmus és bulvár, megjátszott emlékezet és turistafolklór. A Montmartre­­on Heine, Soupault, de Vigny, a Goncourt-testvérek. A Montpar­­nasse-on Cioran, Tzara, Baudelaire, Cortázar, Maupassant, Duras, Be­ckett, Ionesco, és persze Simone de Beauvoire és Jean-Paul Sartre sírja - halottak napján, amikor ott jár­tam, rúzsospuszis volt az egész sír­kő. Nyilván azóta is olyan, és nem csak ott: turistafolklór; ugyanaz van Wilde-nál a Pere Lachaise-ben. An­nak a névsora még hosszabb: Mus­set, de Nerval, Balzac, Apollinaire, Proust, Stein, Hedayat, és persze Héloise és Abelard síremléke, ami­ről sosem fog kiderülni, ‘igazi’-e. Satöbbiek. A Jim Morrison síremlékét dí­szítő turistafolklórról inkább ne is beszéljünk. A whisky érthető, dettó a rúzsospuszi, aztán ott van­nak a metrójegyek, ha nem futja egy fecni személyes üzenetre a túlnani Parnasszusra, szakállas tu­ristafolklór. Kosztolányi is ismeri. Baudelaire sírján a Montpar­­nasse-on otthagyja a síron a többi metrójegy mellett. Talán Kosztolányiról kellene to­vább szólni. Mert költőinket elég felemásan hatotta meg a költői halottkultusz. A Pete Lachaise-t például Radnóti biztosan bejárta, ha korábban nem, az 1937-es láto­gatásakor, ezt Gyarmati Fanni nap­lóiból tudjuk. Költőnk azonban hallgat: nem tudni, járt-e például Apollinaire sírjánál, aki oly fontossá vált neki, ahogyan én jártam azon az esős, turistariogató májusi na­pon. Radnótit nem hathatták meg kedves költőinek földi emlékjelei. Pedig Apollinaire sírjának nyers­gránitja, egyszerű természetessége felemelő. Kosztolányi bezzeg a leg­kifinomultabb párizsi nekroturista, mintha mással sem akarna találkoz­ni a városban, mint az elmúlással. És ez nem is csak a temetőkre ér­vényes. Igaz, Ady is járt a Morgue­­ban, abban a hullaházban, ahol az azonosítadan holttesteket megnéz­hették az eltűnt hozzátartozóikért aggódók, és amelynek neve Poe miatt cseng ismerősen. „Csúnya kis tanya. Még a Morgue-ban sincs egyenlőség. Négyen voltak e napon csak. Egy öregasszony, három fiatal férfi. És én láttam, hogy az egyik férfi dölyfösen, három társától, szinte szabadulni akarva fekszik ott.” írja Ady egyik első párizsi cik­kében (1904). Lakonikusan számol be látogatásáról, majd kijelenti, hogy holnap a temetők felé indul. Akárcsak egy későbbi nekroturista, Kosztolányi, akiről Tverdota György jegyzi meg: „Nagyon jel­lemző volt a fiatal újságíróra, hogy nem a Concorde tér, nem az Eiffel­­torony, nem a Notre-Dame kötötte le a figyelmét, hanem egy vízbefúlt teteme, akit kihúztak a Szajnából és a párizsi hullaház. Riportja Morgue cím alatt jelent meg.” Nem is be­szélve azon bizarr körülményről, hogy nászúton járt költőnk Párizs­ban. Kosztolányi leírása alapján pontos képet alkothatunk a halállal való találkozás színpadias szceni­kájáról. „Egymás mellett voltak a halottak, mint a kereskedések ki­rakatában a megkopasztott hideg csirkék” - összegez. De jobban érdekli az a perverzió, amely őt is odavitte,-« amely kulturális hagyo­mánnyá vált. Nem az eltűnt hozzá­tartozó aggodalma, hanem a „de­kadens” borzalomvágy, a halállal, a holt testtel való elemi szembesülés, amely talán az élethez való viszonyt is alapjaiban változtathatja meg. így folytatja: „Ide zarándokoltak a halál smokkjai, a csalódott világfiak és a dekadens költők Baudelaire, Barbey d’Aurevilly, Verlaine háza ez.” Aztán még pompázatosabb leírás jön a halottasházról, majd pedig a Szajnából előbukkant vízihulláról, amely csak közönyt vált ki a környezetében, majd újra a halál rideg mechanikus szelleme: a hullaház, a boncterem, a halott­­szállítók rutinvilága, meg a számok, az évi másfélezer hulla. A cikket tipikusan kosztolányis zárómondat végzi be: „Este azonban jó lesz ko­rán hazamenni.” A költők sírjainál merengeni ugyan sokkal szofisztikáitabb kéjt rejt, mint a Morgue-ban a rosz­­szabbnál rosszabbul kinéző hullák közti szemlélődés. Akár Ady, akár Kosztolányi, a Morgue-ba mennek előbb, s csak utána a temető zarán­­doki békéjében Heine és Musset (Ady), vagy Baudelaire sírjához merengeni. Kosztolányi egyébként erről írja következő párizsi cikkét. Am ha az elmúlás zarándoklata a költők sírját felkeresni, akkor a Morgue-ba menni is az, a „halál smokkjainak”. Talán drámaibbnak tűnik, akár egy danse macabre, de Ady, s főképp Kosztolányi cikkéből ennek ellentéte látszik; a halál iránti teljes közöny az igazán mellbevágó. Hogy az maga az élet lenne tán? A régi hullaház, amely a Notre- Dame mögött az íle de la Cité délkeleti csücskében állt, nincs már meg. Lebontása óta a párizsi nekroturisták, az elmúlás hajhászai, lehetőségeikben igencsak korlátol­tak: maradnak a temetők, meg a katakombák. Száz Pál A mellékletet szerkeszti: Sánta Szilárd. E-mail: szilard.santa@ujszo.com . Levélcím: DUEL-PRESS s.r.o., Új Szó - Szalon, P. 0. BOX 222, 830 00 Bratislava 3

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents