Új Szó, 2019. június (72. évfolyam, 126-150. szám)

2019-06-22 / 144. szám

Sajó László tárcája a Szalonban 2019. június 22., szombat, 13. évfolyam, 25. szám Vlagyimir Putyin orosz elnök Lzent András-renddel tünteti ki I Hszi Csin-ping kínai főtitkárt (Fotó: TASR/AP) Egészen máig hat a Tienanmen téri vérengzés tragédiája A kínai progresszió a nyílt társadalom felé akkor szűnt meg, amikor a hadsereg békés tüntetők száza­it vagy ezreit mészárolta le a pekin­gi Tienanmen téren 1989. június 3-án és 4-én. Az erőszakos fellépés olyan foltot hagyott a kormányzó kínai kommunista párton, amelyet a rezsim eredménytelenül próbál a történelem megváltoztatásával és a kollektív történelem elnyomásával eltávolítani. Három évtized telt el a kommunista pán döntése, hogy megtörje a tiltakozást, óta, és a következmények még jobban lát­szanak. Ha ma visszatekintünk, azt látjuk, hogy ez a tragédia döntően befolyásolta a kínai történelem menetét, megfosztotta az országot attól a lehetőségtől, hogy békésen és fokozatosan áttérjen egy liberá­lisabb és demokratikusabb rendre. Emlékeztetnénk rá, hogy egy évtizeddel a vérengzés előtt még a változás reményét lehetett érezni a levegőben. Kína még választhatott. Visszatérhetett volna az ortodox sztálinista - nem maoista! - modell­hez, amely az ’50-es években ural­kodott - ezt támogatták a rezsim konzervatív erői; vagy fokozatosan reformokat vezethetett volna be, megnyitva az utat a piacgazdaság, a jogállamiság és a nyíltabb politikai folyamatok irányába - ezt akarták a mérsékelt liberálisok. A harmadik lehetőség az egy párt irányítása alatt álló gazdaság neoautoriter moder­nizációja lett volna, úgy, ahogy az Tajvanon és Dél-Koreában történt, ennek Teng Hsziao-ping volt a leg­nagyobb támogatója. E három irányzat - a konzer­vatív, a reformer és a neoautoriter kos fellépés utáni politikai tisztoga­tások megtizedelték a liberálisokat, a demoralizált konzervatívok pedig visszahúzódtak. Megnyílt az út a neoautoritereknek 1992-ben, ami­kor az akkor 87 éves Teng dél-kínai turnéra indult, hogy megmentse a rezsimet, és a neoautoriterek és a konzervatívok egyesültek. Az 1989 utáni rendszert nem lehet egyetlen szóval leírni, meghatározó jegyei a pragmatizmus, a haverok kapitaliz­musa és a stratégiai korlátozás. A Tienanmen téri vérengzés utáni rend n azonban hirtelen véget ért 2012-ben, amikor Hszi Csin-ping lett a Kínai Kommunista Párt főtitkára. modernizáló - viszonylag kiegyen­súlyozottan volt jelen egészen ad­dig, amíg a tankok és a csapatok meg nem jelentek a téren. Azonban a vérengzés, a berlini fal leomlása és a Szovjetunió összeomlása 1991 decemberében mindent megváltoz­tatott. Már csak egy lehetőség ma­radt a háromból, a neoautoriter. A másik kettő már nem tudott életké­pes stratégiát felkínálni: az erősza-Különösen a pragmatizmus szolgálta jól a kommunista pártot a Tienanmen téri vérengzés utáni években. A rugalmas hozzáállás otthon lehetővé tette a rezsimnek, hogy a gazdasági növekedés ér­dekében kísérletezzen, bevonja a társadalmi elitet, eközben a kínai külpolitikát az a tengi elv határoz­ta meg, hogy ne vonják magukra a figyelmet és elkerüljék a feltűnést. A kommunista párt ideológiai ve­szélyként tekintett a Nyugatra, és nacionalista hangulatot szított. A kínai vezetők azonban tudatában voltak annak, hogy a nemzetközi liberális rend potyautasai, és ezért következetesen kerültek minden konfliktust az Egyesült Államokkal. Eközben a kommunisták a gazda­ságban agresszív piaci reformokat hajtottak végre, és sokkal nyitottab­bá tették az országot annál, amilyen a ’80-as években volt, de a gazdaság fontos területeit - a pénzügyet és az állami vállalatokat - továbbra is szoros ellenőrzés alatt tartották Teng túlélési stratégiája két év­tizeden át nagyon sikeres volt. Az úgynevezett kínai csoda legitimi­tást adott a kommunistáknak, és hamarosan Kína lett a világ má­sodik legnagyobb gazdasága. A Tienanmen téri vérengzés utáni rend azonban hirtelen véget ért 2012-ben, amikor Hszi Csin-ping lett a Kínai Kommunista Párt fő­titkára. Helyreállította az erőskezű irányítást, újjáélesztette a leniniz­­must, újra bevezette az autoriter társadalmi ellenőrzést, és nyíltan szembeszállt az Egyesült Államok­kal. Hszi szakított a pragmatiz­mussal, a hatalmat nem osztotta meg az elittel, és nem támogatta a stratégiai korlátozást, mindazt, ami az 1989 utáni időszakot jellemezte. Ismerjük el - a korrektség jegyében -, hogy Teng neoautoriter modell­jének javíthatadan hibái voltak, amelyek miatt egyébként sem lett volna örök érvényű. Teng idegen­kedett a politikai reformoktól, ez pedig egy Mao-típusú személy visszatéréséhez vezetett. Tulajdon­képpen a kommunista pártnak szerencséje volt, hogy Teng utóda­it - Csiang Cö-mint és Hu Csin­­taót - erős riválisok kontrollálták, ezért nem válthattak egyszemélyes irányításra. A gazdasági fejlődés a haverok kapitalizmusára épített, amelyben az elit tagjai a kétséges üzletek hálózatában sebezhetők voltak, ha korrupcióellenes tiszto­gatásra került volna sor. Bár Hszi főtitkársága alatt Kína és a Nyugat gazdaságilag kö­zeledett egymáshoz, a po­litikai szakadék nőtt. A kommunisták módszere a kínai nacionalizmus fel­élesztésére láthatóan ha­tékony volt, eközben a párt hatalmas elnyomó appa­rátust hozott létre, beleértve a nagy kínai tűzfa­lat. Ha Kína nem tett volna szert ilyen méretű gazdagságra és hata­lomra, ezek a változások sem szá­mítanának. De visszatért a kemény autoriter vezetéshez, megerősítette az államkapitalizmust, és szabad folyást engedett a geopolitikai am­bícióinak, a párt végül a Nyugatot Kína ellen fordította. Sok vonatkozásban hasonlít a mai Kína az ’50-es évek Kínájára: a kommunistákat olyan vezető irányítja, aki nyíltan hangoztatja, hogy a párt „ne feledje az eredeti kötelezettségvállalásait”. Az ideo­lógiai indoktrináció teljes erővel tért vissza, az Egyesült Államok ismét ellenség, amíg Oroszország újra barát. Harmincéves kitérőt követően Kína ma olyan irány­ba tart, amilyet a Tienanmen téri vérengzésért felelősek is óhajtanának. Az ország ma ke­ményvonalas leninista rezsim szorításában van, amelyet egy hibrid gazdaság és könyör­telen elnyomás támogat. Ez a Tienanmen téri vérengzés máig ható tragédiája. Minxin Pei © Project Syndicate

Next

/
Thumbnails
Contents