Új Szó, 2019. június (72. évfolyam, 126-150. szám)
2019-06-22 / 144. szám
PRESSZÓ 2019. JUNIUS 22. www.ujszo.com KÉPESLAP dálkoztam rá semmire. Függetlenül attól, hogy mit tanítottak az iskolában, tudtam az igazat. Én abban a házban születtem, ahol laktunk, a nővérem a nagymamánál jött a világra. Akkor még háromnyelvű volt a város. Németül, magyarul és szlovákul beszéltek az emberek Amikor a Szent Péter esernyőjét forgatták nálunk, én még kislány voltam. Az Éjféli misében már én is feltűntem pár snittben. Kilakoltatnak egy zsidó családot, lökdösik őket lefelé a lépcsőn, a copfos kislány én vagyok. Tizenöt évesen már Pozsonyban forgattam. Egész nyáron filmeztem. Ismertem azokat, akik sokat ártottak a szüleimnek Egyszer csúnyán megbetegedtem. Szamárköhögés kínzott. Az orvos a tengeri levegőt javasolta. Az egész család nem kísérhetett el. Csak anyám és én mehettünk volna - ha engednek az elvtársak Már kétszer is útra készen álltunk, amikor jött a távirat, hogy utazásunk nem szolgálja az állam érdekeit. Még a Tátrába sem mehettünk el. Nagy nehezen Pöstyénbe. Ott gyógyultam meg a száraz, meleg levegőtől.” Tizenhét éves koráig élt Selmecbányán, de akkortájt már a család is költözött. Édesapja felépített egy hétvégi házat a közeli Pocúvadlón, az lett az új fészkük, s a nyarakat most is ott tölti. De hetente háromszor biztosan beautózik a városba. „Apám a vasárnapi szentmise után turistákat vezetett körbe a városban. Helyismeretből, történelemből sokat tanultam tőle. Sokszor voltam én is iskolás gyerekek idegenvezetője. Milkával ketten úgy nőttünk fel, hogy pesztonka vigyázott ránk. Anka néni. Házasságon kívül született. Tizenkét évesen Pestre küldték szolgálni egy gazdag családhoz, és soha többé nem látta az édesanyját. Negyvenötben hazaköltözött Pestről, mert a grófék, akiknél szolgált, a németek elől menekültek. Anka néni anyám segítőtársa lett. Tőlünk tíz percre lakott. Jött korán reggel, kifényesítette apám cipőjét, elkészítette a ffühstücköt, és ha vendégeink voltak, márpedig gyakran voltak, akkor besegített anyámnak a sütésben-főzésben. Volt, aki vacsorára is hozzánk járt. Apám diákjai jöttek fát aprítani, szenet behordani, és mindig velünk együtt ettek az asztalnál. Nyáron úszni jártunk, vagy a környékbeli dombokon sétáltunk, télen ugyanott szánkóztunk és síeltünk. Ha vendégeink voltak, zongorázni kellett és énekelni is, ha akartunk, ha nem. Apai nagyapámmal magyarul kellett beszélnem. Ma is jó a magyar kiejtésem, de a szókincsem már nem olyan gazdag, mint gyerekkoromban. Selmecbánya egykor a második leggazdagabb magyar város volt. Arany- és ezüstbányái messze földön híresek voltak. Ide járt a bécsi császári család. A világ első bányászati akadémiája is nálunk nyitotta meg a kapuit, itt kezdte el tevékenységét az első Műszaki Tudományos Társaság, itt működtek a legmodernebb kémiai laboratóriumok. Francia, német, olasz mérnökök dolgoztak ott. Villákat építtetett nekik a város, hogy maradjanak. Magasak és elegánsak voltak a professzorok, nyakkendő nélkül nem léptek ki az utcára. A bányászok és azok utódai nagyon alacsonyak voltak. Tizenkét évesen kezdtek el dolgozni a föld gyomrában, nem nőhettek tovább.”. Ezüst vagy arany? - kérdezem Magda Vásáryovától. Töprengés nélkül kapom a választ. „Színésznőként megszoktam, hogy nem kell az ékszer, mindent le kellett venni magamról. Aranyat nem hordok. Az ezüst feketére festi a bőrömet. Édesanyám szegény családból jött, Anka nénitől kaptam ékszereket egy dobozban. Utolsó fizetségként kapta a gróféktól. Tizennyolc éves koromban nekem ajándékozott egy láncot, később egy szép, antik gyűrűt.” Mivel egyáltalán nem romantikus alkat, nincs kedvenc helye a városban. „Én inkább az emberekre emlékszem, akiket kötök bizonyos élethelyzetekhez, és szeretettel gondolok rájuk, és nem épületekre, amelyek szépek. A főtér házai például teljesen üresek. Ott már nem élnek tősgyökeres selmeciek. Lakótelepekre költöztették őket.” „Hatéves voltam, amikor Magda született - veszi át a szót Emília Vásáryová. - Nehéz idők jártak akkor Selmecbányán, de a szüléink mindent megtettek, hogy szép gyerekkorunk legyen. Májusig kemény telek voltak, tágas szobákat kellert kifuteni, rengeteg szenet felhordani az emeletre. Apám diákjai szívesen segítettek. Komoly fejfájásokkal küzdött szegény, betegen jött meg a frontról. Az ötvenes évek végéig a tanítóképzőben tanított. Anyám is tanított egy ideig, németnyelvtankönyvet is írt. Kárpátaljai németek voltak a szülei, a származása miatt veszítette el a munkáját. Az egyik nagybátyám a Komensky Egyetemről ment ki tanulni Párizsba, a Sorbonne-ra. Rendkívüli tehetségét ott is elismerték. Soha nem jött haza, amivel nagyon nehéz helyzet elé állította a családunkat. Apám óriási nyomás alá került. A kommunisták folyamatosan arra kényszerítették, hogy árulja el, hol telepedett le a fivére. Meg akarták találni őt, hogy erőszakkal hazahozzák. Apám hallgatott, de borzasztó dolgokat kellett megélnie. A titkosrendőrség örökké gyötörte, a nyomában járt. Mindent elkoboztak tőlünk, mindent elveszítettünk. A nagyapám hentes volt, Ceglédről származott. A harmincas években magyar szalámit gyártott, később a csehektől megtanulta a prágai sonka készítését. Aztán jött a gazdasági válság, és tönkrement.” Akárcsak a húga, Milka is tizenhét éves koráig élt Selmecbányán. Szerette a várost. Májustól szeptemberig a környező tavakban fördött, a dombokon sétált. „Mi a természet gyermekei voltunk Magdával. A kálvária megmentését mi, kerten indítottuk el. Az egyház képviselői azt mondták: semmi közük nincs hozzá. Ott állt a templom kifosztva, kirabolva, és nem törődtek vele. Mi voltunk az első adományozók a húgommal, és még szponzorokat is kerestünk a felújításhoz. Nem vagyok szentimentális. Nem lágyul el a szívem, ha Selmecbányára gondolok. Nagyon szeretem a várost, de én is megéltem ott sok rosszat. A kommunisták nem akarták megengedni, hogy leérettségizzem. Gyárba akartak küldeni, szövőgép mellé, hogy ott mutassak példát. Rossz káder voltam. A nagyapámat mint vállalkozót kizsákmányolónak tekintették. Három kis boltja volt, mindegyiket elkobozták. A városházával szemben az egyik még megvan, működik. Apám ötvenhat évesen Pozsonyban halt meg. A harmadik infarktusa vitte el, nem bírt beletörődni, hogy Selmecbánya a romjaiban hevert. Tizennégy-tizenöt éves koromban megkérdezték tőlem, nem akarok-e színésznő lenni. Selmecbányán, a Grand Szálló mellett volt a katolikus egylet épülete, oda jártam zeneiskolába. Apám ott szervezett irodalmi esteket, de versekkel soha nem léptem fel. Zongoráztam. Grieget, Schubertét játszottam. Aztán filmesek jöttek a városba, és kiválasztottak a Szent Péter esernyőjébe. Kaptam egy mondatot. Át kellett szaladnom a papház udvarán, és tyúkokkal a hónom alatt azt kellett kiabálnom magyarul, hogy: Megyek, már megyek! Népviseletbe öltöztettek, megfésültek. Ott volt Pécsi Sándor, Torőcsik Mari. Gyorsan megszerettem őket. Mari gyönyörű volt. Kijárt a Kiingerhez förödni ő is.” Húga születése napfényt hozott a család életébe. Addig mindenki csak sírt, zokogott. Sokan elhagyták az országot, csonka lett a Vásáry család. „Nagyapám a szemem előtt omlott össze, amikor megtudta, hogy mindent elvettek tőle. Két nap múlva meghalt. Hatvannégy éves volt. Anyai nagyapám elveszítette a fél lábát. Budapesten amputálták neki, miután hazajött a frontról. Nagyon sok fájó emlék köt a városhoz. Az utóbbi időben elég ritkán jutok el Selmecbányára. Ott már én is csak turista vagyok. Nézem, hogy mennek tönkre, hogyan repedeznek a házak az alattuk fiitó bányafolyosóktól. Nagy kaszt volt a bányászoké. Ünnepeken külön misét szolgáltattak nekik. Dalaikat évszázadok óta őrizték, egyenruhát öltöttek, ha templomba mentek. Az udvarban, ahol laktunk, cérnagyárat létesítettek, ami később egy kitüntetett partizán cipőjavító műhelye lett. Sokáig úgy festett a dolog, hogy a város nem éh túl a kommunizmust. Még tíz éve sem hittem benne, de mára igazán megszépült. A pocúvadlói nyaralónkat az első nagyobb fizetésemből építtettük az apámmal. A Selmecbányái otthonunkat egy roma családnak utalták ki. A fiam vett most a városban egy felújításra váró házat. Legutóbb, amikor ott jártam, egy apartman ablakából csodáltam a várost. Sírdogáltam magamnak. Nincs már ott egyetlen rokonunk sem. A nagybátyám Los Angelesben élt. Egyszer voltam nála, meglátogatott Pozsonyban, és én is kimentem hozzá. Mexikóban is van három unokanővérem. Én lennék a legboldogabb, ha egyszer Selmecbányán találkozhatnánk. Levinném őket is a tárnákba, a föld alá, mint az unokámat. Láthatnák a város sötétebbik arcát.” Szabó G. László A szerző a Vasárnap munkatársa
