Új Szó, 2019. június (72. évfolyam, 126-150. szám)
2019-06-19 / 141. szám
Ha van lelkünk ugyan Nincs egyetlen alakja. Hát éppen ez! Bízhatunk-e abban, aki szüntelenül változtatja külsejét: a Vak Remény? Hol koldus az utcasarkon, hol fiatal nő, mások szolgálója, aki gazdáival együtt Auschwitzba megy, a Dunadeltába vagy Vorkutára, és szolgálja ott is őket: kikaparja a hó alól a gyökeret vagy kukázik nekik. Aggastyán, aki történeteket mond, hogy a lelket tartsa bennünk, ha van lelkünk ugyan, és nem fajfenttartó állatok vagyunk csak. Mikor a szokásos nyolc óra helyett hetekig tart az éjjel vagy éveken keresztül, évtizedeken át, s ha feltűnik a nap, csak tévedésből virrad ránk, bízzunk-e benne még? Amikor klímás buszaikkal megérkeznek a katasztrófaturisták lepusztult városunkba, és zsarnokunk heréltje körbevezeti őket a luxusszállodában, és megnyitja az aranycsapokat, de: nem ezért fizettek - verik az asztalt - hogy whiskyt vedeljenek a Patyomkin faluban, hanem találkozni akarnak velünk is - mondják. Vannak-e jogaink, szappanunk, vannak-e könyveink? Fizetett túlóra, kórházak, iskola? - kérdezik. Az árvaházakról faggatnak különösképp, mert olyanban már jártak valahol, és legcikibb emlékük az maradt. S hogy volna-e kedvünk utazni, ahogyan ők teszik? Egy ázsiai szökőárról mesélnek, fotókat mutogatnak: ott láthatók maguk is, magyarázzák, nyakukban a Sony-felvevőgéppel az iszapba ragadt tetemek fölött. Hellyel kínálnak és lazacot hozatnak: eszünk-e velük? S mi állunk csak a bekamerázott étteremben, kopog a szemünk, de nem eszünk. Ha zavar, hogy néznek, elfordulnak inkább - ajánlják - de hiszen minket mindig néznek! - feleljük, s csak bámuljuk őket: milyen szépek. Reménykedünk-e még? - kérdezik, s eszünkbe jut a koldus a Petőfi Sándor utca sarkán, a fiatal nő, aki Auschwitzba jött velünk, a Duna-deltába vagy Vorkutára. És villognak a vakuk, kattognak a gépek, hogy ne keverjenek össze másokkal minket, fölírják a helyet és az évet. Monográfüsa, Halmai Tamás szerint az 1992-ben megjelent Viszonyok könnye című kötettel kezdődik egy új korszak Takács Zsuzsa lírájában. Fő téma az emberi kapcsolatok és az időviszonyok összetettsége. Az Átrendezés az öszszegzés verse, az újrakezdés lehetőségeinek latolgatása. Lakásfelújítás van, húsz év után, s az eltelt évek úgy ömlenek elénk, mint egy kacatokkal zsúfolt szekrény ádáthatatlan, elrendezeden tartalma. A versekből zúdulnak ránk a történetek, a tömény líra feloldódik az epika áramlásában. A tragikum groteszkbe megy át, a rezignáció humorral fuszereződik. Az érem másik oldala című vers ezeket az elválaszthatadan, de egyszerre mégis ritkán látott kapcsolatokat mutatja fel, ilyesmiket: „Pelenkacserelés közben óarany / karamellpudingot kanalazni.” „Önmagunkkal találkozni a lépcsőházban / (ő fölfelé megy, én hullok lefele).” Az emlékezés-gyakorlat mint kulcsszó, mint szerkezeti elem, mint a versírói módszer megnevezése gyakran, több kötetben is felbukkan. Verseit hosszú ideig az édesanyja betegsége, halála miatt érzett gyász és bűntudat, a magára maradás fájdalmának tematikája uralta. A keret ez esetben is narratív. A történet az előérzettel kezdődik, mely akkor fogja el, mikor a kórházból utazik haza a villamoson vagy otthon dolgozatokat javít. A beteljesedés kifosztást, kiüresedést jelent. A vergiÜusi metafora, a „tárgyak könnye” (az Aeneis szerint „sunt lacrimae return”, azaz könnyeznek a tárgyak) az elveszített, szeretett személyt az itt maradt, hozzá kötődő tárgyi világon keresztül mutatja meg. Lehet az egy párnából kihullott tollpihe, mely most hihetedenül nehéz tűnik, a fényétvesztett szovjet evőeszközkészlet vagy egy kifestett utcanőre hasonlító, repedezett táska, mely az utolsó kórházi leleteket tartalmazza. A Ma meghalt az anyám vagy talán tegnap című vershez egy értelmező kisesszé is társul a kötetben, a lecsupaszítás, a levetkőztetés gesztusaként. Ebbe a versbe is beépül a költőivé tett, filológusi eredetű jegyzetapparátus: a hozzátartozót a kórházi szobából durván kitessékelő orvosnő szavaira („Nem fogja föl, hogy meghalt az anyja? / Mit akar látni még?”) egy jegyzet válaszol, mely egy közösen látott, utólag véresnek ható naplemente emlékét idézi fel. Ez után az élmény után jön „a letakart óra” ideje: a következő kötetben több ilyen című, az idő visszalépésének más-más aspektusát feldolgozó verset is találunk. Nem közli a kötet A megfosztás rítusa című vershez írt Takács Zsuzsa-esszét, melyet a Vigilia fojöttünk hát utoljára, / hogy búcsút vegyünk lehetőségeink / tárházától: a bittől” - mondja keserűen. A szerzői magyarázat szerint a nagycsütörtöki szertartás kétségbeesése szólal itt meg: ha kimerevítjük az időt, s belehelyezzük magunkat az első Krisztus-hívők idejébe, ezt a csalódottságot, ezt az elhagyatottságot kellett érezniük. Takács Zsuzsa vei látott India a szenvedés helye, a járda szegélyén haldoklók, az utcára kitett szülő asszonyok, a bántalmazott gyerekek világa. Kalkutta palotakertjei a sikátorok piszkával, a reggel-este tiszta vízzel meglocsolt angol gyep a csatorna iszapjával, a steril kötszerek az elfertőzött sebekkel kerülnek ellentétbe. Az engedelmesség parancsa azt mondja Teréznek, hogy oktassa tovább a gazdag indiai gyerekeket a líceumban, ő viszont vállalva a gyanakvást, megrovást, sőt, az elkárhozás veszélyét is, inkább — belső vagy isteni indíttatásból - a szomjazok között, a bűzös kunyhókban végzett karitatív munkát választja. A Kalkuttai Teréz írásaiból átvett idézeteket is tartalmazó szövegek révén belelátunk „a Fekete Város beleibe”. Ugyanakkor, ahogy a Hazafelé tart a testem című versben elhangzik, „Budapest vagy Bombay, végül is mindegy”. Visszakerültünk tehát a Meztelen Király birodalmába - vagy el se kellett indulnunk ahhoz, hogy ezt lássuk meg mindig, mindenütt. Polgár Anikó Takács Zsuzsa: A Vak Remény - Összegyűjtött és új versek Magvető, 2018, 608 oldal Lakásfelújítás van, húsz év után, s az eltelt !3 !3 évek úgy ömlenek elénk, mint egy kocátokkal zsúfolt szekrény átláthatatlan, elrendezetlen tartalma. A versekből zúdulnak ránk a történetek, a tömény líra feloldódik az epika áramlásában. lyóiratban olvashattunk. A szerzőt az motiválta saját versértelmezése megírására, hogy a költeményt sokan félreértették, a Pilinszky-hagyománnyal, sőt, a hittel való szakítás bizonyítékaként olvasták A versben utcai ruhában lép be a pap a hívők közé, s megfosztja az oltárt díszeitől, hazaküldi a híveket. „Fájdalom és neheztelés / nélkül összehangsúlyozza, hogy verse kísérlet, mely „a hit, a remény és a szeretet megvonásának katarzisa révén éppen azok elnyerését célozza meg”. A gyűjteményes kötetet a most már egy egységbe rendeztett India-ciklus zárja, melynek egyes darabjait ismerhette már az olvasó A test imádása és a Tiltott nyelv című kötetekből. A Kalkuttai Teréz szeméKözellenségek egymás közt S ä« i I KÖZELLENSÉGEK Kétezer-nyolc első felében Michel Houellebecq (a továbbiakban: MH), Franciaország leghíresebb írója, költője, és Bernard- Henri Lévy (BHL) francia filozófus, baloldali aktivista könyvnyi levelezést folytatott. Nem derül ki pontosan, mi adta a kezdő lökést, csupán egy személyes találkozóra utalnak a könyvben. Meg arra, hogy MH lehetett a kezdeményező, talán ezért is övé a könyvben az első szó. Mert hát hogy is kerül a két csizma egyazon asztalra... Mindketten közellenségek (ezt a szót is MH használja később), vagyis a sajtó által nemtelen és igazságtalan támadásoknak vannak kitéve. MH összefoglalójában: az egyébként dúsgazdag BHL-t sunyi húzások és médiabohózatok nagymestereként vetik meg, filozófus, de gondolatai nincsenek, és amolyan „kaviár-baloldalinak” tartják; ő maga pedig, szintén saját összefoglalásban, „nihilista, reakciós, cinikus, raszszista és undorító nőgyűlölő”. És ha szigorúan efelől közelítünk a könyvhöz, tehát hogy miért is alakult ki róluk a nevezett ellenségkép, túl sokat nem tudunk meg. Talán annyit, hogy kívülállók. Főleg MH esetén van ez így, mert látszólag benne hagytak mélyebb nyomokat a támadások, miközben BHL mintha valóban lubickolna a provokációk keltette hullámokban, legalábbis elég hitelesen érvel amellett, hogy van kialakított önvédelmi mechanizmusa. MH a vallomás felé vinné a levelezés folyamát, meg is osztanak egymással intim részleteket, de aztán bevallják, nekik ez a vallomás-dolog nemigen a kenyerük. BHL utal is rá, hogy féltve őrzött titkait hatalmas, még kiadadan naplójában őrzi. Éppen a levelezés i' jelent meg MH jának könyve, i ahogy az ismeretes, porig alázza még kisgyermekkorában eldobott fiát. A kötet legszemélyesebb, legkevésbé mesterké' részletei ehhez a szomot eseményhez fűződnél mikor a két, egymást alig hasonlító figura vala miféle valódi „(érzelem) közösséget” hoz létre. Mert a közellenség címszó, úgy vélem, nem elég erre, nem telik meg igazi tartalommal. A közönség megtudja ugyan, milyen érzés „közellenségnek” lenni, gyalázkodó cikkek és tévéműsorok kereszttüzében élni - még ha nem kevés paranoia társul is az ezzel kapcsolatos gondolatokhoz. Meg hát, ugye, mi sem természetesebb, mint hogy a gyalázkodó szerzők tehetségtelenek, a lapok ripacsok, az ítészek elfogultak. S ami a mélypont: azok nem érnek fel az ő szintjükhöz - jelenti ki az atyáskodó BHL. Lehet, hogy így is van, de e két ragyogó elmétől talán többet várnánk. Vagyis: az olvasó megelégszik-e MH (a Time kritikusától egyetértőleg átvett) azon jellemzésével, mely szerint: „mindketten a francia kultúra és intelligencia felhígulásának szimbóluma vagyunk”? Ez az idézet, rögtön a második oldalon, az álszerény önlefokozással nem húzza-e ki előre az érvelések méregfogát? Mert ha HB (regénybeli és sajtóbeli) provokációi csak értéktelen vacakok, melyekkel leleplezi a sznob közönség előítéleteit, akkor kit érdekelnek a könyv további részei? Ha nem, akkor talán okkal kíváncsi az olvasó: mi a gond HB szerint azzal, hogy nőgyűlölőnek tartják, amikor interjú közben „stíröli” a riportemőt? (stb.) Vagy hogy ez a cselekmény pusztán a píár része-e? Amúgy igazán nagyszerű eszmefuttatásokat olvashatunk az egoról, a becsvágyról, a társadalmi és belső én közti konfliktusról, az őszinteségről és rejtőzködésről, az írásról és irodalomról. Hogy érdeklődésük origója Baudelaire, hogy MH miért szereti jobban Schopenhauert és BHL Nietzschét (stb.). És nem mellesleg, betekintést kaphatunk abba, mit jelent Nyugat- Európában „beleszocializálódni” a szellemi életbe. Intellektuális szempontból a könyv kb. első kétharmada az igazán érdekes. A partnerek közt termékeny versengés folyik, a vélemények kíméleden ütköztetése, ha tetszik, az állások körülbástyázása. Aztán mi, olvasók kívül maradunk ezeken a bástyákon. Mert ahogy sorjáznak a levelek, egyre világosabbá válik, hogy az MH és BHL közti kibékítheteden (pl. ideológiái) ellentétek nem kerüllek terítékre. A könyv az itolsó harmadra baráti hanú levelezéssé válik - persze, : gondoljuk, hogy ez sémii. „Nem mintha meggyőztük volna egymást bármiről is (...) De azt hiszem, közelebb kerültünk ahhoz, hogy megértsük, mi különböztet meg minket egymástól...” - foglalja össze nagyon éleslátóan a levélváltást BHL. Ami azt jelenti, mindkét szerző kiválóan érvel saját igaza mellett. Vida Gergely Michel Houellebecq- Bemard-Henri Lévy: Közellenségek Magvető, 2019, 372 oldal
