Új Szó, 2019. június (72. évfolyam, 126-150. szám)

2019-06-19 / 141. szám

www.ujszo.com

KÖNYVESPOLC ■ 2019. JUNIUS 19.

A puszta jelenlét szabadsága

Nádas Péter idén májusban megjelent szabadságtréningjei hol aprócska, hol hosszabb jegyzetek, az írói műhelymunka morzsalékai, „valószínűleg nem egyszerűen emlékképek, hanem valamilyen nem belátható, nagyobb összefüggés törmelékei, forgácsai, orientációs pontok, innen indulj el, kis piros irányjelzők. Nem az én emlékei, hanem inkább az én emlékeztetői. Valamire emlékeztetnek, de nem tudnám megmondani, mire” - írja maga Nádas az egyik „jegyzetlapon”. „Vagy emlékeztet egy másik éntelen állapotra.” (Nádas Péter: A szabadság tréningjei. 130.)

V

alószerűség és lehetetlenség, jó és rossz, álom és ébrenlét, mágikus és mentális, múlt és jelen határán lebegő képek, melyeket Nádas a tőle már Az élet sójában is megszokott, nem számonkérő, hanem sokkal inkább a fotóművész leíró-megfigyelő tekintetével vesz sorra. Nincs határozott egyértelműség vagy jelképes többértelműség, csak önkínzó vallomásosság, játékos fikcióteremtés és rettenetes összefüggésrendszerek vannak: „Az tehát, ami nem történik meg velem, legalább olyan jellemző rám, mint az, amit megtörténőnek nevezhetek. így vagyok mégis között.” (SzT, 12-13.)

Látszólag mégis van egy orientációs pont, maga az idő: négy különböző időben született négy fejezet alkotja a könyvecskét. Az Észrevételek 1976-ból, a Hírek 1974-ből, az Álomháztartás 1991-ből és A szabadság tréningei 1999-ből. A szabadságért folytatott harc, ha úgy tetszik, a szabadság tréningjei viszont túl vannak az időn: a sztálini diktatúrában élő ember zártságélménye merőben más, mint a rendszerváltás után születetteké. Ebben az idődenségben vagy inkább zárt körkörösségben, a jegyzetek történet- és időnkívüliségében Szvedana Alekszijecs a szovjet korszak egyik legrettenetesebb hagyatékáról, a csernobili atomkatasztrófaról szóló könyvének mottóját - „Mi ez - a múlt vagy a jövő?” - megrázóan „veri vissza” Nádas kezdőmondatának nyugalma: „Ma reggel olyan, mintha tegnap délután ülnék ebben a székben.” (SzT, 5.)

közül a Dreyfús-szál működik a legerősebb időmarkerként - és ad részleges értelmet a vételre kínált sárga báli ruhának. Dreyfus levelét idézi a belügyminiszterhez: »kötelességemnek érzem arra kérni Önt, hogy folytassa a nyomozást. Ha végleg eltűnnék, akkor is nyomozzanak. Mindig nyomozzanak tovább. Ez az egyetlen kegyelem, amit kívánok«.” (Selyem Zsuzsa: Susan Sontag kis kézmozdulata. ÉS, 2019. május 31.) „Báli ruha, sárga selyem, dekoltált, kicsiny és törékeny hölgynek való, már hordott, olcsón eladó. Klara Ratz, Putkammer utca 14. Hátul, a harmadik emeleten, balra.” (SzT, 43.)

De ilyen időmarker az Álomháztartás egyik jegyzetének nagy, fekete, miniszteri limuzinja vagy a negyedik fejezet '82-ben, a fagyos New York-i utcán tisztálkodó, fekete hajléktalanja. Bár a „receptet” rögtön a könyv elején megtaláljuk - „El kell engedni a kapaszkodókat.” (SzT, 10.) -, mégsem olyan könnyű ez. Ahogyan Nádas memoárja, a Világié részletek az író nagytörténetén keresztül írja meg a diktatúra történetét, s a Világló részletek felől olvasva az egész életmű egy hatalmas, összefüggő kirakós játéknak tűnik, úgy Ä szabadság tréningjeíben is akaradanul felfedezzük a nádasi életmű számos elbeszélésére és nagyregényére vonatkozó utalásokat: a halál és a bomlás részletes

Elfogok menni innen, ilyen sütemény 19 nem kell nekem. De nem tudok úgy elmenni, hogy meg ne sértsem őket...

Fejezetenként mégis van néhány orientációs pont az időben, ahonnan nézve részleges értelmet kap néhány másik jegyzet is. Selyem Zsuzsa ÉS-beli kritikájában a Dreyfüs-szálat emeli ki mint „legerősebb időmarkert”: „A Hírek fejezet hasonlóképpen: időmegjelölés nélküli, véletlenszerűen öszszeválogatott újsághírek, amelyek

leírásával, a halott testben keletkező embóliával rezonáló kibelezett csirke sütési receptjében a testábrázolás 19. és 20. századi irodalmával szembehelyezkedő tabudöntögetést; a gondolatok valamilyen meg nem nevezhető „hiány” köré szerveződését („Valamennyiünket valaminek a hiánya ír körül”, 97.); a Saját halál körtefáját, amely itt

épp „nincs a helyén”, mivel „a napfény odább tolta”; az Emlékiratok könyvéntk kafkai, előfeltevés-mentes, „semleges látására” való utalást („Ne érezzük szükségszerűnek, hogy Kafka éppen a monarchikus Prágában ébredt arra, hogy féreggé változott? Vagy féreggé álmodhatta volna magát Rómában, Párizsban, a császári Berlinben is? És Varsóban? És Budapesten?” SzT, 26.), vagy éppen a testi érzékietek és a történelmi igazságok egyidejű kimondását (például a cukrász és a kisasszony süteményeken történő, fullasztó násza a süteményboltban, ahova Nádas az utcákon hömpölygő, tüntető, lincselő embertömeg elől tér be: „El fogok i menni innen, ilyen sütemény ' nem kell nekem. De nem tudok úgy elmenni, hogy meg ne sértsem őket. Várok a pillanatra, amikor észrevétlenül kisurranhatok a szabad levegőre.” SzT, 60).

Miután az első három fejezet végérvényesen időn kívül helyezi az ábrázolt pillanatokat, az önmagunkról és a világról megszerezhető tudás esszenciális részleteit, valamint végképp megszünteti a történések linearitását, az utolsó részben, ,A szabadság tréningeiben a pillanatok vissza vannak vezetve elég sok ideje alakuló történésekre, amitől olyan az ember, amilyen. (...) Ami viszont változott húsz év elteltével, az a Susan Sontag-jelenet. A 2003- as ÉS-publikációban ezt olvassuk „Susan Sontag valamivel később Budapesten járt, s egy nemzetközi tanácskozás cseh, lengyel, magyar és román résztevőitől azt kérdezte, miért nem örülnek jobban a szabadságuknak.” Aztán: „Tegnap este Susan Sontag egy furcsa kis kézmozdulat kíséretében azt mondta a Mosonyi utcában, a börtön falánál hirtelen megállva, hogy »ez a szisztéma« (de nem mondta ki, nem mondta, hogy a kapitalizmus,

nem mondta, hogy a demokrácia, amiben most mindkettőnknek szerencsénk van élni, a közös, s erre vonatkozott a bekerítő kézmozdulat) »jóval erőszakosabb és durvább, mint amit ti itt korábban átéltetek« (megint csak nem mondta ki, hanem ismét egy kis mozdulatot tett a kezével), »ez átgázol mindenen«.” (Vö: Selyem)

A szabadság tréningei összefüggéskeresésének és töredékességének ellenére sem könnyű elszakadnunk attól az elvárástól, hogy a könyvnek legyen valamiféle - nyilván nem lineárisan értelmezhető - lezárása, vagy legalább ennek a történelmiírói önelemző oda-vissza vágtának egyfajta zárójelenete. De A szabadság tréningeinél utolsó sora is a Szirénének utolsó mondatával, azzal a bizonyos „Egyszóval”-lal, valamint a Világló részletek utolsó

sorával - „Nagyon sajnálom.” - olvasható össze: „Más dolgokkal is van így az ember.” Marad tehát a munka, a kíméletlen analitikusság, kíváncsiság, a korokon átnéző írói tekintet, az ön- és világmegfigyelés, az orientációs pontok, a jó és a rossz megtalálásának morális kötelezettsége, a magunk feletti illetékesség elnyerésért folytatott szabadságtréningek az emberi-társadalmi részvétlenséggel, a „bárgyúsággal” és az „éjsötét tudatlansággal” szemben. Nem mintha lenne remény.

Szabó Lovas Emőke

Nádas Péter: A szabadság tréningjei Jelenkor Könyvkiadó, 2019 152 oldal

A könyv megvásárolható a Panta Rhei könyvesboltokban.

A gondolkodó ember dicsérete

N

apjainkban egyre kevésbé divat a gondolkodás. Olyan világban élünk, melyben soha nem tapasztalt mennyiségű információval találkozunk, mégis, egyre kisebb az igény a reflexióra, a hallottak és látottak megkérdőjelezésére. Az instant igazságok korában már kézhez kapjuk, mit kell gondolnunk a világról, véleményvezérek igazságai lepik el az internetet. Egy-egy erős állítás mögé tömegek sorakoznak fel, és az egyes szekértáborok arra sem hajlandók, hogy meghallgassák a másik véleményét, nemhogy esedeg kompromisszumot kössenek.

Umberto Eco soha nem volt híve az abszolút igazságnak, ezt a koncepciót mindig is elvetette. Nagyon jól tudta, hogy minden éremnek két oldala van, és azt is, hogy a jól hangzó és kényelmes igazságok gyakran hazugságok hálózatát leplezik. Ki

is figurázta őket regényeiben: az utolsó kettő, a Mutatványszám és A prágai temető lényegében az álhírgyártás és az összeesküvés-elméletek elleni vádiratként is felfogható.

Eco sokoldalú személyiség volt, épp ezért a harcot is több fronton folytatta: a Pape Satan című kötet egy tárcagyűjtemény, a szerző 2000 után megjelent közéleti-kulturális írásait tartalmazza, melyeket az olasz L'Espresso közölt. Ö maga gyufaleveleknek hívta őket, a régi levélgyufak tasakjai után, melyekre jegyzetelni is lehetett, ha az ember nagyon sietett. Rövid, könnyed hangulatú írások ezek, melyekben mindig egy aktuális eseményre reflektálnak, legyen az olasz belpolitikai botrány, a közösségi média újabb vívmánya, az afganisztáni háború vagy a netes pornó felfedezése. Az eseményt azonban Eco mindig kiemeli a mindennapos rohanásból, és történelmi-kulturális kontextusba helyezi el, mélységet és

értelmezési keretet biztosítva neki. Pape Satan, mondja a kötet címe: egy értelmetlen Dante-idézet, melyet máig nem tudtak megfejteni. Halandzsaként hat, ezért „mindenféle huncutságra” alkalmas. A könyv alcíme — Hírek egy folyékony társadalomból - már több támpontot ad: jelzi, hogy ezek az írások egy olyan kor tükrei, melyben az állam, a közösségek és ideológiák válságba kerültek, s melyben nincsenek többé biztos fogódzók. Halálosan komolyan kellene venni, ha nem lenne fölötte az a játékra hívó cím. így viszont a szerző jelzi: nem eszik azért olyan forrón a kását.

Vegyük például a Szerencséden az az ország című írást. Születésének apropója egy hajóbaleset, mely során a hajó kapitánya a mentés során végig a helyszínen intézkedett, és utolsóként távozott. No már most, a média nyilvánvalóan hősként állította be a kapitányt,

aki Eco szerint is tiszteletre méltó ember, de azért az olasz profeszszor felveti a kérdést, hogy valóban hősies volt-e a viselkedése, vagy a férfi „csak” becsületesen és bátran teljesítette a kötelességét. Miután

Eco röviden lamentál a hősiesség kérdésén, Brecht mondásához jut, mely szerint „szerencséden az az ország, melynek hősökre van szüksége”. Miért? Mert ha minden rendben megy, senki sem lop, csal és erőszakoskodik, akkor bizony hősökre sincs szükség. Ha viszont senki nem tudja, mi a dolga, akkor a tömeg vezetőt keres magának - és nagyon ritka az, hogy egy hőst szemel ki iránymutatóként.

Nincs olyan téma, ami ne érdekelné Ecót, és nincs olyan probléma, melyen ne tudna egyet úgy csavarni, hogy a végén legalább egy pislákoló reménysugarat mutasson. Az óvatos optimizmus minden írásban jelen van: igen, a világban számos rettenetes dolog történik, és az előttünk álló kihívások néha valóban titáninak tűnnek, de a gondolkodó, józan ember eddig is elég jól elboldogult, talán ezután is minden rendben lesz.

És itt jutunk vissza a bevezetőben

felvázolt problémához. A médiából ömlő zaj hajlamos elhitetni velünk, hogy az emberiség elkeriilhetedenül a katasztrófa felé sodródik, és nincs hiány olyan „vezetőkben” sem, akik egyszerű megoldásokat kínálnak kiútként. Mielőtt azonban beállnánk bármilyen szekértáborba, álljunk meg egy kicsit, lépjünk hátra egyet, és vizsgáljuk meg az adott problémát kívül-belül, mielőtt kétségbe esnénk.

Umberto Eco már nincs velünk, hogy utat mutasson, de az írásai szerencsére velünk maradtak: a Pape Satan remek bevezetőként szolgálhat mindenkinek, aki most ismerkedik az olasz professzor munkásságával, a régi olvasói pedig különös becsben fogják tartani ezt a kötetet, hiszen ez a szerző legutolsó műve. Hegedűs Norbert

Umberto Eco: Pape Satan Európa Könyvkiadó, 2018 576oldal