Új Szó, 2019. június (72. évfolyam, 126-150. szám)

2019-06-08 / 132. szám

14 INTERJÚ PRESSZÓ ■ 2019. JUNIUS 8. www.ujszo.com Habsburg Károly: Legfőképpen európainak vallom magam Az utolsó osztrák-magyar császár és király, IV. Károly unokájaként Habsburg Károly úgy látja, boldoggá avatott nagyap­ja azért nem mondott le, mert azzal Isten akaratát bírálta volna. A család ötvenhét éves feje az édesapjára, Habsburg Ottó trónörökösre úgy emlékezik, mint a legmeggyőződésesebb európaira, aki kiállt a keresztény értékek mellett. Károly az egység politikájában hisz, és nagyon büszke három gyerekére - mondta lapunknak adott exkluzív bécsi interjújában. Nagyapja, IV. Ká­roly több mint száz éve, 1918. november 11- én függesztette fel osztrák császári, majd 13-án magyar királyi jogkörének gya­korlását Ha akkor a lemondást választja, a későbbiekben nem formálhatott volna igényt a visz­­szatérésre - így vélekedik a leg­több történész. Igazuk van? Az, hogy többé ne legyen uralkodó, fel sem merült benne, mivel az volt a véleménye, hogy uralkodni annyi, mint eleget tenni egy kötelezettség­nek, beteljesíteni egy funkciót, amit alapvetően Isten adott neki. Mé­lyen hívő katolikusként úgy látta, ha lemondott volna a trónról, azzal Isten akaratát bírálta volna, hiszen ha nem is a középkori módon, de úgy tartotta, Isten kegyelméből lett a Monarchia vezetője. Ugyan­akkor a politikai államügyekben való részvételről lemondott, de a titulusról és a funkcióról soha. A nagyanyám (Bourbon-Pármai Zita osztrák császárné, magyar királyné - M. M.) a kilencvenedik születés­napját követően is ugyanazt a meg­közelítését adta a problémának: úgy tartotta, ha egy kolostorban él Svájcban, vagy ha bármi mást tesz a világ bármely pontján, továbbra is van egy titulusa, amelyről nem mond le. A nagyszüleim számára fel sem merült az, hogy egy uralko­dó lemondhat. Kizárólag a politikai szerepvállalástól lehetett elzárkózni, 1918 novemberében ezen ügyek gyakorlásától vonult vissza a nagy­apám. Lát reális esélyt abban az elkép­zelésben, hogy a nagyapja később folytathatta volna a regnálását? Nem különösebben szeretem a „mi lett volna, ha” jellegű kérdésfelveté­seket. Ez a szemlélet nem profesz­­szionális, az alternatíva mint olyan pedig kizárólag spekuláció. Em­líthetnék olyan meg nem valósult eseményeket, amelyek könnyűvé tehették volna számára a visszaté­rést, és hozhatnék olyan példákat is, amelyek akadályoztathatták volna abban, hogy újra elfoglalja a trónját. De ez az egész nagyon bonyolult, mivel a spekulációt sok esetben az egyén saját vágyai terelik egy bizonyos irányba, ennélfogva kiszolgáltatott az érzelmi háttérnek. IV. Károly számtalan, a béke megteremtését szolgáló tárgyalást folytatott az első világháború­ban, ezek közül egyik sem volt sikeres. Számos történész gyenge politikusnak látja, akin azt kérik számon, hogy a békefelhívások helyett cselekednie kellett volna. Egyetért az ilyen vélekedéssel? A béketörekvései valóban siker­telenek voltak, ettől függetlenül realisztikusan kell látni és láttatni a személyét, a célkitűzéseit. Szá­momra egyetlen valóban fontos történelmi munka létezik róla, ezt Untergang oder Rettung der Donaumonarchie? címmel a bol­doggá avatási eljárás során írta Elisabeth Kovács bécsi professzor, aki ebben a történelemtudományi műben visszatekint a karakterére, valamint mindarra, amit tett és mindarra, amit elmulasztott. Ha végigolvassa ezt a könyvet, látni fogja: egyértelműen nem volt gyen­ge ember. A probléma az, hogy a háború közepén tették ki egy nagy feladatnak, miközben nagy propa­ganda dolgozott ellene. Leginkább a németek mocskolták be, nem ok nélkül, hiszen velük szemben ki­váltképpen gyanakodó volt. Egyéb­ként a világháború összes hadviselő fele ki akarta ütni a nyeregből, sőt, miután a háborúnak vége lett, a propaganda üzenete nem tűnt el, ragadósnak bizonyult. A lakosság hinni kezdett abban, hogy a nega­tív kampány valóságból fakad. Azt hiszem, erre a nagyanyám esete a ti­pikus példa, ugyanis rá szinte min­denki szeretett ellenségként hivat­kozni. Ujjal mutogattak rá, mint németre. Ha kellett, mint franciára. Ha úgy kívánta a politika, mint olaszra. Holott valamennyi rága­lom érdekholt volt, hiszen a valóság annyi, hogy a nagyanyám a francia Bourbonok olasz ágának toszkániai szülötte volt, aki lánykorában sok időt töltött családja alsó-ausztriai nyári rezidenciájában, valamint egy bajorországi leányneveidében is. Ugyanakkor osztrák császárné volt, de erről azok, akik a rossz hírét keltették, kegyesen elfeledkeztek. Ma ez nevetségesnek hat, pedig nem is olyan régen így működött. Másrészről, ha IV. Károlyra, a va­lós személyre kívánunk tekinteni, jószerivel a boldoggá avatás keret­­rendszerében született munkákra kell hagyatkoznunk, legfőképpen azért, mert azok a legkomolyabb róla szóló írások Kovács magnum opusa azért fontos, mert minden boldoggá avatási procedúrának vannak különböző területeket kép­viselő szakértői, és ő volt a Vatikán által megbízott történész, aki a tör­ténelmi keretet alkotta meg az éve­ket felölelő eljárásban. Ferenc pápa többször fogadta a Károly király imaliga a népek békéjéért nevű szervezet nemzet­közi delegációit; a szentté ava­tás mellett érvelők úgy látják, a 2004-ben, II. János Pál pápa ál­tal végrehajtott boldoggá avatás után hamarosan megtörténhet a király kanonizációja is. Fontos­nak tartja a szentté avatást? Igen, a kanonizáció olyasmi, amit nagyon szeretnék, ha minél előbb megvalósulna. Létezik az imaliga, emellett van egy szervezet, amely a szentté avatási eljárásban működik közre, bennük bízom, de nem hi­szem, hogy a család feladata lenne törődni az eljárással, mármint az általános szinten kívül. Szerintem jobb, ha az érzelmi körön kívül ál­lók végzik el ezt a feladatot. Nem is mondhatok el egyeden titkot sem, mivel magam sem tudok egyet sem a szentté avatással kapcsolatban. Mégis érdekelne, van-e tudomása bármiféle csodáról, amely a nagy­apja személyéhez, a földi marad­ványaihoz, a madeirái sírjához kötődik? Tudja, kell lennie valamiféle, a ka­nonizálandó személyhez fűződő csodának ahhoz, hogy valakit szent­té nyilvánítson a római katolikus egyház. Manapság ennek nagyon jól bizonyított, orvosi csodának kell lennie, a nagyapám ügyében pedig néhány éppen bizonyítás alatt áll. Miként vélekedik arról, hogy so­kan tapasztaladannak látták IV. Károlyt? És tény, ami tény: hu­szonkilenc évesen úgy lett az Oszt­rák-Magyar Monarchia uralko­dója, hogy arra az azt megelőző két évet leszámítva nem számít­hatott. Amikor az ember Ferenc Ferdi­­nándra, a korábbi trónörökösre te­kint, azt látja, hogy volt egy olyan titkársága, amely a császár, Ferenc József jóváhagyásával tulajdonkép­pen árnyékkormányként műkö­dött. Ilyesmire Károlynak nem volt módja, hiszen huszonhét évesen lett a trón várományosa. Sokan utólagosan a szemére vetik, hogy nem kapott trónörökösi nevelte­tést, ami természetesen tényszerű, de az édesanyja, Mária Jozefa kö­rültekintő oktatási rendszert írt elő neki, amely egyebek mellett az angol nyelv elsajátítását, a hitbéli ismeretekben történő alapos el­mélyülést is jelentette. Egyébként Károlynak egészen jó kapcsolata volt Ferenc Ferdinánddal, így tudta azt is, hogy mik azok a politikai tö­rekvések, amelyeknek kidolgozásán akkoriban dolgozott. Ennélfogva logikus volt, hogy addig, amíg Fe­renc Ferdinánd élt, Károlyt olyas­valakiként használták, aki nagyon közel van a trónhoz, de lényegében csak reprezentációs feladatokkal bízták meg. Alapvetően katonai reprezentációról beszélünk: szám­talan seregszemlén, hadszíntérbe­járáson vett rész - ez a feladatkör rengeteg utazással járt. Tehát az államügyekkel csak érin­tőlegesen ismertették meg... Pontosan, az államügyekkel érte­lemszerűen nem igazán vagy csak érintőlegesen kellett foglalkoznia. Nem szabad másfelől elfelejte­nünk azt, hogy jogot tanult, az államügyeket illetően rendkívüli műveltségre tett szert. Viszont amikor Ferenc Ferdinándot meg­ölték Szarajevóban, egyből kitört a háború, így azonnal új szerepe lett: ahelyett, hogy felépíthette volna a kabinetjét vagy bármi mást, adott szituációkra kellett viharos gyor­sasággal reagálnia. Többen úgy látják, az olasz fronton harcoló osztrák-magyar csapatoknak fel­hatalmazást adott a mustárgáz be­vetésére, de valójában nem tudta megtenni azt, hogy betiltsa a vegyi fegyverek használatát. Ugyanak­kor relatív korai stádiumban felis­merte, hogy az, ahogyan a háború akkoriban zajlott, a háborúkhoz képest is kártékony volt. Tisztán látta azt, hogy a győzelmi esé­lyeknek lőttek onnantól kezdve, hogy az USA hadba lépett. Direkt konfrontációt kezdett a német ve­zetőkkel, akik azt sulykolták, hogy megnyerik a háborút, de a nagy­apám azt mondta, ezek csak nagy szavak, a dolog nem így működik. És volt-e tapasztalata? Abszolút tapasztalata volt, viszont nem volt lehetősége arra, hogy megvalósítsa az elképzeléseit, hiszen nem állt összeszokott, őt teljes jogú döntés­hozóként elismerő minisztertanács a háta mögött, mint más világhá­borús vezetőknek. 1918. október 16-án Károly nyi­latkozatot tett, amelyben meg­hirdette Ausztria átalakítását nemzetállamok szövetségi álla­mává, de ez alól kitételt jelentett a magyar, a horvát, a szlovák és a román nemzet. Ez volt a vála­sza Woodrow Wilson tizennégy pontjára, de maga az amerikai el­nök is megkésett lépésnek találta. Modem politikus vagy megkésett gondolkodó az, aki autonómiát kínál egy ilyen szituációban? Az autonómianyilatkozat megké­sett intézkedés volt, de ez volt Ká­roly számára az első lehetőség arra, hogy meglépje ezt. Az osztrák-ma­gyar államszervezet a németekkel állt szövetségben - sokkal nagyobb haderejük volt, mint nekünk, és az sem disputa tárgya, hogy sokkal több érdemes dolgot hajtottak vég­re a hadseregükkel, mint mi, hiszen Károly egyből a trónra kerülésekor átvette a hadsereg főparancsnoksá­gát és leváltotta a vezérkari főnököt, így nem volt lojális, begyakorlott vezérkar mögötte. Másfelől a né­met haderő számtalan hülyeséget is végrehajtott, elég csak a korlátlan tengeralattjáró-háborút említeni, ami háborúba vezette az Egyesült Államokat. Károly pedig tudta, hogy nem tud katonailag elszakad­ni a németektől, az osztrák-magyar gárdával nem tud túlnőni a német haderőn - ezek felismerése vezetett ehhez az abszolút nagyon kései döntéshez. Azt mondja, ez „abszolút nagyon kései” döntés volt. Más jelzővel is tudná illetni az ország átalakítá­sát célzó nyilatkozatot? Igen, kétségbeesettnek. Károly felismerte, hogy a központi hatal­maknak nem volt tartalékuk, egy bizonyos ponton éhséggel kellett szembenézniük, mások viszont kizárólag a térképek alapján dön­töttek. Az utolsó osztrák császár és ma­gyar király belső harcairól, tö­rekvéseiről a naplójából is bizo­nyosságot nyerhetünk. Hol őtzik manapság ezt a naplót? Rengeteg dolgot nem tudok, még­sem hiszem, hogy írt volna naplót. De az biztos, hogy sokat írt, feljegy­zésként. Viszont ezek az iratok nin­csenek nálam, az egyedüli eshetőség az, hogy a bécsi Nemzeti Levéltár történelmi részlegében (Haus-, Hof- und Staatsarchiv) őrzik őket. Pedig kíváncsi lettem volna arra, hogy a család tervezi-e a megje­lentetését. Erről csak az intézmény, amely őrzi, tudna érdemben nyilatkozni. Mi nem foglalkoztunk ezzel. Édesapja, Habsburg Ottó volt az utolsó osztrák-magyar trón­örökös, aki trónigényéről 1961- ben mondott le. A kontinenst egyesíteni kívánó mozgalomnak, a Páneurópai Uniónak 1936- tól haláláig tagja volt (elnöke is volt a szervezetnek), a Bajor Keresztényszociális Unió mandá­tumával pedig az Európai Parla­ment képviselőjeként tevékeny­kedett. Gazdag élete végéig aktív és elkötelezett európai maradt. Mi az édesapa öröksége a legidő­sebb fiúgyermek számára? Valószínűleg a legmeggyőződése­sebb európai volt, aki valaha élt a

Next

/
Thumbnails
Contents