Új Szó, 2019. május (72. évfolyam, 101-125. szám)
2019-05-31 / 125. szám
8 NAGYÍTÁS 2019. május 31. I www.ujszo.com Több gond, kevesebb belátás Köböl Tibor: Nálunk úgy „működik" a szociális gondoskodás, hogy aki fogyatékkal él, a hatóságtól gyakran kioktatást kap: mit és miért nem lehet! Bár ha jól fölkészül törvényes jogaiból, kiharcolhatja őket lókocsiba kényszerült. Ha visszapillant, miként látja: azóta a társadalom megértéséből és nagyvonalúságából vagy a félrefordulásból és a mindennapok gáncsaiból tapasztalt többet? Bonyolult kérdés. Az őszinte választ keresve tény, hogy a szlovákiai társadalom - a különféle jogszabályok eurokonform korszerűsítésén kívül - valóban nem töri magát, hogy számottevően enyhítsen az egészségkárosultak hatósági és közéleti problémáin. A sok-sok bajlódással járó helyzet zöme csak vontatottan, testi fogyatékkal élők énjében, lelkiségében is rejlik. Például jómagámnak is - akit távolról sem egyik napról a másikra taszított végül is gyökeresen megváltozott élethelyzetbe a még fiatalon jelentkezett betegség - elsősorban saját magamban és apránként kellett feldolgoznom, majd elfogadnom ezt a maradandóvá lényegült állapotot. Viszont a kialakult szituációval való reális testi-lelki azonosulás, egy bizonyos idő elteltével, jelentősen segíthet abban, hogy a súlyosan mozgássérült személy egyre teljesebb életet igyekezzen élni. Da(Somogyi Tibor felvétele) NÉVJEGY Köböl Tibor (Rimaszombat, 1964.); Péterfalán nevelkedett, a gesztetei magyar alapiskola után Losoncon érettségizett, felsőfokú diplomát a besztercebányai Bél Mátyás Egyetem Pedagógiai Karán 2007-ben szerzett. Izomsorvadásos megbetegedésének tünetei tízévesen kezdtek erősen súlyosbodni, már évtizedek óta csak kerekesszéken közlekedik. Az Izomsorvadásos Betegek Szlovákiai Szervezetének szociális tanácsadója, egyben alelnöke. 2010 óta az Egészségileg Károsultak Nemzeti Tanácsának alelnöke, az SZK Kormánya emberi jogi és kisebbségügyi tanácsának egészségileg károsultak bizottságában a testi fogyatékosokat képviseli. MIKLÓSI PÉTER Akadály. Torlasz. Buktató. Gát. Korlát. Béklyó. Gúzs. Mellvéd. Lépcső. Félemelet. Emelet. Alagsor. Magas küszöb. Sorompó. Járdafok. Rámpa. Hébucka. Bemélyedés. Gödör. Sánc. Árok. Útpadka. Felvonó nélküli épület. A riporter szerfölött elégedett a gyors listájával, hiszen ez jó kis gyűjteménye a mozgáskorlátozottak, a kerekesszéken közlekedők napi megpróbáltatásait még inkább megkeserítő csapdáknak: Vajon mennyire természetes és hangsúlyos téma a mai szlovák társadalomban a mozgássérültek akut gondjainak kérdésköre? Jóindulat, megfelelő tapintat, gesztus, közéleti egyenrangúságot biztosító gondoskodás dolgában - az ellágyult szép szavakon kívül - mit várhat el a politikai elittől és hát a társadalomtól is a súlyos testi hendikeppel élő személy Szlovákiában? Köböl Tiborral taglaltuk az élethű valóságot. Gondolom, ismeri azt a szelíden számonkérő szólást, miszerint: mondd meg, milyen nálatok a rokkantakról való gondoskodás, én pedig megmondom, milyen országban élsz! Természetesen ismerem, hiszen nagyon kifejezően rátapint az egészségileg károsultakkal szembeni segítőkészség fontosságára, és egyúttal a vizsgált társadalom szolidaritásának mértékét is feszegeti. Sőt, nemcsak beszédes ez a mondás, hanem egyre aktuálisabb is. Egyrészt azért, mert nem csupán azok problémáira utal, akiket a sorsuk alakulása többnyire tartósan hendikeppel sújtott, hanem közvetve arra is figyelmeztet, hogy világviszonylatban minduntalan növekszik azok száma, akik megbetegedés, egy-egy komoly baleset, vagy „csak” a meghosszabbodott életkor adta öregség révén egészségügyi fogyatékkal élnek. Nem túlzás föltételezni, hogy manapság hovatovább kevesebb az olyan család, amelyet ilyen-olyan formában ne érintene ez a gond. Ebben a kérdéskörben Szlovákiára mi a jellemzőbb: a több belátás és kevesebb gond, vagy a kevesebb belátás és több gond? Vitathatatlanul az utóbbi. Még ha szintén igaz, hogy a mai időket akár a harminc évvel ezelőtti helyzettel összehasonlítva számos területen történt előrelépés. Különösen az egészségügyi fogyatékkal élők törvénybe iktatott jogai bővültek, ami a gyakorlatban megbízható alapja lehetne a rászorulók életminőségét könnyítő szociális ellátás javításának. És ma már a közbeszédben is gyakorta fölmerülnek a mozgásukban korlátozottakat, főként a kerekesszékeseket érintő témák. Nyilvánvalóan azért, mert míg 1989 előtt a fogyatékkal élőknek ez a rétege aligalig volt látható a közéletben, napjainkra ez az elzárkózás ha nem is kielégítően, de azért jelentősen feloldódott, aminek társadalom-lélektani üzenete van. A legkülönbözőbb fórumokon szó esik a mozgáskorlátozottak eltitkolhatatlan problémáiról, az így terítékre kerülő gondok enyhítését szolgáló kiegyenlítő jogok helyénvalóságáról. És arról, hogy a szükséges feltételek megteremtésével a mozgáskorlátozottak, az egyéb testi fogyatékkal élők képesek bekapcsolódni az egészségesek társadalmába. Ennek fényében viszont a rokkantak össztársadalmi támogatása miért alacsonyabb szintű és kevésbé fontos, mint Európa boldogabb országaiban? Szerintem ennek elsődleges okát nem az emberiességi szempontok háttérbe szorulásában kell keresni. A válasz lényege inkább az, hogy a gazdaságilag erős, ezért szociálisan is stabil országokban a társadalom élénkebben érdeklődik, készségesebben foglalkozik a közélet azon problémáival, amelyek nem a lakosság mindennapi megélhetési gondjaihoz kötődnek, hanem az átlagosnál együttérzőbb és jóindulatúbb hozzáállást igényelnek. A filléres gondok nehézségein túljutott társadalomban azután könnyebben kikopik például az afféle rosszmájú irigykedés, hogy aki fogyatékkal élőként csökkent életerejű, annak a szomszéd lakásban miért jár pénzügyi segély vagy egyéb szociális juttatás, ha más sem él olyan gondtalanul, mint Marci Hevesen... Szlovákiában sűrűn hallani ilyen rosszindulatú piszkálódást? Mostanában már ritkábban, mint valaha, bár túlságosan rózsásra festené a valóságot, aki ezt tagadná. A súlyos testi fogyatékkal élők szemszögéből nézve a hendikep nélküliek gondolatvilágában rejlő gátak vagy az akadálytalanabb mozgást komplikáló építészeti korlátok vannak fölényben? Elsőre talán kissé különösnek tűnik, de ezek a dolgok akarva-akaratlanul kapcsolódnak egymáshoz. Hiszen aki képtelen felmérni a testi fogyatékkal élők helyzetének folyamatosan előbukkanó nehézségeit, az nyilván három évtizeddel a rendszerváltás, illetve tizenöt esztendővel az ország EU-tagsága után sem akad fenn például azon, hogy minden korszerű hazai és nemzetközi szintű jogszabály ellenére nálunk mindmáig a kerekesszéket használók természetes mobilitása elé akadályokat gördítő építmények is épülnek. Mi több, Szlovákiában még rangos építőművészi díjak is nyerhetők az olyan épületek tervezésével, amelyekben egyszerűen megfeledkeznek az akadálymentesítésről. És ahol az ilyen meg ehhez hasonló bosszantó dolgok következmények nélkül megeshetnek, ott mindennek a szélesebb körű társadalom is kárát látja. Mert nemcsak a jelenben veszi félvállról a törődés és a tapintat alapvető követelményeit, hanem a jövőre sem gondol. Majdan pedig akár a sors kegyetlen fintora is lehet, ha éppen olyasvalaki, aki ma ennyire szűklátókörűén tervez középületet, az holnap saját maga szorulhat kerekesszékre, annak valamennyi vesződségével. Ön, Köböl úr, egy fokozatosan elhatalmasodott súlyos diagnózis révén már évtizedekkel ezelőtt tohosszas utánjárással, a bürokrácia útvesztőinek leküzdésével oldódik meg, ha egyáltalán. Aminek nálunk magától értetődőnek kellene lennie, általában még az is körülményes. Az olyan „egyszerű” dolgok is, mint az ajánlott segédeszközökhöz való hozzájutás vagy a gondozás jogosultságának rugalmas megítélése. És a felkarolás, az elvárható támogatás dolgában? Az ezzel összefüggő dilemmák feloldása nemcsak a környezet viszonyulásának mikéntjében, hanem a cára a szociális támogatásokat folyósító hivatalok szűkkeblű packázásainak, a hétköznapokban léptennyomon előbukkanó, hanyagul kezelt és közömbösségből „ottfelejtett” gátló körülményeknek. Mondjuk, ha az illető „csupán” színházba, hangversenyterembe, képtárba szeretne elmenni; vagy prózaibb szándékkal pusztán egy-egy bérház magasított földszintjére igyekezve liftbe szállni. Féltévé, ha az működik... Hivatalos kifogásnak megteszi, hogy az ilyen-olyan akadályok garmada még a szocializmus öröksége? Erre hivatkozni szégyen, hiszen a rendszerváltás óta kereken harminc esztendő telt el, mi pedig itt még mindig azzal küszködünk, hogy az azóta felújított és persze az új, korszerű épületekben ne legyenek a mozgássérültek számára szinte reménytelen akadályok. Aki súlyos testi fogyatékkal él, Szlovákiában miért érezheti magát nemegyszer másod-, sőt harmadrangú polgárnak? Azt érezheti, hogy a társadalom, de elsősorban a hivatalok számtalanszor cserben hagyták őt; ezért hát mellőzöttnek is tarthatja magát. Manapság úgy állunk, hogy ha a fogyatékkal élő bekopog a szociális osztályra, és járatlan a panaszainak, a kérdéseinek tárgykörében, vagy nincs tisztában ajogaival, akkortöbb részvétlen kioktatást kap, mint segítséget. Ha nem generalizálható is ez az ügyfélfogadási stílus, sajnos mégis nagyon gyakran előfordul. Szerencsére, emberiesség, tolerancia és szolgálatkészség tekintetében a civil szféra sokkal előbbre tart. Ezzel szemben a kellő tekintéllyel és közpolitikái szereppel felruházott körök, meglátásom szerint, nálunk még nem ébredtek annak tudatára, hogy ezt az emberi sorsokat közvetlenül befolyásoló témát ne csak kampányszerűen, hanem mélyebb összefüggéseiben kezeljék. Elefántcsonttoronyban élnek? Nagyon sokszor igen. Ezért ritkán van valós fogalmuk az egészségügy és a szociális gondoskodás égető mindennapi gondjairól. És ha őket is utoléri a baj, akkor prominens kórházi szobákban, prominens ágyon, kiemelt ellátásban gyógyulnak; járóbetegekként pedig nagy fekete limuzin hozza-viszi őket. Alázatot illene tanulniuk? Helyénvaló lenne. Hogy ne csak választások előtt exponálják magukat a jó minőségű egészségügyi és szociális gondoskodás érdekében. Kifejezően tükrözi a tényleges helyzetet, hogy már esztendők óta létezik egy, a fogyatékkal élők helyzetét alapvetően javítani hivatott nemzeti program. Abból olyan kevés valósult meg, hogy az szinte fáj. Ez az átfogó tervezet viszont időről időre „megújul”: a nem teljesített feladatok és kötelezettségek zömét simán átdátumozzák, újabb határidőket szabva. Ön a testi fogyatékosok képviseletében hosszú évek óta tagja a szlovák kormány illetékes szakmai tanácsadó testületének. A múló esztendők során melyik miniszterelnök vagy a helyettese hívta meg a dolgozószobájába, hogy kikérje a tanácsát, mélyebben tájékozódjon a gondok sűrűjében, vagy hogy megbízza: az ő védnöksége alatt szervezzen szakmai kerekasztal-beszélgetést egyik-másik akut kérdésben? Hát ilyesmi még nem történt. Sokkal inkább keményen harcolni kell azért, hogy az ember magasabb politikai szinten összegezhesse a testi fogyatékkal élők gondjait.
