Új Szó, 2019. május (72. évfolyam, 101-125. szám)
2019-05-29 / 123. szám
SZUBKULTÚRA 6 I 2019. május 29. I www.ujszo.com Egy filmes mentőakció az utókornak A kanadai alkotók elsődleges célja a kihalásra ítélt ősi haida törzs nyelvének dokumentálása volt JUHÁSZ KATALIN Fiatal kanadai filmesek egy olyan nyelven készítettek egész estés, művészi szempontból is értékelhető játékfilmet, amelyet mér csak húsz ember beszél a világon. A kanadai Brit-Kolumbia tartomány északi részén élő haida törzs nyelve a világ egyetlen más nyelvéhez sem hasonlít, és az évszázadok alatt szinte teljesen eltűnt - mára csupán húsz ember beszéli folyékonyan. Az április végén bemutatott SGaawaay K’uuna (A kés hegye) című játékfilmet ezen a nyelven forgatták, de természetesen angol feliratokkal is ellátták. A színészek többsége úgy tanulta meg a szövegét, hogy nem értette, mit mond. Előtte részt vettek ugyan egy tanfolyamon, hogy elsajátítsák az alapokat, de más közük nem volt a nyelvhez. A helyes kiejA legtöbb színész bemagolta a számára érthetetlen szöveget (Fotók: képarchívum) A haida nyelvet beszélők ügyeltek a helyes kiejtésre tésre a haidául még beszélők ügyeltek, a forgatókönyvet is ők fordították le. Szakemberek szerint a haida törzs nyelvét már semmiképp sem lehet megmenteni, néhány évtized múlva teljesen el fog tűnni, mivel nincsenek meg a feltételek a fennmaradásához. Gwaai Edenshaw rendező maga is haida származású, de nem beszéli folyékonyan ősei nyelvét, mert kiskorától kezdve angol iskolákba járt, és csak ötéves koráig, a nagyszüleivel beszélhetett néhanap haida nyelven. Emiatt egyfajta küldetésként fogta fel ezt a munkát. Elsődleges célja az volt, hogy megőrizzen és dokumentáljon egy kihalásra ítélt nyelvet, olyan médium által, amely sok emberhez eljut. „Szerintem erre a játékfilm a legjobb eszköz, hiszen a nézők ugyanúgy olvassák az angol feliratokat, mint bármely más idegen nyelv esetében” - mondta a rendező a Guardiannek, hozzátéve, hogy nem tett engedményeket a minőség rovására, hiszen a dokumentálás mellett az is fontos volt számára, hogy a játékfilm szórakoztató legyen, ne tűnjön amatőr produkciónak. A haida törzs egyike a legősibb észak-amerikai indián törzseknek, akik az erdőkkel borított nyugatkanadai Queen Charlotte-szigeteken éltek. Főleg halászatból tartották fenn magukat, vörös cédrusból faragott kenukon közlekedtek, és csak ritkán merészkedtek az összefüggő szárazföldre. Ezért kerülhették el annak idején a rezervátumokat, és ezért maradhatott fenn ősi nyelvük ilyen sokáig. A zárt közösségeket a gyarmatosítók helyett a himlőjárványok tizedelték, a százezres populáció a múlt század végére pár ezerre csökkent emiatt. A rendező elmondta, hogy a „nyelvi szakértőként” közreműködő helyiek lelkesen, elhivatottan segítettek, látszott rajtuk, hogy rendkívül fontos nekik ez a film. „Nem volt módom ellenőrizni, hogy tényleg helyesen fordítják-e a párbeszédeket, amiket angolul kaptak meg. De tökéletesen megbíztam ezekben az idős emberekben. Jelezték, ha valamivel nem boldogultak, vagy ha egy-egy kifejezés nem létezik haida nyelven. Ilyenkor gyorsan átírtuk a szöveget” - magyarázta a rendező. A haida nyelv hangzói egyébként kicsit emlékeztetnek a dél-afrikai' busmanok hangképzésére - ők is pattogó hangokat adnak ki, amikor beszéd közben a szájpadlásukhoz nyomják a nyelvüket. A kérdő mondataik is teljesen egyediek: nem a mondat végén viszik fel a hangsúlyt, hanem a közepén. Ezt forgatás előtt hónapokon át gyakorolták a színészek. A stábnak több mint hetven helyi tagja volt, a helyszínek előkészítésétől a díszletépítésen át a népi viseletek tervezéséig és megvarrásáig sok mindent csináltak, sőt még a jelmezekhez felhasznált vásznat is helyben szőtték. A történet a 19. században játszódik, és egy ősi haida mítoszon alapul. Egy halász túléli a vihart a tengeren, de természetfölötti lények fogságába kerül, akik megszállj ák a tudatát, ezért többé nem tud visszailleszkedni a közösségbe. Az ENSZ nevelésügyi, tudományos és kulturális szervezete, az UNESCO 2019-et a törzsi nyelvek évének nyilvánította, hogy felhívják rájuk a világ figyelmét. Becslések szerint a ma létező több mint 7 100 nyelv csaknem fele az úgynevezett kis nyelvek közé tartozik, és a huszonegyedik század végére kihalás fenyegeti őket, ha nem avatkozunk közbe idejekorán. A beavatkozás azonban nyilván költséges lenne (iskolák, tankönyvek, tanerő), meg egyébként is: kinek van erre energiája? relaxációs kezelés a föld alatt A pozsonyi koncerten nem igazán akartak látszani a zenészek, inkább Tarr Kálmánnak, a VJ-nek adtak teret (Fotó: Juhász Katalin) azért is nagy szó, mert előtte sokáig Ashcroft ajándéka Szörnyű 22 éve lehetett Richard Ashcroftnak, a brit Verve zenekar énekes-dalszerzőjének, írt egy világslágert Bitter Sweet Symphony címmel, 1997-ben a vízcsapból is ez folyt. Remek videoklip készült hozzá, a Music Television óránként leadta, amint Ashcroft flegma képpel fellöki a járókelőket az utcán. Viszont felhasznált egy (alig feltűnő) Mick Jagger és Keith Richards által írt hangmintát, amiért 50 százalék jogdíjat ajánlott az eredeti szerzőknek. Ez a Rolling Stones menedzserének nem tetszett, beperelte a Verve-t, és az ítélet alapján a jogdíjak 100 százaléka a Rolling Stones alapítóit illette - egészen mostanáig. Jagger és Richards ugyanis a napokban visszaadta Ashcroftnak a dal jogait, ezután még csak szerzőknek sem kell feltüntetni őket. Nem világos, hogy ez visszamenőleg is érvényes-e. Ha igen, akkor Ashcroft egy csapásra multimilliomos lett, de ha nem, akkor is sokat kaszálhat, hiszen a dalt még mindig gyakran játsszák a rádiók. (juk) Lebegés és Sajátos hangulata és remek programkínálata miatt is szeretem a pozsonyi Fuga klubot. A város szívében, a híres Manderlák tövében található pinceklub a leghaladóbb zenés programokat kínálja, dacolva az elemekkel, a fél- és negyedházakkal. A kísérleti elektronika nem számít tömegzsánemek, pedig szerintem egyáltalán nem beszélhetünk holmi lila ködös, öncélú zenéről. Abszolút fogyasztható, sőt, szórakoztató például az experimentális trip-hop, a deep techno vagy a liquid drum and bass, akár takarítás közben is élvezheti őket az egyszeri háziasszony is, ha rájuk bukkan valahol a neten. A Guca umenia egy lelkes zólyomi szervezőbrigád, amely a múlt hétvégén minitumét rittyentett össze néhány előadónak, köztük a dunaszerdahelyi magyar zenészekből álló Gwerkova triónak. Ez az időnként felbukkanó, ám akkor általában nagy feltűnést keltő (például a RadioHead Awardot megnyerő) formáció szimpatikus módon nem a hazai magyar színtéren kíván boldogulni. Sőt, sokkal több szlovák zeneipari szakembert, koncertszervezőt ismernek, mint amennyi magyart, és szerintem az őket rendszeresen hallgatók egy része azt sem tudja, hogy magyarok, illetve nem igazán érdekli őket. Ez azért egészségesebb hozzáállás, mint a kisebbségi pocsolyában tapicskolás, mert így országos szinten is megméretheti magát egy-egy tehetséges zenekar. (Legutóbb a blues-rockot játszó somotjai The Butchersre figyelt fel a szlovák szakma, a közösség, illetve a koncertszervezők.) Szóval a Gwerkova, azaz Gaspi, Zsuzsi és Jani kompromisszumok nélküli zenét játszanak, valahol az Extasy of Saint Theresa, a Lamb, a Khoiba és a Pale Saints világának közelében. De valójában semmihez sem hasonlítható, amit csinálnak, és ezt tényleg jó érzés leírni. Az énekdallamok általában lebegősek, lassúak, mintha Gaspit nem is igazán érdekelné az a gyakran lüktető, tempós kíséret, amit Jani produkál a kütyüivel. Zsuzsi pedig mindeközben olyan gitártémákkal jön elő, amelyek az úgynevezett indie-rock sajátjai. Nem ritkán olyankor szólózik, amikor az énekesnő egy teljesen más tempójú, egyébként fülbemászónak is nevezhető dallamot énekel, éteri, lebilincselő hangon. A dalszövegek angol nyelvűek (ez a többségi nemzet felé való nyitás egyik alapkövetelménye), a témák pedig rendkívül trendik: környezetvédelem, az internet veszélyei, a politikai élet kártékony szereplői stb. A Gwerkova az elmúlt hétvégén egy minitumén vett részt a zólyomi szervezők jóvoltából: a vasárnapi pozsonyi fellépés előtt Léván és Besztercebányán léptek színpadra. Ez nem lehetett róluk haliam. A rajongók viszont ki vannak éhezve rájuk, a pozsonyi Fugába például szép számmal érkeztek nézők Dunaszerdahelyről is. Továbbra is szorítunk ennek a szimpatikus, formabontó triónak. Reméljük, nem torpan meg a mostani lelkesedés, újabb dalok születnek a műhelyükben, és sok helyen láthatja őket idén a közönség. (juk)
