Új Szó, 2019. április (72. évfolyam, 77-100. szám)
2019-04-27 / 98. szám
E lég csak egyszer, egyetlenegyszer, fényes nappal megtenni a Positano-Amalfi útszakaszt, az ember máris életre szóló élménnyel lesz gazdagabb. Ám ha ugyanezen az útvonalon sötétedés után indul vissza, az izgalom duplán garantált. Ez az alig ötvenperces kanyarból kanyarba fordulás, de inkább szlalomozás örökre az emlékezetébe vésődik. És a gyomrába. A valósághoz képest smafú, amit ezzel kapcsolatban az útikönyvek írnak. Az út maga a technikai megoldások bravúrja, állapítja meg a Berlitz zsebkalauza. A keskeny szerpentineket meredek sziklafalba vájták, mely követi a tengerpart vonalát. Ez is igaz. Egyik oldalon a több tíz méter magas sziklafúggöny, a másikon a térdmagasságig emelt kőkorlát, alatta a mélyben ülő, kisebb palotáknak beillő nyaralókkal, görög vagy arab stílusban épült, hófehér házakkal, tíz-húsz vendégnél többet aligha fogadó szállókkal páratlan panorámát kínáló kisvárosok sora. Ugyancsak a mélyben tenyérnyi kertek citrom- és mandarinligetekkel, szőlőlugasokkal vagy éppen fügefák-Amalfi, a citromízű város kai, bimbózó kaktuszbokrokkal. Mindez télvíz idején, ami errefelé kellemes tíz-tizenöt fokot, lágy tavaszi szellőt s olykor nem kevés esőt jelent. A helyi, városok közt közlekedő rendszeres buszjárat utasaként mindez szemet gyönyörködtető látvány. Még akkor is, ha néha beleszédül az ember. Beleszédül, men úgy érzi, errefelé közelebb van az ég, mint a föld, vagyis a parti föveny, amelyet a Vezúv vulkanikus hamuja festett feketére. A tenger színe viszont maradt eredeti: a türkiztől az azúrkék legszebb árnyalataival. Kőből épült kilátók, őrtornyok, tengerparti bástyák is gazdagítják a látványt, a legnagyobb vizuális élmény azonban mégiscsak a kanyarból kanyarba fordulás, miközben lentről a nyugtalanító kék mélység riogat hosszasan. Amalfiba érve a buszunk is a kikötőben fejezi be útját. A látvány magáért beszél. Előttünk marcona sziklafalak, virágzó erkélyekkel pompázó házak, a városka fölött kis kápolna, mögöttünk a tenger, szelíd hullámokkal. Nincs városkapu. Rövid, nyurga kis utcák vezetnek a főtérre, a Piazza Duomóra, amely pontosan olyan, mint Goldoni valamelyik velencei terecskéje. Persze nyáron, nem télen. Turistából ugyanis kevés van errefelé decemberben, de a környékbeliek sem árasztják el nagyon a várost ez idő tájt, hiszen Salerno, Sorrento, Positano vagy Ravello, hogy csak a legközelebbi híres helyeket említsem, legalább annyi látnivalót és finomságot kínálnak olaszoknak és nem olaszoknak, mint a mozivászonról vagy a regényekből egyaránt jól ismert Amalfi, ez a festői fürdőhely. Bár kicsi a város, történelme a távoli múltba nyúlik vissza. A feljegyzések szerint már a középkorban főváros volt, az Amalfi Köztársaság fővárosa, és a legjelentősebb földközi-tengeri kikötők egyike. Nem véleden, hogy a helybeliek foglalták írásba a világ első hajózási törvénykönyvét. Ez a sziklatömbökbe préselt városka Genova és Pisa büszke vetélytársa volt, s egyben a szaracén kalózok megfékezője. Lugasaival, szédítő színfalaival, buja növényzetével írókat, költőket, festőket ihletett meg. Bocaccio a Dekarrferonban ad hírt a helyről, Shelley és Keats ugyanúgy megcsodálták szépségét, mint Ibsen, Wagner vagy Hans Christian Andersen. A Szent András-katedrális normann-arab motívumai ugyanolyan vonzók az idelátogatók számára, mint az a sok itteni finomság, ami szemnek és szájnak letagadhatatlan ingere. Ezért is jobb, ha előbb megmászszuk a Dóm monumentális lépcsősorát, utána jöhet a harangtorony, a kolostor és a kripta, s csak a legvégén ülünk be egy kávézóba, cukrászdába vagy bármelyik otthonosan berendezett étterembe. Még jobban járnak azok, akik a hatvankét lépcsőfok kétszeri megtétele után kedvet éreznek egy kisebb sétához, bámészkodáshoz, s csak a nap legvégén keresnek helyet a „jöhetnek a mámorító ízek” mámorító gasztronómiai kalandtúrájához. A Dóm előtti főtérről, de inkább terecskéről pajkos kölyökként szalad a távoli sziklafal felé Amalfi főutcája, amelyből aztán jobbra-balra ágaznak szét a rövidebb, szűkebb és árnyékosabb, sikátornak is beillő utcácskák. Mintha egy citromfa levelének erezetét néznék a tenyerünkben, olyannak képzeljük el az egykor pontosan megtervezett város alaprajzát. Itt csak a Dóm és a hajdani kikötő épülete tűnik hatalmasnak, minden más kicsi, vagy még annál is kisebb. Az üzletek csupán üzletecskék, a boltok csak boltocskák, a butikok meg butikocskák. Itt minden piccolo vagy piccola. De bármerre is járunk, a tenger és a citrom bódító illata nem marad el mögöttünk. A környékbeli kertekben, völgyekben mindenütt
