Új Szó, 2019. március (72. évfolyam, 51-76. szám)
2019-03-29 / 75. szám
www.ujszo.com | 2019. március 29. VÉLEMÉNY ÉS HÁTTÉR I 7 Elvetemült bűnözők Fico már Kocner hangnemében kommunikál a sajtóval A ndrej Danko néhány napig úgy viselkedett, mintha ő már tudna valamit, amit Miroslav Lajcák külügyminiszter és Peter Pellegrini kormányfő nem. Hogy Robert Fico, a Smer elnöke az ő oldalára áll az amerikaiak által felajánlott anyagi támogatás ügyében, amit repülőterek felújítására fordíthatna az ország. Pontosan úgy, mint amikor Fico az SNS, és nem Lajőák mellé állt, amikor az ENSZ migrációs csomagjának elfogadásáról volt szó. Ha ez most is így lenne, az végleg a Smer euroatlanti politikájának végét jelentené. Danko néhány napja alaposan kiosztotta Pellegrinit: „Számunkra teljesen lényegtelen, hogy Pellegrini miket beszél. Csak a véletlennek köszönheti, hogy kormányfő lett, amit mond, annak nincs semmilyen politikai súlya. Az a lényeg, amit Robert Fico mond a koalíciós tanácson”. Peter Pellegrini ugyebár a miniszterelnök, akinek módjában áll akár egyszerre leváltani az SNS három miniszterét, Peter Gajdost, Martina Lubyovát és Gabriela Mateénát, de Danko azt üzeni neki, teljesen mindegy, hogy mi a véleménye. Nyilván azzal számol, hogy Fico majd rendet csinál Pellegrinivel és Lajcákkal. De Fico ezt csak azon az áron tehetné meg, ha már nem is rongyként bánna a külügyminiszterével, mint eddig, hanem egyenesen lábtörlőt csinálna belőle, amibe bárki beletörölheti a lábát. A kormányfőből pedig egy pofozóbábut, amin kiélheti magát a frusztrált Danko, aki már jó ideje úgy viselkedik, mint a meleg vizet áruló orosz házaló ügynök. Ha Lajcák és Pellegrini elfogadja ezt a szerepet, csak azt kapják, amit megérdemelnek. Maradék méltóságukat is félredobva szolgálhatják Dankót és Ficót, amíg be nem fejezi ez a kormány. Jól mutatja, hogy a Smer elnökének mentális állapota milyen rohamosan romlik, ahogy ismét rátámadt a sajtóra. A napokban már azt is elolvashattuk a lapokban, hogyan akart Marián Kocner egy „koalíciót” létrehozni az újságírók ellen azokból, akik a botrányaik miatt címlapra kerültek. Radomir Bzán ügyvédnek (akinek 77 millió eurós sikerdíjat akarnak adni, mert képviselte az államot a bősi vízi erőmű perében) ezt írta: Közös az ellenségünk. Azt akarom, hogy egyszer s mindenkorra jól adjunk a...!!! Rohadt firkászok. Van egy tervem.” Minden üzenetéből, amit Kuciakról vagy más újságírókról írt, sütött a gyűlölet. Amit Fico az utóbbi időben művel, azzal lassan utoléri Kocnert. Az újságírók szerinte már nem is kormányellenesek, hanem szlovákellenesek, mediális bűnszervezetet hoztak létre és tönkreteszik az országot. Az a politikus, aki kijelenti az újságíróknak, hogy „önök a legelvetemültebb bűnözők a világon, és önök okozták a legtöbb kárt ennek az országnak”, akkor is veszélyes, ha nem gondolja teljesen komolyan, amit mond. Hát még akkor, ha teljesen komolyan mondja. A szerző a Trend hetilap munkatársa A magyarkártya KERÉNYI GYÖRGY J ó-e a szlovákiai magyaroknak, hogy a mostani választást nem a „magyarkártya” dominálja? És erről tanúskodik-e a magyarok viszonylagos érdektelensége? 2009-ben Gasparovic a magyar veszély hangoztatásával győzte le Radicovát, aki amiatt vesztett, mert a magyarok szavazataira támaszkodott, és ez összehozta a nemzetállami többséget ellenfele mögött. Radicová ugyanakkor fölényesen nyert a magyarlakta régiókban: az etnikai kérdés a magyarokat is mobilizálta. Első közelítésben a magyarok mostani választási érdektelensége arról tanúskodik, hogy most a szlovákok ügyének tartják, ki az ország államfője, míg 2009-ben úgy érezték, a bőrükre megy a játék. Ezt kicsit tágítva: a határon túli magyarok nem érzik magukat a politikai nemzet tagjának. (Pedig az is, mint a mostani, kormány és ellenzék közti választás volt.) Akkor ez az identitáspolitika korlátáit vagy éppen az erejét jelzi? Az etnikai pártoknak jó a mozgósító ereje (ugyanakkor szűk az agendájuk, így politikai válaszképességük is), de tudjuk, hogy „békeidőkben” a határon túli magyarok fontosabbnak ítélik az egzisztenciális kérdéseket, mint a kisebbségi hátrányokat. Miközben politikai képviseletük még mindig az etnopolitikai félelmekre alapozva próbál mozgósítani - és ha a békeidők elmúlnak, akkor sikeresen. Amikor politikai generációváltás a tét, ahogy történik most Szlovákiában, akkor az identitás elhalványul? Emiatt voksolt a magyarok nagy része a kívülről jött jelöltre? (Kevéssé valószínű, hogy annak a magyaroknak szóló visszafogott üzenetei miatt. Melyek, ha markánsabbak, persze bekapcsolt volna a Gasparovic-Radicová effektus.) De akkor hol a helye a magyar politikai identitásnak? Vannak-e szabad vegyértékei, vagy csak önnön helyzetébe kapaszkodik? Másképpen: mennyire kötődik az országához, és mennyire azon belül csak saját kisebbsége helyzetéhez? A Kárpát-medencében sehol nem sikerült létrehozni a konszociális modellt, az etnokulturálisan integrált társadalmat, csak ott, ahol a magyarok már szórvánnyá fogytak, mint Szlovéniában. Csapdahelyzet ez: mivel a magyarok továbbra sincsenek abban a helyzetben, hogy nemzetiségüket a többségi polgártársaikkal azonos eséllyel élhessék meg, identitásukat okkal érzik továbbra is fenyegetve. Emiatt még mindig létjogosult az etnikai érdekérvényesítő politika, ami viszont végeredményben gettóba zárja e pártokat és szavazóikat. Kísérheti politikai érdektelenség a helyzetüket (amikor nem kerül elő az etnikai kártya), ami akár segítheti is egy-egy követelésük megvalósulását (lásd a Híd kormányzati szerepvállalásának eredményeit), de politikai súlyuk mégis csak akkor lesz (már ameddig számarányuk ezt lehetővé teszi), ha etnikai alapon mozgósítanak. Jellemző, hogy a Híd sem a nevébe foglalt alapvető missziójával, hanem etnikai érdekérvényesítése sikereivel érvel, amikor magyarázza a talán politikai elsüllyedéséhez vezető koalíciós szerepvállalását. Pedig ahogy Salat Levente erdélyi politológus mondja: „az erdélyi magyarság minden érdekének ahhoz kellene fűződnie, hogy részesévé váljon egy olyan román politikai projektnek, amely garanciákat ad, hogy a romániai magyarokra nem az a sors vár, amely a szászoknak és a zsidóknak jutott. Az erre irányuló igyekezetünknek, ha volna ilyen egyáltalán, biztosan nem tesz jó szolgálatot, ha folyamatosan a románokat a magyaroktól elválasztó árkok mélyítésével vagyunk elfoglalva, és semmijeiét nem adjuk a románok felé annak, hogy vannak olyan vonatkozásai az életnek, amelyekben vállaljuk velük a sorsközösséget.” Ez a sorsközösség pedig kisebbségieknek csak a nyugatos, Európa-párti oldallal lehetséges. Sajnálatos és nehezíti a Magyarországhoz egyre inkább kötődő kisebbségi magya-rok helyzetét, hogy a Fidesz az anyaország helyét a másik, a nem európai projektben jelöli ki (lásd az MKP kényszeredett kommunikációját Soros-ügyben). Persze a kisebbségi magyarok is kimaradhatnak országaik új politikai projektjeiből, miközben folytatják küzdelmüket a régi agendán a másik, a nemzeti projekttel, melybe értelemszerűen nem fémek be, hiszen az a többségieké. De, folytatva az erdélyi politológussal: „a környezetétől elszigetelt kisebbségi identitás fenntartására irányuló kisebbségpolitika - amely egy ideje látványos és hathatós anyaországi támogatásban részesül egy súlyosan elhibázott nemzetpolitikai koncepció keretében - végső soron az erdélyi magyar egzisztencia önfelszámolását eredményezi.” Uj paklit kérünk. Emlékezés H úsz éve az egyik márciusi napon már reggeltől nagyon izgultam, mert aznap este volt életem első könyvének, a Vállalkozások és vállalkozók 1989 után címűnek a bemutatója. Tudtam, hogy ez meghatározó nap lesz számomra, de hogy az egész ország emlékezni fog rá... A könyvbemutató egy dunaszerdahelyi kávéházban volt. Korábban érkeztünk, alig volt ott valaki. Meg is ijedtem, hogy senki sem jön el, de a szervező megnyugtatott, hogy ez mindig így van, a nép az utolsó pillanatban érkezik. Nem nyugodtam meg, de hogy teljen az idő, elkezdtem nézelődni. Megakadt a szemem néhány fiatal férfin - talán ketten vagy hárman lehettek, erre már nem emlékszem pontosan -, akik kicsit másképp néztek ki, mint általában azok, akik tapasztalataim szerint akkoriban kulturális jellegű akciókra szoktak járni. Megfigyelésemet megosztottam a szervezővel. Elnevette magát. Aztán odament az asztalukhoz, és valami olyasmit mondott, hogy fiúk, itt most könyvbemutató lesz, aztán jól viselkedjetek. Nem szigorú, inkább olyan kérő-engedékeny hangon. Mire ők azt válaszolták, hogy úgyis nemsokára mennek. Hogy mikor mentek el, nem vettem észre, mert közben már szállingózott a közönség. Tényleg sokan lettünk. A könyvet Tuba Lajos és Pósa Lajos mutatta be, nagyon alaposan és bravúros stílusban, aztán a hozzászólások, kérdések következtek, melyekre remegő hangon válaszoltam. Jól elhúzódott a könyvbemutató, már sötét volt odakinn, de még tartott volna, ha... Az egyik fiatal újságíró hirtelen távozott, aztán ugyanolyan hirtelen újra megjelent, és izgatottan mondta, hogy a Fontánától jön, ahol gyilkosság történt! A többit mindenki ismeri. S én csak akkor tudtam meg, hogy azok a férfiak is köztük voltak. Hm, ha ottmaradnak a könyvbemutatón... De hát az ember nem tudja, mit tartogat a jövő. Tíz évvel később, 2009. március 29-én már tavaszodon. Már bontakoztak a fákon azok az apró, sárga, karfiolszerű kezdemények, amelyekből rügy lesz, majd levél vagy virág, madarak pittyogtak, s egy új nap kezdődött, egy újabb, soha el nem felejthető nap. Egy számomra örökre bevésett nap. Miközben a tavasz trónfoglalásra készült, s az újrakezdés hatalmas energiája robbanásra készen állt, véget ért egy élet. Ott találtam anyukámat rózsás paplankája alatt, végképp elvonulva, végképp búcsút mondva. Csak az a búcsú maradt el, pedig egész életünkben együtt voltunk, s betegségében is mindig vele voltam. Csak épp akkor, abban a meghatározó, elválasztó pillanatban aludtam el a fáradtságtól. Igen, korát tekintve - csaknem 90 év-, mindez várható volt. Csakhogy a várható és a bekövetkezett között akkora a szakadék, mint az élet és a halál között. Évek múltán is áthidalhatatlan. 3rexit-emlékérme. Ma kellett volna kilépniük a briteknek az EU-ból. LAMPL ZSUZSANNA MARIÁN LEŐKO
